Az amerikai újságírónő elképedve írta le a jelenetet. Amit látott, az ötvenes évek Alabamájának utcai demonstrációira emlékeztette. Pedig tudósítását a modern Izraelből küldte a Salon című magazinnak, méghozzá Jeruzsálemből, ahol néhány hete a miniszterelnöki rezidencia előtt felbolydult az utca.

Vagy ezernyi tüntető nyüzsgött, hogy protestáljon a szegregált buszok, vagyis az ellen, hogy a város ortodox negyedében a tömegközlekedési járműveken a férfiakat és a nőket egymástól gondosan elkülönítsék. Ugyanúgy, ahogy tették ezt annak idején az amerikai Délen a fehérekkel és a feketékkel.

"Jeruzsálem nem Teherán!" - skandálták a demonstrálók, és a közlekedési miniszter lemondását követelték. Nitzan Horowitz, a balliberális Új Mozgalom-Merec párt parlamenti képviselője pedig kijelentette: ha a férfiak és a nők elkülönítését megkövetelő buszok továbbra is menetrendszerűen járnak, akkor a tüntetők felkapaszkodnak rájuk, és fügét mutatnak a szabályozásnak.

A mehadrin, vagyis szigorúan kóser buszjáratok szabálya értelmében ugyanis a nőknek csak a jármű hátsó traktusában szabad helyet foglalniuk, és nem viselkedhetnek "illetlenül". Ezt várják el tőlük a haredik, azaz az ultraortodoxok, s nemcsak Jeruzsálemben, hanem Tel-Aviv ortodox negyedében, és lassanként másutt is. Izraelben ugyanis egyre nagyobb teret nyernek az ultraortodoxok.

A harediket fekete embereknek is nevezik. Találkozni velük Tel-Aviv Bnei Brak negyedében, de igazán Jeruzsálem az otthonuk, s ott is Mea Shearim, a fundamentalista ortodoxok városnegyede. Hosszú fekete kabátban járnak, fekete kalapot hordanak, amely alól kikandikálnak a copfok. Mélységesen vallásosak, nyolc-tíz gyermeket nevelnek, nem katonáskodnak, nem fizetnek adót, hanem idejük nagy részében a Talmudot és a Tórát tanulmányozzák. Külön iskoláik vannak, amelyeket az állam tart fent, az adózó világiak pénzéből.

Az az állam, amelyet ők még elismerni sem hajlandók, mert szerintük a földi Izrael nem is létezik: a Messiás eljövetelére és az égi Sionra várnak. Ám addig is, amíg ez eljön, kiveszik részüket a "nem létező" állam politikájának alakításából: megkövetelve az összes vallási előírás betartását, az évszázadokkal korábbi világot, életmódot akarják ismét meghonosítani szerte az országban - hogy ez milyen, arról Mea Shearimban lehet ízelítőt kapni.

Mindenesetre különös. Egyszerre izgalmas és avítt. Az utcán jószerével csak kaftános férfiak és hosszú szoknyájú, bekötött fejű nők sétálnak, a házak ablakain nem lehet belátni, itt-ott figyelmeztető tábla fityeg: a nőknek kéretik illendően öltözködni! Szombaton nem szabad gépkocsival behajtani, az utcán őgyelgő turistának felvilágosítást sem adnak (hiszen az is munka), és általában gyanakvással lesik az idegeneket. Ez az a negyed, ahol a nőknek hátra kell ülniük a buszokban.

Az izraeli társadalom nagyobbik része ódzkodik ettől, sőt, tiltakozik ellene. A véleménykülönbség a világiak és az ultraortodoxok között óriási, s ez az egyik, ha nem a legnagyobb gondja az országnak. Annál is inkább, mert a gyarapodó lélekszámú ultraortodoxoknak pártjaik vannak, a legjelentősebb, a Sasz kormányzati tényező, így döntő befolyással bírnak az izraeli politika alakítására. Arra, hogy kinek az országa lesz Izrael. Hogy milyen állam lesz: vallási alapokon nyugvó, vagy demokratikus, azaz világias. És a nagy kérdés: mi lesz akkor, ha egyszer csak megoldódik a palesztin-izraeli konfliktus, s többé nem lehet a palesztinokkal folytatott háborúskodást okolni a társadalom megosztottságáért?

Mára szinte vallásháborúvá szélesedett a küzdelem az ultraortodoxok és a világiak, sőt, az ultraortodoxok és a reformista vallásosok között. Állandóan napirenden tartják például annak vizsgálatát, hogy ki a zsidó; sírokat nyittatnak fel - már az is előfordult, hogy kihantoltatták egy nem zsidónak minősített elhunyt földi maradványait -, és igyekeznek megakadályozni a zsidó vallásra történő áttérést.

A baj forrása, hogy az állam és az egyház nem választatott szét. Alkotmány híján Izrael alaptörvénye ma a Tóra, s a rabbinikus törvények érvényesülnek a civil ügyekben is. Például csak az egyházi házasságkötések érvényesek, s muszlimok csakis muszlimokkal, keresztények keresztényekkel, zsidók zsidókkal házasodhatnak. Ezért aztán sokan nem házasodnak össze, vagy elutaznak például Ciprusra, hogy polgári esküvőt tartsanak.

A jelenség magyarázata az ország identitásválságában rejlik. Megalakulása óta folyvást érkeztek Izraelbe a bevándorlók, ám nem találták igazán a helyüket, nemzeti azonosságukat. A később érkező szefárdok közül többen gyanakodva méregetik a kelet-európai származású askenázikat, utóbbiak viszont azt állítják, a szefárdokkal van baj; viszont mindkét csoport ferde szemmel néz a volt Szovjetunióból bevándoroltakra, akik amúgy jobbára elkülönülnek. Az Amerikából érkezett messianisztikusok közül pedig egyre többen visszavándorolnak a szülőföldjükre, mert nem bírják a helyi - politikai és vallási - klímát.

A zsidó állam mai kormánykoalíciójában a nacionalista Likud az ultraortodox Sasz párttal együtt irányítja az országot. A Sasz olyan fontos kormányzati pozíciókat mondhat magáénak, mint az építésügyi tárca, melynek hatáskörébe tartozik a zsidó telepek engedélyezése a megszállt ciszjordániai palesztin területeken.

A Sasz vezetői pedig egyértelművé tették, hogy olyan országot szeretnének, ahol nemcsak az arabok és a zsidók élnek elkülönítve, hanem a világi és az ultraortodox zsidók is. "Én, mint ultraortodox zsidó, nem hiszem, hogy vallásos és világias zsidóknak egyazon negyedben, egymás szomszédságában kellene élniük. Ez összetűzésekhez vezet" - fogalmazott Ariel Atias építésügyi miniszter tavaly egy tanácskozáson, magára haragítva az izraeli parlament progresszív képviselőit.

Egyikük egyenesen úgy vélekedett: Atias, s vele a Netanjahu-kormány politikája nem is burkoltan rasszista. A bírálat ellenére nem kell posztjának elvesztésétől tartania a politikusnak. Nem csupán azért lehet nyugodt, mert a Sasz második legfontosabb embere, hanem azért is, mert pártja nélkül bomlik Benjamin Netanjahu kormánya.

A kormányfő pedig - talán túlzottan is - bízik abban, hogy a zsidó állam kiterjedt propagandagépezete, valamint amerikai neokonzervatív szövetségesei visszafogottra "hangszerelik" majd Izrael bírálatát.

Robert Parry amerikai újságíró ugyanakkor nemrég izraeli ismerősét idézte, aki abbéli félelmeiről beszélt neki, hogy ha a fundamentalisták tovább erősödnek, akkor Izrael olyan országgá válhat, mint Észak-Korea: elszigetelődött, s ezért paranoid állammá. Azzal a különbséggel - tette hozzá az idézett ismerős -, hogy a zsidó államnak fejlett atomarzenálja van, s a világ stratégiailag fontos részén fekszik. Az állítás persze túlzás. De annyi kétségtelenül igaz belőle, hogy Izrael stratégiailag fontos helyen fekszik, és van atomfegyvere.

Szentendrei Lajos - Heti Válasz