A párizsi száműzetésben élő vallási vezető Khomejini 1979 februárjában visszatért Teheránba, és kb. vértelenül megbukott a rendszer, kiderült, hogy üres váz az egész, a seggnyalók és társutasok nem képesek és nem is hajlandóak életüket adni a főniért. Nógrádi György rendszeresen el szokta mondani, hogy a mai napig nem érti, hogy ezt a repülőgépet miért nem érte ott és akkor véletlen tragikus szerencsétlenség. Ha kicsit több az előrelátás a CIA-nál ez nyilván megtörtént volna, de a Carter-kormányzat nem tudott mit kezdeni az iráni rendszerváltással (az amerikai követség túszait kiszabadítani hivatott kommandós akció csúfos kudarca az amerikai fegyveres erők és az elnök tekintélyét súlyosan erodálta), bele is bukott, ami az USA-ban a gazdasági kartelleket, a mélyállamot gátlástalanul kiszolgáló Reagan elnökké választásához vezetett, aki elnökként is csak harmadosztályú színész maradt, aki leghíresebb szerepét történelemformáló időkben játszotta el…tartozunk annyival az igazságnak, hogy úgy látszik, a westernszerepekhez szokott karakter sikeresebb tud lenni a politika műfajában, mint a farkával zongorázó. A sah még a rá következő évben száműzetésben meghalt (kevesen hiszik, hogy csak úgy magától…). fia ma is trón jogos birtokosának tartja magát, és pár dollárért bármikor képes a nyelvével megtámasztani az éppen aktuális amerikai politikát.

A naiv népfrontosok és a kevésbé naiv, de annál korlátoltabb (szovjet támogatottságú, természetesen…) szocialisták úgy vélték, hogy Khomejini meg fog maradni egy reprezentatív elnöki funkció mellett, és nem ártja bele magát a napi politikába. De alighogy a gépe földet ért Teheránban, Khomejini így szólt: „a kormányt mostantól én nevezem ki”. Tíz nappal azután, hogy az ajatollah bejelentkezett a hatalomért, a hadsereg vezetői bejelentették, hogy nem avatkoznak be a politika történéseibe (ami a harmadik világban ez kb. unikumnak számított, akkoriban meg főleg), azaz de facto hűségesküt tett. Ez az új vezetést nem hatotta meg, és rövid idő alatt leváltották a katonai vezetést, amely a kevéssé demokratizált országokban mindig is egy randit jelentett a téglafallal. Khomejnini ezért hozta létre a Forradalmi Gárdát: nem bízott a reguláris hadseregben, és ez az ellentét a fegyveres erők között ma is megvan, ami gyengíti Iránt. Nagyon.

Khomejini létrehozta az „iszlám jogtudós gondnokság” (velajet e fatih) testületet. Így lett Khomejini a legfőbb vezető, pozícióját az alkotmány szentesítette, az őt követő vezetőket rangidős klerikusokból álló Szakértők Gyűlése választotta meg és választja ma is utódját, ha szükséges, ami kicsit hasonlít a pápaválasztó konklávé gyűlésére. Ezen kívül van kormány és elnök, de az ország tényleges államfője nem a nép által megválasztott elnök, hanem az ajatollah.

A „liberális értelmiség” heteken belül elhagyta Iránt (a vallási alapú rendszer ezt nem akadályozta, aki akar, hadd menjen), úgy látszik, a helyi rettegők nem azonosak a „mi rettegőinkkel”, akik folyton összecsomagolnak, aztán valahogy mégse mennek el. A sah idején világias külsejű utcák pár hét alatt változtak meg, a vallási rendőrség (komitek) a nőket azonnal csadorba kényszerítette. Viszont, ez figyelemre méltó, szemben a tálibokkal, nem tiltották ki a nőket az oktatásból, az egyetemekről (mert ez egy kultúrnép, egy kultúrállam). Törvényben garantálták a vallási kisebbségek jogait, a keresztények és a zsidók még éreztek is ebből valamit, de a „pogányok”, azaz a báháik és a zoroasztériánusok súlyos üldöztetéssel szembesültek.

Az Egyesült Államok új kormánya, miután alaposan meggyűlt a baja a perzsa rendszerváltókkal, 1980-ban az akkor is jól bevált eszközhöz nyúlt: a proxyháborúhoz. Ha én nem tudom odahaza eladni az intervenció véres valóságát a választóknak, akkor háborúzzon csak a kutyuskám. Kapóra jött, hogy ehhez ingyen jelentkezett kutyuska, mivel a szomszédos országban 1979 júliusában kisebb és csendesebb katonai államcsínnyel új diktátor helyezte magát az elnöki bársonyszékbe, egy bizonyos Szaddam Husszein nevű, akkor még ifjú szunnita tábornok. Utóbbi hamar ráérzett a vérszagra, és megfelelő mennyiségű nyugati fegyverrel kistafírungolva úgy gondolta, hogy könnyen elveheti Irán olajlelőhelyeit.

Szaddam a hírszerzői jelentések és a CIA ösztökélésére azon az állásponton volt, hogy a rendszerváltás után az új vallási rendszer a sah hadseregében erőteljes tisztogatást hajtott végre, ami következtében a képzett katonai vezetők mentek a lecsóba (jaj de nincs új a nap alatt, mondja erre a történelemben tájékozott, az OKW is azt tárgyalta Adolffal és Ribbentroppal, hogy Sztálin a provokációjuknak felülve kivégeztette az összes valamirevaló tábornokát Tuhacsevszkíjjel az élen, semmibe se tart lerohanni őket…). Khomejini értelemszerűen nem bízott a sah haderejében, ezért hozta létre – kvázi az SS mintájára – a Forradalmi Gárdát, aminek volt „allgemeine” (azaz vallási rendőrség, táborőrség, belbiztonsági szervezet) és „waffen” (kommandók, kiképzők, harckocsihadosztályok, de ide tartoznak ma is a rakéta csapatok is) ága, és Iránban ma is a hadsereg mellett afféle második (vagy inkább első…) hadseregként a Forradalmi Gárda is működik. 1980 nyarán azonban az iráni hadsereg MÁR le volt fejezve, a Forradalmi Gárda pedig MÉG nem volt igazán működőképes (mint a világítás Kolompáréknál: villany még nincs, petróleumlámpa már nincs), és ami Szaddam elhatározását leginkább támogatta: bírta az USA noszogatását, hogy az amerikai fegyverekkel ellátott iráni haderő a továbbiakban se kiképző-, se mérnöki, se alkatrésztámogatást nem kap az amerikai tankokhoz, repülőkhöz, hajókhoz, azok hadrafoghatósága a kemény terepviszonyok között gyorsan nullára csökken.

Szaddam tehát könnyű és gyors győzelemre számított. Mivel Irán déli olajlelőhelyei jórészt arab nyelvi többségű területen találhatóak, a balos és nem igazán vallásos Szaddam úgy vélte, arab nacionalizmussal az iráni arabokat a maga oldalára állítva meghódíthatja a Sath-El-Arab folyó bal (keleti) partjának termékeny földjeit. (A folyó teljesen iraki víz volt, az irániak nem használhatták egyenrangúan vízi útként.)

Nem számolt azzal, hogy saját, elnyomott síita sorkatonái nem lesznek éppen lelkesek, és a síita iráni arabok nem kértek egy szunnita katonai diktatúrából.

A hadműveleteket 1980. szeptember 22-én indította meg a bajuszos bagdadi elnök, a casus belli egy állítólagos merényletkísérlet volt, amit Tarik Aziz (egyébként keresztény) iraki külügyminiszter ellen hajtottak végre, és amit Szaddam szerint a VEVAK (az iráni titkosszolgálat) rendelt meg (ami vagy igaz, vagy nem, de nem is fontos). Az iraki páncéloserők áttörtek a folyón, és néhány hét alatt 70-80 km mélységben benyomultak Irán területére. Az iráni hadsereg ütőképességének a hiányát és gyenge fegyverzetét katonái fanatizmusa ellentételezte. Az ősz és a tél folyamán nagyjából százezer iráni önkéntes jelent meg a frontvonalon, köztük gyerekek is, a síita mártírideológia ismét működésbe lépett, a fegyverzeti hiányt a tömeg pótolta. Ez végül olyan jól sikerült, hogy az iraki támadás 1980 végére megrekedt. Mindenhol, ahol elérték a Zargosz-hegység lejtőit, az iraki páncéloserők mozgási szabadsága lelassult, megrekedt, és ezen a terepen még viszonylag nagy fölénnyel és légi támogatással se tudtak áttörni, visszaszorultak, majd az iráni haderőnek 1982-re sikerült az irakiak által elfoglalt területek nagy részét visszafoglalniuk.

A fegyveres konfliktus egyre inkább egy első világháborúra emlékeztető állóháborúvá alakult, ahol fanatikus gyalogsági rohamok és tüzérségi párbajok váltak jellemzővé, és ezt hiába próbálták páncélosokkal és vegyi fegyverekkel a szemben álló felek megtörni. Utóbbiak miatt ezt a háborút az ABV védelmi tisztek képzése szempontjából globálisan kiemelten kezelik.

Ha megkérdezzük az embereket, még a történelemben tájékozottak is arra a kérdésre, hogy melyik háborúban szedte a legtöbb áldozatot a vegyi fegyver, kapásból azt fogják mondani, hogy természetesen az első világháborúban. Nos, ez nem igaz, mivel 1914 és 1918 közötti héberkasszázás során mintegy 96500 ember ( különböző forrásokban persze van némi szórás) halt meg vegyi fegyvertől (és közel kétmillió megsebesült), addig Irán vesztesége legkevesebb 106000 fő volt 1980 és 1988 között, ezzel kivívta a kétes dicsőséget, mint a legtöbb embert vesztő nemzet vegyi fegyverektől (ugyanez biológiai fegyvertől Kína (még ha a Covid-19-et nem is számoljuk is…) nukleáris fegyvertől pedig…nos mindenki tudja, mert nem nagy a választék most még, de ki tudja, mi lesz holnap.

A háború első szakaszában leginkább az iraki haderő használt vegyi fegyvereket, amelyekhez az alapanyagot az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán szállította. (Az a Japán, amely alkotmányéban kötelezte magát, hogy nem ad el fegyvert és fegyvertechnológiát külföldre. Persze, van az a pénz…) Innen a vicc, hogy az USA biztosan tudja, hogy Szaddamnak vannak vegyi fegyverei, mert megőrizték a számlákat. Ugyanakkor 1984 után bizonyíthatóan Irán is váltott ki ellencsapásokat a fronton, de csakis a fronton (mert Szaddam polgári lakosság ellen is, meg saját szeparatistái és síita lázadók, illetve kurdok ellen is, a halbajai támadás halottait 8000 főre becsülik), a szerves foszfátészterek (DIPFF, szarin, cikloszarin, tabun) mellett kénmustárt, mustárkeverékeket (ha valakit érdekel, ez mit jelent, kérdezze meg kommentben) és lewisitet is bevetettek, mintegy 1400 tonnát a mustárból (de sok virsli kellene ehhez, ha ennének disznóhúst…) és 740 tonna tabunt és szarint. Tehát arra a kérdésre, hogy „Irán fejleszt-e tömegpusztító fegyvereket?” a helyes válasz az, hogy erről őket kell megkérdezni, de mindenesetre minden oka és tapasztalata megvan ahhoz, hogy így tegyen!

A csaknem nyolc éven át tartó fegyveres konfliktusban végül egyik fél sem ért el valódi győzelmet, ha azonban a hagyományos Clausewitz-i logika alapján vizsgáljuk, „ki nyerte a háborút”, akkor azt kell mondanunk, hogy a támadó fél (Irak) nem érte el egyetlen kitűzött célját se, azaz Irán megvédte magát. Ezúttal is, mint előtte a történelemben oly sokszor! A háború lezárásával sem az irakiak, sem az irániak nem tettek szert területi nyereségre, a két ország közti határvonal gyakorlatilag változatlan maradt. Megjegyzendő, hogy bár általában az irakiak voltak aktívabbak a levegőben, az iráni F-14-esek minimális saját veszteséggel számos iraki MIG-et és Mirage-t lelőttek, azaz már ekkor bebizonyították, hogy a szankciók szart se érnek, a külföldi technikát életben tudják tartani (és figyelemre méltó, hogy azóta is – ötvenéves gépeket), a szankciókkal pont annyit érnek el, hogy az adott ország rákényszerül a saját fejlesztésre, az önellátásra, amivel nem csak iparát, de tudományos és oktatói kapacitását is jelentősen javíthatja.

A Husszein által indított kalandnak tehát végül közel másfél millió ember esett áldozatul, az anyagi kár több százmillió (akkori) dollárra rúgott. Az iraki–iráni háború megágyazott a következő közel-keleti konfliktusnak is. 1990-ben ugyanis az iraki haderő Szaddám Husszein parancsára megindult Kuvait ellen, hogy az ott található olajkutak megszerzésével helyreállítsa a méregdrága fegyverek beszerzése miatt felborult iraki költségvetést és kiegyenlítse az ország több tízmilliárd dolláros adósságát, és a háborúba már akkor beleszegényedett és kivérzett lakosságának befogja a pofáját ezt követő, hadizsákmányból osztogatással. Más szavakkal, Szaddám volt olyan hülye, hogy egy gyakorlatilag vesztes háborút egy másikkal akart kompenzálni. A következmények közismertek. Én max. azt kérdezem, ki adott ennek a bajuszosnak tiszti diplomát (egyébként senki, a párt úgy nevezte ki, hogy hadiakadémiát nem végzett, akárcsak mifelénk Czinege Lajost).

Az ma már annyira nincs benne a köztudatban, de az 1980-as évek végén hatalmas botrány volt, és a Reagan-kormányzásra rossz fényt vetett, hogy utóbb kiderült, hogy amivel a jenkik Szaddamot etették, azaz, hogy az irániak a továbbiakban nem juthatnak amerikai katonai támogatáshoz, naná, hogy nem volt igaz, mert a CIA titkos akciói finanszírozásához nemcsak kábítószerrel üzletelt (és valószínűleg üzletel ma is…), hanem jó pénzért adott el rakétákat, lőszert, lövegeket, valamint kulcsfontosságú repülőgép-alkatrészeket és haditengerészeti eszközöket az iráni kormánynak a háború alatt. Állítólag a kormányzat tudta nélkül. Az, hogy ez utóbbi mennyire hihető, mindenki döntse el maga…

Egyébként, aki beszéli Shakespeare nyelvét, az olvasson mán’ bele ebbe az archívba:

(Kuruc.info, folyt. köv.)