2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer07:30 85-88 éves magyarokat fosztott ki a dagadt cigány - ránézésre jól bírná az életfogytig tartó kényszermunkát is06:54 Japáné a legtöbb amerikai állampapír21:55 Netanjahu idén nem mer elmenni az ENSZ közgyűlésére, hogy a karnyújtásnyira lévő iráni atomról beszéljen21:31 Rend és virágzás - 1966 éve született Traianus római császár21:04 Trump kinevezte a legújabb nemzetbiztonsági tanácsadóját20:45 A székházbevétel évfordulójára: mégsem kell börtönbe vonulnia egy tüntetőnek20:21 Új cigány zsarolási forma ütötte fel a fejét, magyar vállalkozásokat tehetnek így tönkre20:07 Hét és félezer polgármesterjelölt indul októberben, négyötödük függetlenként19:42 Snowden azt állítja, az oroszok megpróbálták beszervezni19:18 Fegyveres cigány rabolt ki kábítószerárus "fiatalt" - nehéz bárkit is sajnálni ebben a történetben18:45 Megint tanú: már fel is bontották a burkolatot a fideszes képviselő által ünnepélyesen átadott parkolóban18:12 Bódult nőt erőszakoltak meg Miskolcon17:51 A székházostromtól a székházi paródiáig17:07 Kiderült, hogy az egész emberiség jövőjét elárulták ma a fideszesek
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Holokamu ::

Nobel-díjas kozmopolita zsidó hazudozik folytatólagosan hazánkról

Reklám


Imre Kertész, budapesti születésű zsidó világpolgár a Die Welt című német konzervatív lapnak adott a minap interjút. Tartalmilag Kertész szövegében semmiféle új közléselem nem található, azonban korábbi megnyilatkozásainak tükrében sem árt egy rövid összegzést adni a Kertész-jelenségről, s az elvbarátai által szított, a magyar nemzet lejáratására irányuló, kampányszerű, antiszemitizmus-hisztériáról.
Amikor Kertész 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, szinte az egész hazai „mértékadó” politikai és irodalmi közvélemény euforikus mámorban lelkendezett, hogy végre megvan az első magyar irodalmi Nobel-díjasunk. (A pontos tájékoztatás végett hangsúlyoznunk kell, hogy azért volt egy disszonáns, ünneprontó hang is, nevezetesen a Tamás Gáspár Miklósé, aki bizony „arcátlanul” le merészelte írni az első magyarországi irodalmi Nobel-díjasról, hogy az bizony zsidó.) Igaz, Kertészt megdicsőüléséig a kanonizált irodalomtudomány sem jegyezte, az egyetemi kollokviumokon és szigorlatokon még tétel sem volt írói munkássága, a középiskolákban pedig még említés szintjén sem került terítékre a Kertész-oeuvre, a 2002-es stockholmi díjazás után azonban egy csapásra középiskolai tananyag lett a Sorstalanság, mi több, valamelyik minisztériumi főcsinovnyiknak kipattant a fejéből  – akárcsak Pallasz Athéné a Zeuszéból – a zseniális gondolat: a regény alapján rögvest elkészített filmadaptációt minden középiskolásnak meg kell tekintenie a tanórák terhére, díjmentesen, a könyvet pedig közpénzből finanszírozva megküldte a minisztérium a középfokú oktatási intézmények számára.
Mindez az iskolai és közéleti Kertész-népszerűsítő PR-akciósorozat 2002/2003-tól kezdődött Magyarországon, ami azért is érdekes, mert ekkor már a művelt közvélemény igen széles rétegei ismerhették a magyar irodalomtörténet „büszkeségének” szülőhazájáról és a magyarságról kialakított krédóját és fajgyűlölő ideológiai alapon álló előítéleteit.
Kertész már 2002 őszén telekürtölte a nyugati lapokat a Magyarországra vonatkozó hazug tényállításokat és rágalmazó kijelentéseket tartalmazó apokaliptikus jajveszékeléseivel. (Megj.: vessük össze mindezt a volt író, Göncz Árpád 1993. évi, a La Stampa című torinói újságban megjelent kényszeres hazudozásával.) A teljesség igénye nélkül pl. a Süddeutsche Zeitungnak azt mesélte, hogy hazánkban elviselhetetlen egy zsidó származású ember élete, s ő itt nem tud dolgozni, hiszen nyílt nácik lépnek fel a médiában (sic!), és olyan undorító a helyzet, mint amilyen a ’30-as évek vége felé volt. A The Guardian című lap pedig előzetest közölt Kertész néhány hónappal később megjelenő esszéjéből, melyben egyebek között efféle veretes mondatok olvashatók: „Idegen országokban otthon érzem magam, míg otthon idegenként cselekszem. Külföldiekkel szabadon beszélgetek, de saját honfitársaimmal szemben kínosan érzem magam.” No, ez valóban derék…
A csupán néhány száz beavatott által ismert, 1997-ben megjelent Valaki más című önéletrajzi ihletettségű Kertész-naplóregényről azonban az Alföld című folyóiratban 2003 márciusában megjelent egy recenzió, noha ezen Kertész-mű, illetve a róla szóló ismertetés szélesebb körű publicitást is megérdemelt volna a tisztánlátás végett, nevezetesen azért, hogy a közélet és az irodalom iránt érdeklődő honfitársaink előtt világos és egyértelmű legyen, hogy miféle „magyar” író részesült egy fél évvel korábban a rangos nemzetközi elismerésben. Nos, az alábbiakban válogassunk irodalmi „Nobel-díjasunk” örökbecsű, a magyarságra és szeretett hazánkra vonatkozó, a valós helyzettel köszönőviszonyban sem lévő kijelentéseiből.
1993-ban, egy szokásos budapesti útját megörökítendő, Kertész az alábbi élményét tartotta lejegyzésre érdemesnek:
„Tegnap láttam kóbor lovagjait a kornak.(…) Ekkor tűnt fel a horda, az aluljárókból kibukkanó nibelungok, nyolc-tíz nehézkes, fura mozgású alak, kommandós színű nadrágokban, kopaszra nyírt fejjel, egyikük kezében hosszú fahusáng, talán a nevezetes baseball-ütő. (Megj.: szkinhed - Wagner - Hitler-asszociációs lánc?)  Némán, libasorban poroszkáltak a túlvilági, ködös fényben, szomorú, vérszomjas csoport, vöröslő szemekkel, ki tudja, miféle kipárolgások közepette, emberhúsra vadásztak. Terepszínű nadrágjaikban, akár a foltos hiénák, lomha, de kitartó gyűlölettel keresték, kit vehetnek üldözőbe, s tán nem is éhségükben, inkább csak unalmukban, szokásból, a másik élet iránti természetadta gyűlöletből. Bevallom: jeges félelemmel kívántam, hogy zöldre váltson a lámpa, mielőtt e razziázó csürhe bepillantana az autóba s felismerné rajtam a végzetes, az eltüntethetetlen jegyet. Ezek az emberi lények a pokol végső látomását testesítették meg, a „puszta országot”, ahol már nem beszélnek, csak gyilkolnak, a hullákat kifosztják s az útszélen hagyják.”
No igen. E rövid idézet egyfelől a szerző rögeszmés előítéletének ideáltipikus kivetülése, hiszen a – Kertész által vélelmezetten – „szélsőjobboldali” fiatalok békésen sétálnak, senkit nem fenyegetnek. Másfelől a Kertész által látomásszerűen megjelenített szörnyűségek – mind gyakrabban, fokozódó brutalitással – valóban létező, szomorú aktualitással bíró társadalmi jelenségek, csakhogy éppenséggel az író baráti társaságához tartozók kedvenc etnikai kisebbsége által sűrűn lakott, bűnügyi szempontból ultraerősen fertőzött országrészekben, az erőszak elszenvedői pedig a többségi magyar társadalom tagjai.
Folytassuk azonban tovább a Valaki más című Kertész-mű olvasását. Nemzetünk gyalázása a következő mondatokban éri el csúcs-, illetve mélypontját:
„...Nyilvánvaló: egy kis nemzet, amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, valódi szerepét a térben és időben, (s ilyen szerepe talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán.”
Végül, hogy az olvasónak szemernyi kétsége se maradjon Kertész Magyarországgal szemben táplált irracionális, talmudi gyökerű gyűlöletéről, az író e sorokkal teszi fel az i-re a pontot:
„Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai, s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy lassan megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.”
Ezen idézethez aligha szükséges kommentárt fűznünk…
Természetesen Imre Kertész naplóregényében a holokauszt-vallás templomának oltárárán is elhelyezi áldozati felajánlását. A Nobel-díjas író, kinyilvánítva a magyarság iránti gyűlöletét, azt is fontosnak érzi hangsúlyozni, hogy a magyar középosztály és az ő körei között átjárhatatlan szakadék tátong, amelynek fő oka a „holokauszt” valóságos történelmi ténynek hitt fikciója és a történelmi középosztály abban játszott, vélelmezett szerepében rejlik:
„Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól (amely persze inkább egy középértelmiségi réteg, semmint valóságos középosztály)? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e, vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképpen Auschwitz a végeredmény.”
S ehhez még lezárásképpen hozzáfűzi:
„Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? (sic!) A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlanul tevékeny őrület. (Megj.: amelynek eszkalálódásához a kirekesztő, fajvédő, gyűlöletet szító SZDSZ-nek nyilván a legcsekélyebb mértékben sem volt köze.) A ’nemzet’ fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat.”
Ennyi. Innen már nincs lejjebb. Érthetetlen, hogy ez az ember miért csak nyolc éve él távol Magyarországtól, Berlinben.
Kertész közelgő, 80. születésnapja alkalmából osztotta meg egykori „hazájával” kapcsolatos gondolatait a Die Welt olvasóival. Az interjúban megerősíti azt a Valaki más című írásban már említett vallomását, miszerint „az emberi kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz.” Múltunkról, 20. századi történelmi sorsfordulóinkról, az azokkal való szembenézésről pedig a következőket mondja Kertész: „A szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak. A magyarok régi, káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek.”
Különös, hogy mindezt a zsidó Kertész mondja, akinek népére a Szentírás tanúsága szerint mindig is jellemző volt az üres, tartalmatlan fecsegés. Buji Ferenc Az elveszett evangélium című kiváló művében e nemzetkarakterológiai unikumról az alábbiakat írja: „Sőt, a kiejtett szó szentségét – ezt a jellegzetes gentleman-erényt – talán egyetlen nép sem vette annyira semmibe, mint a zsidó; a beszélő és a beszéd között talán egyetlen népnél sem volt olyan laza a kapcsolat, mint a zsidó ember esetében. Az esküdözés csak olyan népnek válhatott rendszeresen gyakorolt szokásává, amelyben állandóan felmerült a kérdés: a beszélő vajon igazat mond-e?” Na ugye, Imre Kertész?
Ami pedig történelmi dolgaink rendezését illeti, ebben egyetérthetünk Kertésszel: a mai napig nem történt meg második világháborús történelmünk, a Horthy- és Szálasi-éra, valamint a szocialista korszak históriájának megnyugtató, propagandisztikus és ideológiai közhelyektől mentes, tényszerű, hiteles feldolgozása. Csakhogy Kertész állításával szemben korántsem valamifajta eufemizálásról van szó, ellenkezőleg: a háborúban győztes hatalmak képviselői és itthoni csicskásaik olyan, általuk kiötlött bűnökért is szankcionálták a magyar népet – próbálva a bűntudatot ébren tartani benne a mai napig –, melyeket az soha nem követett el.
Végezetül a holokauszt-téma Kertész ezen Die Welt-beli megszólalásából sem maradhat ki. Önmagáról vallva a Sorstalanság szerzője megemlíti, hogy a holokausztról írt, át kellett élnie és át tudta élni a 20. századnak ezt az egyedülálló tapasztalatát, volt Auschwitzban és volt Buchenwaldban. Miként az közismert, a bűvös holokauszt szó elhangzása után nincs apelláta a nyugati civilizáció országaiban, a természeti törvények, a logikai érvek, a dokumentálható tények azonnal hatályukat veszítik, a tudomány a holodogmatika szolgálólányává alacsonyodott. Eltekintve most attól – a fentebb már idézett – képtelenségtől, hogy amennyiben Kertész magyar anyanyelvű gyilkosai elől egészen a néhány éve rémronda holokauszt-emlékhellyel rendelkező Berlinig kényszerült menekülni, úgy aligha adhatott volna most a Die Weltnek interjút a német főváros békés, urbánus légkörében (ahol egyébként a nemzetiszocialista mozgalom egyre inkább erősödik, a támogatói köre pedig napról napra szélesedik), holokauszt-ügyben is meglehetősen ellentmondásosnak tekinthető a fenti mondat tartalma. Azt ugyanis már a hatvanas évek közepe óta a soá-inkvizítorok sem vallják, hogy Buchenwaldnak köze lenne az állítólagos megsemmisítési tervhez, illetve hogy az ottani munkatábor területén gázkamrák működtek volna. Ezek alapján a Buchenwaldhoz kötődő élményeket aligha lehet valamiféle egyedülálló történelmi jelenséggé nyilvánítani. A fogva tartottak számára úszómedencét, tábori bordélyt, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt hiteles dokumentumai alapján napi tisztességes kalóriamennyiséget biztosító auschwitzi táborkomplexum SS-vezetőségét pedig aligha hasonlíthatjuk össze bánásmód tekintetében a biztos halált jelentő Gulág-rendszert felügyelő NKVD-s irányító apparátussal.
A holokauszt-megélhetési író egykori hazájával kapcsolatos megnyilvánulásai kapcsán érthetetlennek tűnhet, hogy mi végre is honosodott meg Magyarországon 2002 óta a kissé abszurdként ható Kertész-kultusz, hiszen az írót saját bevallása szerint semmiféle érzelmi szál, a közös múlt és tradíció vállalásának és megőrzésének felemelő élménye nem köti e nemzethez és hazához, ugyanakkor esztétikai szempontból életműve középszerűnek mondható, az irodalomtörténetben legfeljebb a kismesterek sorában említhető meg a neve. Valóban fontos, hogy mind szélesebb körben váljanak ismertté Imre Kertész gondolatai, s ezáltal végre elfoglalhassa az őt megillető helyet irodalomtörténet-írásunkban és közoktatásunkban, vagyis végre kikerüljön a Sorstalanság a középiskolai tananyagból, s gyermekeink a holo-sci-fi sosemvolt története helyett a valóságos magyar történelmet ismerhessék meg. 
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready