Rajniss Ferencet Péter Gábor átveszi az amerikaiaktól Mátyásföldön 1945 októberében

(Rajniss Ferenc:) Rendkívül érdekes, hogy hat európai állam, – amelynek hétmillió zsidaja van – Oroszország, Lengyelország, a volt Cseh-Szlovákia, Németország, Magyarország és Románia zsidósága, az 1930. évi statisztikájának foglalkozási részében majdnem hajszálpontossággal ugyanezt a százalékszámot mutatja, mint a világstatisztika. Ebben a hat országban a hétmillió zsidó a következőképpen helyezkedik el: kereskedelem és forgalom 41,9%, ismeretlen foglalkozás 12,9%, ipar és kézmű 32,8%, szabadfoglalkozás 6,1%, háziszolgálat – itt az arányszám kisebb – 1,6%, a mezőgazdaságban 5,5%. Ezeknek a perdöntő bizonyítékul szolgáló statisztikáknak alapján kijelenthetjük, hogy a liberális berendezésű államokban, ahol nem avatkoznak bele a népesség foglalkozási megoszlásába, ott az egész zsidóság az egész világon külön gazdasági struktúrában és foglalkozási megoszlottságban, közgazdasági külön alkotmányban él. (Krúdy Ferenc: Úgy van!) Megbukott tehát még az a mese is, hogy a magyar nem ért a kereskedelemhez, az iparhoz és a vállalkozáshoz, mert íme a világstatisztikából kiderül, hogy az élelmes amerikai, az élelmes angol s a jó kereskedő német nép országaiban százalékszámokra pontosan ugyanúgy helyezkedik el a zsidóság, mint Magyarországon. (Úgy van! a jobboldalon.)

A zsidóság helyzete különböző lehet az egyes országokban, ami természetes is, elhelyezkedése azonban páratlanul azonos mindenütt.

Ahogyan azonban a zsidóságnak ez a közgazdasági struktúrája egyforma az egész világon, éppen úgy az európai keresztény népek és nemzetek közgazdasági alkotmánya is meglehetősen egységes és azonos. Ha két osztályba sorozzuk az európai népeket: az iparosodásban előrehaladottabb és a kevésbé iparosodott mezőgazdasági országok két osztályába, akkor a zsidó foglalkozási megoszlással homlokegyenest ellentétben álló, új statisztikai képlethez jutunk, amely a következő: a mezőgazdasági természetű európai államokban mezőgazdasági a lakosság 84,5 százaléka, iparos 5,8 százaléka, kereskedelemmel foglalkozó 1 százaléka és a forgalom terén van 1,4 százaléka; az iparosodott európai országokban pedig mezőgazdasági a lakosság 33,4 százaléka, ipari 38,4 százaléka, kereskedelmi 7,6 százaléka, forgalmi pedig 3,4 százaléka. Ez azt jelenti, hogy Európán belül két külön világ áll egymással szemben, az őslakó népek gazdasági alkotmánya és struktúrája és a zsidóság gazdasági alkotmánya és struktúrája; ettől semmiféle eltérés sehol a világon nincs. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) Két örök idegenség, két ellenlábasság, két külön életforma, két külön, évszázadokon keresztül megszerzett és őrzött tradíció él és küzd egymás mellett s ez a küzdelem tele van állandóan igen veszedelmes súrlódási lehetőségekkel.

Itt óhajtok rátérni arra a kérdésre, hogy miért lehetséges a becsületes asszimiláció bizonyos fokig az európai keresztény népek között és miért nem lehetséges tömegben asszimilálni egyedül és kizárólag a zsidóságot. A zsidóság ma végtelenül szeret a német, a tót és egyéb asszimilációra hivatkozni és ezzel megindítja azt a legveszedelmesebb folyamatot Magyarországon, amely siker esetén egyedül tehet bennünket a sírba. Ezzel az analógiával azonban a zsidóság csak a maga tudatlanságát bizonyítja be, mert Sztalin tétele, hogy nemzetiség és nemzet csak ott lehet, ahol a nép egy földön él és egy nyelvet beszél, igaz, csak éppen egyedül a zsidóságra nem vonatkozik ez a tétel. A különböző európai népek között a több évezredes keresztény és agrárkultúra következtében a közös atavisztikus ösztönök, az egyirányú történelmi emlékek, a hasonló közgazdasági struktúra, a foglalkozási elhelyezkedés, az állandó harcok és küzdelmek, a földért folytatott keserves háborúk, a hasonló társadalmi sors és a törvényeknek bizonyos közössége igenis lehetővé tették a keresztény népek bizonyos mértékű keveredését, lehetővé tették azt, hogy a magyar például beolvadjon egy másik népbe és más népek tagjai beolvadjanak a magyarságba, ha régi nyelvi és kulturális különállóságukat feladták. Ez a folyamat a népi élet határszélein örökös volt Európában.

Kivételt tömegben csak a zsidó alkot, mert a zsidóság az autonóm zsidó alkotmányosságban fenntartja önként különállóságát. De nemcsak fenntartja, hanem óriási előnyöket biztosít a zsidóság a maga számára, a kettős hovatartozandósággal. Előnyös és jó egyszerre a magyarsághoz és a zsidósághoz tartozni, két lélekkel, két lobogóval, két alkotmánnyal és kettős életlehetőségekkel szállni a létért folytatott küzdelmekbe.

Egy hatalmas és óriási előnye van a zsidóságnak a diasporában, az, hogy a maga középosztályi életét az egyes nemzettesteken belül biztosíthatja és ugyanakkor fenntarthatja a nemzetközi összeköttetést a középosztályba bejutott összes zsidóság között az egész világon. A zsidóság ebből a szempontból a XX. század egyetlen római polgára, amely tartományokban él, az óhazának összes jogaival felruházottan és a tartományi élet kihasználásának összes lehetőségeivel. Az a különbség, hogy a zsidóságnak hordozható Rómája van a vallásában, a talmud tételeiben, abban az ötezer esztendős szellemi megnyomorodottságban, amely olyan elferdülés a szellem terén, mint amilyen, a kínainál a lábelnyomorodás a cipő miatt: a cipő, amely szorítja a világ zsidóságát, a talmud.

A nem zsidó európai népek főfoglalkozása a mezőgazdaság és az ipar, 81,3% erejéig, a zsidók főfoglalkozása pedig Európában a kereskedelem, a szabadfoglalkozások és az ipar 86,1% erejéig. A 81,3% és a 86,1% egymással szemben két világot jelent. Azt mondja Goldelmann Salamon végső következtetésében, hogy a különböző országok zsidó gazdasági élete több hasonló vonást mutat, mint a zsidó és nemzsidó gazdasági élet bárhol a világon. Az a tény ma már, hogy a zsidóságnak külön gazdaságtudománya van, közkeletű igazság, csakhogy a liberális ismeretek korában és a liberálisan irányított tudományok korában – mert a magyarság még, sajnos, nem tette rá kezét, pedig rá kell tennie rövid időn belül a végtelenül egyoldalú tudományos életre is – (Krúdy Ferenc: Úgy van! Nyilvánvaló!) ez a tudományos élet letagadja azt a közgazdasági tudományt, amely csak a zsidóságot boldogítja.

A zsidóság gazdasági monopóliumait, – amelyet az iparban, kereskedelemben, forgalomban az ipari forradalmak teremtettek meg és amelyre Krúdy Ferenc igen t. barátom beszédében olyan meggyőzően és tudományos felkészültséggel mutatott rá – a zsidóság belátása szerint is, kétségtelenül erősen fenyegeti a tovább fokozódó indusztrializálódás. A számok rengetegével bizonyítható, hogy az indusztrializálódás előrehaladásával az egyes nemzetek a külön autarchiás zsidó gazdálkodást törvény nélkül is kiszorítják lassan a helyéről és iparkodnak saját gyermekeiket, saját embereiket az indusztrializált országok gazdasági életének élére állítani. Ez természetes és magától értetődő törekvés. Mert hiszen az a puszta tény, hogy Magyarországon több zsidó van, mint Palesztinában, rengeteg sok mindent megmagyaráz, de nem jelentheti azt, hogy ez a magyar nemzet a liberális türelmesség következtében ölbetett kezekkel tűrje azt, hogy Palesztina legyen Magyarországból! Elvégre, nem a zsidók hódították meg, nem a zsidó nép szenvedett meg évszázados kegyetlen harcokban ezért a földért és országért, hanem a magyarság.

Ez nem is a kvalitás kérdése, aminek azt beállítani szeretik. Ha az önkényesen megállapított kvalitás kérdése döntené el a nemzetek sorsát, akkor nekünk le kellene feküdnünk a németek előtt vagy, hogy zsidó szempontból beszéljek, be kellene hívnunk az angolokat, hogy foglalják el Magyarországot, mert kétségtelen dolog, hogy a mai világképletben a mai tudományos élet, politikai ösztön, és előrehaladottság szempontjából előbbrevaló népnek tartja magát az angol a magyarnál. A magyarnak azonban vége van, ha az életösztönének, a maga függetlenségének, a maga önállóságának, a maga öncéljának a feladásáig rothad el. Mi sem Kossuth Lajosra való hivatkozással, – akire különben szemérmetlenül hivatkoznak, mert Kossuth valahogy egészen mást mondott, mint amit a másik oldalon állítanak – sem a régi liberalizmusra való hivatkozásért nem adhatjuk fel soha nemzeti életjogainkat, amelyeknek megerősítésére az idő most sürget bennünket. Nem tehetjük meg, mert akkor nem érdemeljük meg, hogy itt külön törvényhozásként üljünk, hanem akkor át kell adnunk minden jogunkat az úgynevezett felsőbbrangú népeknek.

T. Ház! A nemzeti tervgazdálkodások erősödnek egész Európában, szemben az autarchikus zsidó gazdálkodással. Ez is történelmi tény. Amilyen mértékben a nemzeti közgazdálkodás érvényesül és erősödik, olyan mértékben törvény nélkül is szorítja kifelé a zsidóságot. Ez a szorítás természetesen minden országban idegességben, sajtóharcban, propagandában jelentkezik és végső következtetésben a megoldást sietteti. Hiába hivatkoznak nekünk a zsidókérdés szempontjából tényleg türelmes országokra, mert nem ugyanaz a francia, az angol és a magyarországi probléma, de el fog jönni az ideje annak, hogy azokban az országokban is meg fogják oldani a zsidókérdést. (Úgy van! a jobboldalon.) Az az igazság t. Ház, hogy nekünk azért van zsidókérdésünk, mert az angolok véres pogromokban kihajtották a zsidókat Angliából és a franciák kihajtották a zsidókat Franciaországból és a németek is hajtották a zsidókat kifelé és végigkorbácsolták őket egész Európán, le Lengyelországba, és most a zsidóság egy onnan való újabb erős nyomás következtében a kozák forradalom óta, amely százezrével gyilkolta le ezt a szerencsétlen népet, özönlik vissza mifelénk! Nem magyar probléma ez, hanem európai probléma, amelyben nem szabad álszenteskedniök a nagy nemzeteknek, hanem a mi oldalunkra kell állaniok abban, hogy becsületesen és békésen el tudjuk intézni ezt a problémát a zsidóság arányos, nemzetközi elosztásával, mert amíg Magyarországon ilyen mértékig töményen, önönmagában telítetten kell hordoznunk ezt asszimilációra nem képes zsidóságot, addig más népeknek csak a segítségre s nem a bírálatra van joguk.

A zsidó közgazdászok szerint, a nemzsidók gyorsan és energikusan belehatolnak az utóbbi időben mindenütt a zsidó domíniumokba, ahogyan ők mondják, a városi foglalkozási ágakba. A zsidóknak lassan vissza kell vonulniok a közgazdasági élet mellékutcáiba – mondja a zsidó autoritás – a világgazdasági fejlődés kényszerűségei következtében. Ez a visszavonulás természetesen megszűkíti a zsidó életlehetőségeket és kitermeli az úgynevezett »szükségtelen zsidók« típusát. Az asszimiláció örök álma megint, újra véget ért ezzel. A zsidókat a történelem kényszeríti új megoldások felé, legyen az cionizmus, Palesztina, legyen az elvándorlás, legyen az két-három vagy négy hatalmas zsidó telep felállítása vagy új szétszóródás.

A zsidó asszimilációt illetőleg a történelmi eseményeket nagyon röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a zsidóság megpróbált asszimilálódni a liberalizmusban, a polgári kultúrában, amikor kultúrharcokat folytatott a katolikus egyház és általában a kereszténység ellen és ez az asszimilációja nem sikerült. Megpróbált a zsidóság asszimilálódni mindenütt az egész világon a szocializmusban, a kozmopolita, inkább kispolgárszerű proletárnak az eszményében és ez az asszimiláció sem sikerült. Megpróbált asszimilálódni a kommunizmusban és a kommunista asszimiláció is csődöt mondott, mert hiszen Birobidzsánban, a külön zsidó köztársaságban a zsidóság nem volt hajlandó elhelyezkedni azzal az indokolással, hogy nem óhajt külön életet élni a világ viharsarkában, ahol rátámadhatnak a japánok s azzal az indokolással, hogy sok a szúnyog, télen hideg van és nyáron meleg van, amely nehézségek minden egyes nép útjában álltak, igen erősen megkeserítették a nemzeteket és mégis kötelesek voltak elviselni, amikor hazát alkottak.

A XX. században az a baja a zsidóságnak, hogy a liberalizmus, a szocializmus és kommunizmus szellemi áramlatai után kétségtelenül a nacionalizmus kerekedett felül. A nacionalizmus pedig már nem nyújt olyan lehetőségeket az asszimilációra, mint amilyeneket a liberalizmus, szocializmus és a kommunizmus nyújtott. A zsidóságnak ennek a kornak legjobban megfelelő szellemi áramlat a cionizmus. Elhelyezkedni mint külön nemzet, vállalni a sorsot, annak kegyetlenségét, annak harcait egy olyan gazdasági megosztottságban és olyan foglalkozási ágakra vonatkozó megosztottságban, mint azt az összes többi nemzetek vállalták és vállalják mind a mai napig.

A nacionalizmus nem kedvez a zsidóságnak, ezért ragaszkodik görcsösen és minden erejével az úgynevezett demokráciához. Amennyit Magyarországon a demokrácia dicséretéről olvasni lehet, az már felülmúl minden képzeletet. Hogy millió és millió munkanélküli ténfereg a demokráciákban, hogy a törvények kezelésében meglehetősen nagy zsarnokság uralkodik, hogy örökösen lázban tartják a tőzsdék a demokráciákat, az mind nem számít semmit, minden demokrácia paradicsom egyetlenegy ok miatt, mert békét hagy a zsidóknak. A nagy kérdés azonban az, hogy a demokráciák olyan mértékben fognak-e ragaszkodni a zsidósághoz, mint ahogy a zsidóság ragaszkodik ezekhez a demokráciákhoz. Ezt a jövő fogja megmutatni. Kétségtelen, hogy a kommunizmus is megcsalta a zsidóságot a saját nemzeti életének kiépítése szempontjából. Oroszország is üldözi a cionistákat s a vörös asszimilációt szorgalmazza mindenáron és a zsidóság nem hajlandó ezt az asszimilációt elfogadni. Ígéri és nem fogadja el, ugyanúgy, mint Magyarországon és mindenütt, ahol akkora tömegben van, hogy a maga külön gazdasági autarchiáját kiépítheti a nemzet kebelén belül.

A zsidóság tömeges asszimilációja történelmileg sikertelen maradt. Ebből csak azt a tanulságot lehetne levonni, hogy el kell osztani a zsidóságot az egész világon. Szét kell szórni nagyobb, önálló telephelyekre minden országba és minden gyarmatra. Így százalékszámuk mindenegyes helyen az 1 százalék alá csökkenne, erre a statisztika szerint igen könnyű lehetőség van. Nem álszenteskedés és nem nagyképűség-e az, amikor az angolok és amerikaiak állandóan kifordítják a szemüket, hogy mi milyen barbárok vagyunk, holott ha ők, akik gyarmatok, óriási gazdag országok birtokosai, nem lennének álszentek és segítenének, pár esztendő alatt meg tudnák oldani a világ egész zsidókérdését.

Ma a nagy demokráciák lapjaiban egyes-egyedül a zsidókérdés látszik csak fontosnak, természetesen nem csak Magyarország szempontjából. Azt mondják, hogy a zsidókérdés háborút idézhet elő. Ha nem volnának hipokriták, akkor abból a rengeteg milliárdból, amelyet ma éjjel-nappal fegyverkezésre költenek, annak csekély százalékából megoldhatnák a kérdést. A fegyverkezéssel állítólag a háborút próbálják megakadályozni. Véleményem szerint fegyverkezéssel csak háborút lehet csinálni. Ennek a fegyverkezési költségnek egy töredékéből 5–6 esztendő alatt tisztességesen, békésen (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) el lehetne intézni az egész zsidókérdést és akkor mi nem lennénk barbárok, hanem nemes nemzet és nem várna a zsidóságra a közép-európai területen olyan sors, amilyen a kérdés megoldása nélkül kétségtelenül vár rájuk. A várható sors nekik is rossz lesz, de rossz lesz azoknak a nemzeteknek is, amelyeknek az utolsó fegyverekhez kell nyúlniok a zsidókérdés megoldására.

T. Ház! A zsidókérdés – ebben igaza van a zsidó közírók egy részének – enerválja az érdekelt nemzeteket, mert eltéríti más problémákról a figyelmet (Krúdy Ferenc: Úgy van!) és nem enged megoldani igen fontos kérdéseket mindaddig, amíg ezt a kérdést nem rendezik. A zsidó védekezés azonban természetszerűen újabb gyújtóanyagokat dobál bele a nemzeti közéletbe, hogy a figyelmet eltérítse önmagáról. A zsidókérdés kétségtelenül elrontja a tömegek szemmértékét, de minden zsidó tudja, hogy a zsidókérdést úgy elintézni, ahogyan ajánlják: börtönnel, töméntelen ember lefogásával és terrorral, – nem lehet. Ezt tudja a zsidóság, de azért mégis az ellenkezőjét ajánlja a magyarságnak, mert ő a maga szempontjából az ilyen cselekedetek következményeit tartja jónak. De miért is tenne végzetes intézkedéseket egy nemzet saját fiai ellen olyan ügy miatt, amely egy más nép védelmét célozza és szolgálja? Nincs megállás ebben a kérdésben a végleges megoldás előtt. Láz és idegbetegség marad és ezer elferdült formában is jelentkezik, mint ahogyan a vérbaj sem mint vérbaj öli meg a szervezetet, hanem különböző más betegségek felidézésében.

Felmerül a kérdés, miért állítjuk azt, hogy a zsidóságot nem lehet tömegben asszimilálni? A feleletet erre a kérdésre ötezer esztendő története adja meg. A zsidóság tényleges örök üldözése, a véres pogromok, az özönlés országrészekből más országrészekbe, országokból más országokba, a visszaözönlés s az örök vándorlás s az erős antiszemitizmus, amely Közép-Európa területén ma kétségtelenül uralkodik, de nem mint újdonság vagy idegen eszme, hanem mint egy folytatólagos, de ma virulens nagy betegség.

Kapcsolódó: A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (5. rész)