Október 23. évfordulójának közeledtével minden évben – a megemlékezésen túl – tematikusan is foglalkozni szoktam a jeles eseménnyel. Ez gyerekkoromban sokszor kalandelemekkel feltöltött könyveket jelentett, ahol a döntéseink nyomán – mintha csak egy videójátékról beszélnénk – többféle befejezés keretében dőlhetett el, mi lett volna a saját sorsunk ’56-ban, aztán ahogy múlt az idő, jöhettek az egyre komolyabb hangvételű könyvek, filmek. Amelyeket azonban kortól függetlenül mindig is nagyon szerettem, azok a különböző visszaemlékezések. Egyrészt azért, mert sokkal színesebb és érdekesebb, mint a 120. szakkönyv, amit megírtak a témában, másrészt pedig ez az igazán erős kapocs ’56 és a ma élők között, hiszen a történeteken keresztül nemcsak átélhetjük a szabadságharc napjait, de azok kézzel fogható távolságba is kerülnek. A tavaly elhunyt Dobszay Károly barátomtól még 2021 júniusában kaptam egy rövid, ám annál érdekesebb Alföldi Géza-visszaemlékezést 1956 Így láttam – ezt hallottam címmel. A nagyjából 50 oldalas kiskötetnek nem igazán leltem máshol nyomát, pedig egy nagyon különleges és releváns szemszögből világítja meg az 1956-os forradalmat. A címből persze mindenki sejtheti, milyen kontextusban: Alföldi is testközelből élte át ennek a szabadságharcnak egy szeletét, azonban ennek a különlegessége az, hogy nem Budapesten, hanem a nyugati határon, Nickelsdorfban és Hegyeshalomnál.
Alföldi Géza egyike volt azon nagy formátumú magyaroknak, akik a második világháború után elhagyni kényszerültek az országot. Ő azonban – sokakkal ellentétben – az emigrációban is végig a magyar ügyet szolgálta, bízva abban, hogy a bolsevizmus terhétől megszabadulva egyszer még új nap virrad hazánkra. Alföldi emigrációs tevékenysége – a versesköteteken és a kivándorolt magyarság összefogásán túl – leginkább a Hídverők című, kéthetente megjelenő lapról ismert, melyet főszerkesztőként – egy maroknyi jeles magyar támogatásával – ő indított útnak 1948-ban. Aztán 1956-ban, amikor egy dicsőséges forradalom keretében lehetőség nyílt megszabadulni a rákosista elnyomástól, ő sem tétlenkedett és amíg sokan Magyarországon is gyávák voltak harcolni a vörös rém ellen, ő Nyugat-Németországból indult útnak, hogy segítse ’56 ügyét. Erről született meg aztán az Így láttam – ezt hallottam, amely kisebb részben rövidebb beszélgetéseket tartalmaz a forradalmat ilyen-olyan módon átélt személyekkel, nagyobbrészt pedig úti beszámoló, milyen kalandos utakon keresztül nyújtott segítséget azoknak, akik fegyveresen is harcoltak a bolsevizmus ellen.
 Alföldi Géza a Hídverők szerkesztőségében az 50-es évek elején |
A fonalat november elején vesszük fel, ekkor indul el Alföldi Géza több társával – köztük egy M. monogrammal szerepelő ápolónővel, aki igazi veteránként magyar királyi önkéntes ápolónői jelvénnyel is rendelkezett – Magyarországra, hogy segítsenek honfitársaiknak. Végül az ismert történelmi események miatt Nickelsdorfig (Miklóshalma) jutnak, amely határtelepülés Ausztria és Magyarország között, Hegyeshalommal szemben.
Sok mű van, amely visszaemlékezések formájában rekonstruálta az 1956-os Budapestet, de olyan egészen biztosan kevés, amely ugyanezt tette Nickelsdorffal, magyar szemszögből legalábbis. A forradalom utolsó napjaiban Alföldiék a hegyeshalmi vámházat semmi áron feladni nem akaró fegyveres szabadságharcosokat látták el élelemmel, gyógyszerekkel, meleg ruhával, sőt, még orvost is vittek nekik, amikor szorított a szükség, mindezt úgy, hogy ők maguk is többször kockáztatták életüket.
A határ mellett található vámházat november első napjaiban autóval is meg lehetett közelíteni Ausztria felől, aztán csak gyalog, majd ahogy a nemzetközi nyomás miatt Ausztriának egyre inkább ügyelnie kellett semlegességére, csak az éj leple alatt (amely a közelben állomásozó szovjet páncélosok miatt amúgy is javallott volt). Fagyban, szélben, havas esőben és az anyagiakat nem figyelve ezen a határ menti útvonalon jártak át Alföldiék a vámházba, ahol hamar összebarátkoztak a forradalmárokkal. Volt köztük szociáldemokrata, parasztpárti, de még egykori hunyadista is. Külön érdekes pillanat, amikor Alföldi egy olyan harcossal találkozik, akivel már anno, a „régi időkben” az Andrássy út 60. alatt is összefutottak, amikor az még a nemzetiszocialisták székhelye és nem a kommunisták börtöne volt.
A kevés ott töltött idő ellenére beszélgetésre is jutott némi lehetőség, melyek közül a szerző lejegyzett néhányat a kötetben is, ebből idézünk most egy rövid részletet. A vámházban egyetlen egy politikai töltetű beszélgetés hangzott el (vagy csak egyedül ez lett megörökítve), ezért esett erre a választásom:
- Hogy tudtátok előre megtervezni az egész szabadságharcot?- Géza bácsi, senki sem tervezett előre semmit. Nem esküdtünk mi össze, nem készültünk mi semmire, csak egyszerre benne voltunk a harcokban. Úgy örültünk a szabadságnak, hogy nem számoltunk semmivel. Az volt a sikerünk titka, hogy nem szervezkedtünk, így senki sem tudott elárulni, de azon vesztettünk, hogy később nem akadt vezetőnk. Teljesen gyakorlatlanok voltunk és vagyunk politikában, nem volt tanácsadónk, hogy megmondja, mint tegyünk. Tettünk érzéseink szerint.- Miért nem fogták le ezek odafent a kormányt és alakítottak azonnal ellenkormányt?- Bizonyára, mert senki sem mondotta nekik. Önmagától egyik sem jött rá, mert itt nem akart köztünk senki miniszer lenni, úr lenni, hatalomhoz jutni, vezetni, mi a szabadságokat akartuk! Bennünk nem volt hatalomvágy, számítás, mi a szabadságot akartuk. Hogy ki vezet? Majd elvezet valaki. Nem törődtünk vele. Nem is foglalkoztunk ilyen gondolatokkal. Mikor azután éreztük, hogy valakinek mégis vezetnie kellene, vártuk, hogy majd csak hazatér valaki nyugatról, közületek, aki tapasztalattal rendelkezik, aki tanácsokat tud adni, aki azonban nem csak beszél, hanem tettekkel bizonyítja is, hogy velünk érez.- Milyen politikai irányt akartatok venni?- Mi a szabadságot akartuk! Hogy milyen politika lesz ezután, az egyikünket sem érdekelt. Mindegy, milyen, csak ne legyen bent az orosz és a kormány ne legyen kommunista!- Még nemzeti kommunizmusra, olyan Titó-féle micsuriniádra sem gondoltatok?- Mi tudjuk, hogy Titó Európa dögkeselyűje. Legalább úgy utáltuk ezt a pojácát, ezt a tömeggyilkos brigantit, mint az oroszokat. Nagyon jól tudtuk, hogy legalább olyan csirkefogó, mint Gerő, Rákosi, Sztálin, Bulganyin, Kaganovics. Mi igazi, becsületes, nemzeti, szociális: szabad Magyarországot akartunk! Nem kívántuk vissza Horthyt, aki elárulta 1944-ben a magyarságot és a nyakunkra hozta a szovjetet. De nem akartuk sem a főpapság, sem a nagybirtokosok, főleg a Weiss Manfrédok és Vidák uralmát sem.
Ha nem a vámházbeli eseményeket taglaljuk, a kötet helyszíne Nickelsdorf, vagy Bécs. Alföldi Bécsbe járt át vásárolni olyan cikkeket, amelyekre a forradalmároknak szüksége volt, Nickelsdorfban pedig a szállásuk volt. Ide a határon keresztül sok menekült is érkezett, ezért sokan nyüzsögtek a kistelepülésen. Volt itt Caritas-sátor, élelmiszer- és gyógyszerraktár, de szállásoltak el embereket a templomban, egy, csak a település „nagytermeként” emlegetett helyszínen, de kisebb vendéglőkben is, hogy aztán buszokkal tovább szállítsák őket, hogy megkezdhessék emigráns életüket.
Az átutazókkal Alföldi többször beszélgetésbe keveredik, íme egy részlet, melyet egy „osztályidegen” tanárnővel folytatott, akit bányában dolgoztattak:
- Osztályidegen vagyok. Valamikor tanárnőnek készültem, de nem taníthattam az összeomlás után, mert az apám tisztviselő volt. Katonatiszt volt a férjem, aki öt évet ült internálásban s mivel megszokta a bányászéletet, bányába vitték kényszermunkára, meg is maradt ennél a hivatásánál. Most ott harcol ő is a bányásztestvéreinkkel, ő vezeti őket. De ne kérdje, hogy a többi tisztek, a bújtatottak, a megvédettek hol vannak! Otthon és ölbe tett kezekkel nézik a harcot. Félnek velünk harcolni. Tudja, kérem, én egyet mondok önnek: asszony vagyok, aki érez. Ellene voltam annak, hogy a zsidókat annakidején elvigyék, mindég védtem a nyugatiakat, amikor 1944-1945-ben bombázták a városainkat, gyilkolták asszonyainkat és gyerekeinket, hogy majd megváltozik minden. Ma már azonban sok mindent másként látok. Ma már látom, hogy óriási világ-összeesküvésnek estünk áldozatául, amely meg akarja semmisíteni a népek szabadságát, nevezzék azt bolsevizmusnak avagy kereszténydemokráciának, egyik így, a másik úgy, de rabszolgarendszer! Azt is állítom, hogy a népek nem rosszak, azok anyák, mint én, a férfiak apák, mint a férjem, ezek harcolnának, de a politikai irányítás egy kézben van ma az egész világon. Nem hiszem, hogy nem előre kicsinált valami volt, hogy bennünket így cserbenhagytak. Közönséges genocidium ez, uram, amit előre kiterveltek.
Alföldi írásába persze saját gondolatok is helyet kaptak a beszámoló mellé. Ezek általában a beszélgetés során említett nyugati cserben hagyás, s érdekes, de az emigráció ostorozása köré csoportosulnak. Utóbbit nem kell magyarázni, ahogy a kötet többször is említi, az amerikai demokraták és a bolsevisták kiváló játszópajtásai voltak egymásnak, a Nyugatnak pedig esze ágában nem volt segíteni egy olyan kis népnek, mint a magyar. Persze nincs új a nap alatt, a történelem pedig azért van, hogy tanuljunk belőle: a helyzet ma is megszólalásig hasonló. Amíg a két nagyhatalom – Amerika és Oroszország – elszórakoznak egymással, addig a gyökerét vesztett Európa lába alól szépen kicsúszik a talaj és tönkremegy. Érdekli-e ez akármelyik felet is? Természetesen nem, jobban mondva annyiban igen – kiváltképpen az Egyesült Államokat –, hogy a riválisként funkcionáló Európa minél nagyobb károkat szenvedjen el.
Az emigrációra Alföldi a tehetetlenségük miatt haragudott. Többször említi, hogy a ’45-ben kiszakadt magyaroknak sokkal aktívabban kellett volna segítenie a szabadságharcot és „szép szavak” helyett konkrét segítséget nyújtani. Ebben sem érdemes nagyon vitatkozni vele, igaza van.
Számomra a kötet egyik legmeghatóbb pillanata mégsem ezekhez kapcsolódik. Alföldi kiválóan tudott németül, így az ott élő, vagy szolgálatot teljesítő osztrákokkal (vendéglős, boltos, gyógyszerész, határvadász, csendőr stb.) kiválóan megértette magát, nem eggyel baráti viszonyba is került, köztük egy csendőrtiszttel, aki rendkívüli módon tisztelte a magyarokat szabadságszeretetükért és elszántságukért. Nem véletlenül ír róluk meghatódva Alföldi, hiszen ezek az emberek egytől egyig segítőkészek és emberségesek voltak, akik a valódi európai testvériségről és bajtársiasságról tettek tanúbizonyságot. Ha Alföldiék Bécsben vásároltak, mindig kedvezményeket kaptak, ha kiderült, kiknek viszik a holmikat, de volt nickelsdorfi kereskedő, aki a saját luxusautóját ajánlotta fel, hogy azzal utazzanak a határhoz. A magyar forradalom egy olyan arca ez, amely szinte egyetlen, az 1956-os eseményekről szóló műben sem jelenik meg: szabadságharcunk felélesztette az európai testvériség nemes gondolatát is.
S, hogy ki volt a szovjeten kívül az ellenség? Párbeszédek útján erről is többször esik szó, ebből idézem most a leginkább lényegre törőt. A részlet ugyanabból a fiatal szabadságharcossal való beszélgetésből származik, amelyből a korábbi párbeszéd is.
- Mit csináltatok az ÁVH-sokkal?- A tiszteket, s akit fegyverrel a kézben találtunk, elintéztük, a többit bezártuk, de nem bántottuk. Azóta kaptam hírt otthonról s ma már tudom, hogy mint a rühes kutyát, agyon kellett volna verni valamennyit. Ma véres bosszút állnak az otthonmaradottakon.- Kik voltak az ÁVH-sok, magyarok vagy zsidók?- A vezetők legnagyobb része zsidó, de a hóhérok, a legénység, a piszkosak, sajnos, beteglelkű magyarok. A zsidókat még megértettük, de a magyarokat sohasem fogjuk. Ők odaálltak a saját népüket ölni, gyilkolni, kínozni, mert nagyon jól fizették őket. Előrehaladása pedig azoknak volt, akik kegyetlenkedni tudtak. Néhány ezer forintért öltek, kínoztak, gyilkoltak. Ma már tudom, hogy valamennyit fel kellett volna akasztani. A zöld ávósok között még akadt rendes gyerek, de a kék ávósok mindegyike tárgyalás nélkül megérett a halálra. Csak ha odahaza lettél volna, tudnád megérteni, hogy a békés magyar lakosság, az asszonyok miért taposták széjjel ezeket a tömeggyilkosokat.
Az Így láttam – ezt hallottam igazi csemege volt az 1956-tematikájú könyvek erdejében, amely egy nem mindennapi publicista nem mindennapi kalandjait örökíti meg. Láthattuk az osztrák bajtársiasság manifesztálódását, a szabadságharcosaink elszántságát (a vámházat az utolsó utáni pillanatban hagyták csak el a forradalmárok), de Alföldi találkozott még Maléter Pál fiatal sofőrjével is, aki mellette volt ezekben az októberi napokban. Volt a vámházban orosz (jobban mondva kaukázusi), aki a magyarok oldalán harcolt és rengeteg önzetlen ember, aki 1956-ban különböző módszerekkel, de a magyar ügyet szolgálta és segítette.
Ezúton is köszönöm Dobszay Károly barátomnak, hogy ilyen értékeket ismerhettem meg általa.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
