A vicc az, hogy a Trump elleni merénylet maximum oldalvonalon érinti a film mondanivalóját, és ezzel meg is érkeztünk a végső következtetés levonásához, de mivel én csak nagy ritkán szeretek egy írást a végéről kezdeni, ezt még egy kicsit halasszuk későbbre.

Az Egyesült Államokban járunk a nem túl távoli jövőben, csakhogy az egész úgy néz ki, mint Haiti jobb napjain. Az ország tényleg romokban, a háború a végéhez közeledik. Számomra a film végéig nem volt teljesen tiszta, hányféle frakció küzd az országban, de az biztos, hogy a Nyugati Erők állnak nyerésre, a Texas és Kalifornia által vezetett szövetség lassan, de biztosan halad Washington felé, hogy leszámoljanak az Amerikai Egyesült Államok elnökével.

Innen át is csapunk egy disztópikus, szürreális road movie-ba, négy elszánt fotós újságíró ugyanis elhatározza, hogy még a katonák előtt Washingtonba mennek, hogy lefotózzák a „zsarnok” elnököt, illetve lehetőség szerint készítsenek vele egy utolsó, rövid interjút. A csapat feje a sokat látott, sokak által tisztelt Lee Smith (Kirsten Dunst), Joel (Wagner Moura), Lee munkatársa, a Reuters floridai újságírója, Lee nagy tisztelője, az ifjú és feltörekvő Jessie Cullen (Cailee Spaeny) és Joel mentora, a veterán, nagydarab Sammy (Stephen McKinley Henderson). A film lényegében az ő viszontagságaikról, kalandjaikról szól, ahogyan átszelik az államokat a vágyott képekért és interjúért.

Mielőtt bárki beleéli magát, ez nem a szó szoros értelmében egy háborús látványfilm, sőt. A hangsúly a háború borzalmain, azokon a megrázkódtatásokon van, melyeket a fegyvertelen fotóriporter munkája közben lát, miközben teljességgel ki van szolgáltatva a körülményeknek. A film segítségével most mi is megtapasztalhatjuk ezt a halálos közelséget, és jól időzített dialógusok nyomán szavak szintjén is megízleljük, milyen egy háborús tudósító élete. Kirsten Dunst remekül játssza a kiégett, de kötelességtudó fotós újságírót, aki még legújabb „tanítványát” is istápolja – már amennyire tudja és akarja – de a négyesfogat többi tagja is érdemben tesz hozzá a cselekményhez, nincsenek érdektelen karakterek.

A fotósok nem ítélkeznek, bármit látnak csak és kizárólag fotóznak, esetleg semleges módon kérdeznek az alanytól. Garland rendezése ezt szigorúan veszi, így akarja láttatni azt az idegőrlő távolságtartást, amit még ekkor is meg kell tartania egy munkájára adó tudósítónak.

Most pedig csatlakozzunk rá az írás eleji gondolatfonálra. Aki kicsit jobban figyelt, annak feltűnhetett, hogy mégis milyen fegyveres-politikai szövetség az, amelynek két vezető ereje Kalifornia és Texas, két olyan állam, amely a valóságban olyan messze van egymástól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől és nem is igazán értjük, mi tartja még egy országon belül őket. Nos, az a rossz (vagy jó, nézőpont kérdése) hírem, hogy nem tudjuk meg. Mint ahogy azt sem, hogy az elnök miért egy „diktatórikus zsarnok” (ha egyáltalán az), de úgy általában semmi érdemleges információt a politikai helyzetről. Nem tudjuk meg, mégis hogy mérgesedett el a viszony annyira, hogy az elnököt nem legyőzni, hanem konkrétan megölni akarják, de azt sem, mi hajtja azt az elemi gyűlöletet, amely a harcoló feleket egymásnak feszíti. Sőt, az út során az sem teljesen világos, ki kivel van.

Ennek talán legikonikusabb része az, amikor a csapat egy ponton találkozik pár „idegengyűlölő” fegyveressel, de azontúl, hogy vérfagyasztó az az 5 perc játékidő, amíg szerepelnek, illetve mutatják a tömegsírt, amit (feltételezem) ők „töltöttek fel”, semmi az égvilágon nem derül ki arról, melyik Amerikát képviselik és miért csinálják azt, amit.

Ez persze nem véletlen, nagyon is szándékos a rendezés részéről, sőt, erre épül az egész film és a mondanivaló is. A remek látványvilággal és hanghatásokkal operáló film súlypontja az egyéni krízisen, a háború sújtotta ország szürreális őrületén és nem utolsósorban az újságírói munka bemutatásán van, nem pedig az átfogó katonai-politikai helyzeten, döntéseken. Ezen a ponton pedig – szintén visszautalva a második bekezdésre – be kell valljam, hogy ez engem rettenetesen zavart. Idegesített, hogy sötétbe tapogatózom és még jobban irritál, hogy „sötétben is maradtam”, de a Polgárháborúnak sikerült mindezt úgy elérnie, hogy a film ennek ellenére is tetszett és mély nyomot hagyott bennem.

Fura, rám aztán főleg nem jellemző, feloldhatatlan kettősség ez, de innen tudni, hogy Garland és csapata jó munkát végeztek.

Igen, ez nem egy könnyed, nyáresti film. Csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar döntő módon az átfogó cselekmény lényegében teljes hiánya, vagy ha zavarja, képes félretenni az ellenérzéseit úgy, ahogy én tettem.

Ha erre képes a delikvens, maradandó – jobb szó híján mondom, hogy „élményben” lesz része.

Végül még egy releváns kérdés a film kapcsán. A Polgárháború kerüli, hogy aktuálpolitikai vonatkozást találjunk benne, ahhoz viszont nem kell olimposzi magasságokba emelkedni, hogy tudjuk, az Egyesült Államokban pattanásig feszült a helyzet, és ha van az európai társadalmaknál sokkal megosztottabb társadalom, akkor az az amerikai. Az alkotás talán egyben figyelmeztetés is, hová ne jussanak el? Vagy teljesen felesleges bármit is belegondolni? Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) helyzetben vagyok, hogy a Donald Trump elleni merénylet után vetettem papírra ezt a pár gondolatot. A válaszhoz pedig nemhogy közelebb, de inkább távolabb kerültem.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info