Három tiszás képviselő javaslatára nyolc évben maximalizálták egy személy számára, hogy miniszterelnöki tisztséget töltsön be, ami teljes „évad” esetén két ciklus, de az esetleges megszakítások is beletartoznak az időintervallumba.

A 135 igen, 50 nem és 6 tartózkodással elfogadott módosítás így fogalmaz: „A miniszterelnököt az Országgyűlés a köztársasági elnök javaslatára választja meg. Nem választható meg miniszterelnöknek az, aki összesen – megszakításokkal együtt – már legalább nyolc évig miniszterelnöki megbízatást töltött be. E nyolcéves időtartam számításakor az 1990. május 2. vagy azután betöltött miniszterelnöki megbízatást kell figyelembe venni.”

Ironikus, hogy Orbán Viktor és leszerepelt holdudvara csupán „lex Orbánként” hivatkozik a módosításra, ami röhejes leegyszerűsítése a javaslatnak (még ha ez is motiválta a tiszásokat), egyszersmind sokat elmond Orbán egocentrikus világképéről is. A főnindzsa ugyanis legnagyobb valószínűség szerint amúgy sem kerülne többé a kormányrúd közelébe – és bizonyára nem is túl sokan akarnák, hogy ez újra megtörténjen –, magyarul nem Orbán „megbüntetése” a probléma az Alaptörvény 16. módosításával. Hanem egészen más.

A szövegezésből láthatjuk a törvény visszaható erejét, ami eleve nem szerencsés felállás, hiszen a népbíróságok működési elvét idézi, de mivel ebben az esetben Orbánon kívül a többi exminiszterelnök visszatérésére sincs esély, ezúttal felülemelkedhetünk rajta. Ellenben amit a Tisza „a demokrácia szélesítésének” hisz, az pont korlátozza azt.

Tegyük fel, hogy a rossz múltbéli tapasztalatokat elfeledve valóban eljön az a lehetetlennek tűnő időszak, hogy Magyarország élén egy valóban megfelelő, tettre kész, a politikai korrektséget hírből sem ismerő, az ország boldogulását előtérbe helyező vezető áll majd. Nagybetűs Vezér. A jelenlegi helyzetben ezt elképzelni is nehéz, de az esély mindig meglesz rá.

Egy ilyen ember pedig, amint megszerezte a hatalmat, minden igyekezete ellenére sem töltheti be hivatalát 8 évnél tovább, ami elsőre talán soknak tűnhet, de higgyék el, egyáltalán nem az, főleg amilyen lassan őrölnek Isten malmai ebben a fene nagy liberális demokráciában. Hiába vezetné biztos kézzel az országot még sok-sok évig – már amennyiben felhatalmazzák rá –, lehetősége sem lenne rá a jelenlegi törvények szerint.

Ezzel egyrészt az országot károsítják meg, hiszen elvesznek tőle egy jó vezetőt, másrészt pont a szabad választást csorbítják a demokrácia égisze alatt, hiszen nem teszik lehetővé az emberek számára, hogy ismét megszavazzák a többség által kívánt vezetőt. Ez pedig már rég nem Orbánról szól.

A parlamenti demokrácia tipikus túlszabályozásával állunk szemben, amely ha hosszútávon fennmarad, „alternatív útvonalakat” is kitermelhet magából. Egy meghatározó államférfi visszavonulása 8 év után – amikor még érzi magában az erőt, és a szavazók is őt akarják –, elképzelhetetlen a legnagyobb hatalma közepette, így könnyen kialakulhat egy olyan helyzet is a pártján belül, hogy a miniszterelnöki tisztséget ugyan nem ő tölti be, de valamely más befolyásos pozícióból ő osztja a lapokat. Ez egy adott kabineten belül is vezethet feszültségekhez (különösen, ha az új miniszterelnöknek nem tetszik majd egy idő után, hogy a háttérből parancsolgatnak neki), ami végső soron pont ellentétes hatást vált ki: politikai bizonytalanságot, válsághelyzetet.

Legnagyobb valószínűség szerint a Tisza ezekbe nem gondolt bele (mint ahogy sok minden másba sem), amikor az Alaptörvény módosítása mellett döntöttek. Kizárólag az Orbán iránti bosszú hajtotta őket, ami nem csak az egykori miniszterelnök egocentrikus világképét erősítette, de gyengítette az ország politikai jövőképét is.

A demokraták elképzelni sem tudják, hogy egy állam pont akkor ütőképes, ha biztos kézzel, hosszú ideig vezeti egy arra méltó államférfi. A 21. század kisszerűsége ez, semmi több.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info