A lényeg ugyanis, amit a világért ki nem mondanának: a szappan-mítosz – más hazug holokauszt-meseelemekkel együtt – nem csak úgy véletlenül, magától vált széles körben ismertté, hanem tudatos, végiggondolt propaganda eredményeképpen terjesztették el. Hogy mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a bizonyítékok nyomasztó hiánya és a revizionista történészek kérdései és kutatási eredményei nyomán elhangzó beismerések ellenére a tömegek körében tovább folytatódott a félretájékoztatás. A németek befeketítését célzó kampány már 1942-ben kezdetét vette. Az év novemberében Stephen S. Wise rabbi, a Nemzetközi Zsidó Kongresszus akkori elnöke kijelentette: "A zsidó áldozatok holttestéből szappant, zsírt és műtrágyát állítanak elő a németek", sőt "ki is ássák az eltemetett halottakat, hogy azokból kinyerjék a számukra szükséges anyagokat". 1942 végén az Amerikai Zsidó Kongresszus hetilapja szerkesztőségi cikkben azt írta, hogy a németek a "zsidó áldozataik testéből tudományos módszerekkel állítanak elő műtrágyát, szappant és ragasztót". Ugyanebben a lapszámban egy másik írás már úgy tudja, olajat is gyártanak az elhunyt zsidók tetemének felhasználásával.

A háború után a nürnbergi törvényszéken az egyik szovjet ügyész, L. N. Szmirnov a következőt mondta: "Ugyanaz a technikai tudás és találékonyság, amely a gázzal, illetve szén-monoxiddal történő kivégzéseket lehetővé tette, vezetett el az elhunytak tetemének ipari felhasználásához... Ezzel nem csupán gyilkosságaik áruló nyomait tüntették el, de bizonyos ipari termékek gyártását is megkönnyítették. A Danzigi Anatómiai Intézetben kísérletezték ki annak a módját, miként lehet emberi testből szappant készíteni, az emberi bőrt pedig cserzés után szintén felhasználni."

A nürnbergi perben tanúként megjelent egy bizonyos Sigmund Mazur, aki a Danzigi Anatómiai Intézet egyik alkalmazottja volt a háború idején. A bíróság előtt azt állította, hogy 1943-ban kezdtek gyártani emberi testekből szappant, amelyekkel még ő maga is „mosakodott”. Mint „vallomásában” elmondta, vezető német politikusok nagy érdeklődést mutattak a munkálatok iránt. A háború után pedig az a gyalázat is megesett, hogy egyes zsidó temetőkben vallási szertartás keretében végső tiszteletadásban részesítettek szappanokat.

Hogy mennyire „megbízhatóak” a koncentrációs és „haláltáborokat” megjárt állítólagos túlélők vallomásai, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy számosan közülük állították: láttak „emberi szappanokat”, sőt egyesek mosakodtak is azokkal. Így például egy Ben Edelbaum nevű „túlélő” 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben az alábbi mondatokat vetette papírra: "A gettóban a németek időnként kiosztották szappanainkat, amelyeken a R.J.F. felirat volt olvasható. Azonban csak a háború befejeződése után értesültünk a szörnyű igazságról. Így azután a szeretteink csontjaival és húsával mosakodtunk." Egy Nesse Godin nevű emlékező 1983-ban a következőt mondta a stotthofi koncentrációs táborba érkezésének körülményeiről: "Először is le kellett zuhanyoznunk, és a kezünkbe nyomtak egy darab szappant. Csak a háború után tudtuk meg, mit is jelentett rajta az RJF rövidítés... néha arra kell gondolnom, az én apám testének is benne volt egy darabja abban a szappanban, amellyel mosakodtam." Mel Mermelstein, egy korábbi auschwitzi fogoly, 1981-ben "eskü alatt" tett tanúvallomásában állította, hogy ő és rabtársai emberi zsírból készült szappannal tisztálkodtak. Ez "vitathatatlan tény" - hangoztatta.

A szappanmítosz elterjesztéséért a fő felelősség Simon Wiesenthalt, a neves "nácivadászt" terheli, aki 1946-ban egy írásában a következő mondatot vetette papírra: "1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a RIF rövidítés". Majd a szélhámos Wiesenthal hozzáteszi: "A civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan... mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle."

De még az olyan jelentősnek mondott szerző is, mint William L. Shirer, A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkájában is készpénznek veszi a "zsidó szappan" legendáját. Hasonlóképpen cselekszik az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyv szerzője, Konnilyn Feig. Igaz, ő megjegyzi, hogy "némely történész úgy gondolja, csupán szóbeszéden alapul a feltételezés, mely szerint a nácik emberek holttestéből állítottak elő szappant". Mindamellett hozzáteszi: "a legtöbb kelet-európai történész mégis hitelt ad ennek a szóbeszédnek. Számos ilyen szappant állítottak ki múzeumokban, magam is láttam közülük néhányat." De még 1983-ban is, az Amerikában élő állítólagos „holokauszt-túlélők” legnagyobb találkozóján, Arthur Schneier New York-i rabbi kijelentette: "Mindnyájan emlékszünk a szappanokra, az RJF felirattal, amelyeket szeretteink testéből készítettek."

Természetesen a „tudatlan” és „újabb népirtásra készülődő” revizionista történészek kezdettől fogva hazugságnak minősítették az emberi szappan előállítására vonatkozó történeteket. Az ő véleményüket azonban félresöpörte a média és a „hivatalos” történettudomány. Ugyanakkor azonban a „hivatalosság” részéről is sokasodni kezdtek a kételyek. Elsősorban is azért, mert az ügyben bírósági eljárás is folyt, melynek nyomán 1968 januárjában a flensburgi ügyészség kénytelen volt elismerni: vizsgálataik alapján a Danzigi Anatómiai Intézetben (ahol az alaptalan vádak szerint az emberi zsírból készült szappanokat készítették) nem gyártottak szappant emberi holttestek felhasználásával.

Egy zsidó történész, Gitta Sereny A sötétség felé című, első ízben 1974-ben megjelent könyvében leírta: „Az általánosan elfogadott sztorit, mely szerint holttesteket használtak a háború alatt a németek szappan és műtrágya gyártására, megcáfolta a Ludwigsburgi Náci Bűnöket Kutató Intézet vizsgálata." Majd egy másik zsidó történész, Walter Laqueur következett, aki 1980-ban napvilágot látott, a Szörnyű titok című könyvében ismerte el, hogy az emberekből gyártott szappan legendájának nincs semmi valóságalapja. Deborah Lipstadt, a modern zsidó történelem professzora 1981-ben jelentette ki: "Az igazság az, hogy a nácik sohasem használták sem a zsidó, sem más nemzetiségű áldozataik tetemét szappan előállítására."

Természetesen ismét csak a revizionistáknak lett igazuk. Lassan ugyanis olyan neves holokauszttörténészek, mint Gerald Reitlinger vagy Raul Hilberg, szintén kételyeiket kezdték hangoztatni. 1990 áprilisában Jehuda Bauer, az Izraeli Héber Egyetem professzora, vezető holokauszt-kutató, valamint Samuel Krakowski, a Jad Vásem Holokauszt Kutatóintézet levéltárának igazgatója ismerték el: a szappanlegendának semmilyen alapja nincs. Jehuda Bauer azonban a németeket hibáztatta az alaptalan szóbeszédekért, mivel a koncentrációs táborok foglyai "minden képtelenséget elhittek kínzóikkal kapcsolatban", sőt a németek szándékosan terjesztették az ilyen borzalmas históriákat, hogy ezzel is "gyötörjék foglyaikat". Vagyis véletlenül sem a mítoszt tudatosan elterjesztő holokausztparaziták a hibásak, hanem a németek! Pedig a Zsidó Világkongresszus, Simon Wiesenthal, a győztes nagyhatalmak vezetői is lankadatlanul terjesztették a szappanmesét, de egyikük sem felelős azért, amiért félrevezették a közvéleményt?

Eyal Ballas: Szappanok című dokumentumfilmje részben ugyancsak a koncentrációs táborok „német őreit”, részben pedig a szovjeteket hibáztatja az emberi testekből készített szappan mítoszának megszületéséért. (Elhallgatva azt a tényt, hogy elsősorban nem valamely mendemonda létrejötte érdekes – sokféle pletyka, rémhír kel szárnyra a világban -, hanem az, hogy kik és milyen célból kezdenek terjeszteni bizonyos szóbeszédeket.) A szovjet háborús propagandagépezet elképesztő hazugságokat termelt ki magából. Köztük volt egy olyan állítás is, mely szerint egy hatalmas laboratóriumot találtak a lengyelországi Gdansk közelében, ahol is „emberi testrészeket és emberi zsírból készült szappanokat találtak”. Bizonyítékként pedig a nürnbergi perben a szovjet vádhatóság képviselői bemutattak egy szappant, melyről kijelentették: meggyilkolt zsidók holttestéből készült. Természetesen a szappant semmiféle vizsgálatnak nem vetették alá. Bizonyításra ebben az egekig magasztalt nürnbergi perben egyáltalán nem volt szükség. Mert mint a „náci háborús bűnösök” elleni eljárás szabályait leszögező alapelvek között olvassuk: „A Törvényszéknek nem kell általánosan ismert tényeket bizonyítani.” És effajta szabályok és elvek alapján ítélkezett a „demokratikus” államokat is magában foglaló, a háború utáni „új világrendet” építő hatalmak nemzetközi bírósága!

A szappanmese egyébként már az első világháború során is felmerült, amikor az antant hatalmak lélektani hadviselését irányító propagandisták különböző atrocitások elkövetésével vádolták meg a németeket. Így például elterjesztették, hogy a németek Belgiumban „csecsemők kezét vagdosták le”, „terhes nők hasából vágták ki a magzatukat”, és „szappant állítottak elő az áldozataikból”. Csakhogy az első világháborús antant-propaganda teljesen légből kapott állításai feledésbe merültek. A második világháborús szövetséges propagandagépezet azonban közel hét évtized múltán is zakatol, ráadásul a cionista birodalom alattvalóit bűntudatra és engedelmességre nevelő vallás is született belőle.

A filmben szó esik arról is, hogy a mítosz kialakulásához hozzájárult egy félreértés: a koncentrációs táborokban osztogatott bizonyos szappanokon ugyanis a „RIF” felirat volt olvasható, melyről a foglyok azt gondolták, hogy az a Rein Judeisches Fett (Tiszta Zsidó Zsiradék) rövidítése. Valójában persze a „RIF” a “Reichsstelle fur industrielle Fettversorgung” (Ipari Zsírellátás Birodalmi Központja) nevű kormányzati hatóság rövidítése volt, amely a szappanok és tisztálkodó szerek termelésének és elosztásának feladatát végezte. A „RIF” jelű szappanok természetesen semmiféle zsiradékot nem tartalmaztak.

Sok holokauszt-történész még ma sem beszél egyértelműen és nyíltan a szappanmese eredetéről és kialakulásáról. Attól félnek ugyanis, hogy ha lelepleződik az egyik orbitális hazugságuk, átszakadnak a gátak, és sokan kétségbe vonják a holovallás más dogmáinak valóságalapját is. Még a Jad Vásem Intézet is ellentmondásos jelzéseket küld a külvilág felé. Egyrészt hivatalos történészeik elismerik, hogy a németek nem készítettek áldozataik testéből szappant. Ugyanakkor három kép is található az intézet weboldalán, amely a szóban forgó szappanok temetési szertartását ábrázolja. Az egyik fotó alatt az alábbi felirat olvasható: “Ebbe a sírba halott zsidók zsírjából készült szappant temettek… Bizonyítéka ez a holokausztnak és a németek brutalitásának.”

A Háárec című izraeli lap a dokumentumfilmről szóló cikkében az alábbi, igen árulkodó részlet olvasható: „A film tetőpontján olyan embereket szembesítenek az immár a történészek döntő többsége által is vallott véleménnyel (vagyis hogy a szappanmese nem igaz), akik egész életükben hittek abban, hogy a meggyilkolt zsidók testéből igenis készítettek szappant. Még amikor a (szappanmesében) hívőkkel közlik, hogy a Jad Vásem Intézet is alaptalannak minősítette a szappanmítoszt, ők makacsul kitartanak régebbi véleményük mellett, hangoztatva, hogy nyilvánvalóan a németek pénzelték a cáfolatokat tartalmazó tanulmányoknak szerzőit. Egy Jisrael Har nevű izraeli költő például úgy nyilatkozik a filmben, hogy a holokauszt-tagadók és a Wikipédia a felelős a szappanmítosz megcáfolásáért.”

Az izraeli költő a maga módján kimondta az igazságot. A hivatalos holokauszt-történészek és a holokauszt-propagandisták ugyanis nem kis részben tényleg a „tudatlan” és „újabb népirtásra készülődő” revizionista történészek bizonyítékai és kutatási eredményei nyomán kényszerültek meghátrálásra. (És nem csak a szappanmese ügyében hátráltak meg!) Miként Samuel Krakowsi nevű „hivatalos” történész egy ízben megfogalmazta: "A történészek arra a következtetésre jutottak, hogy emberi testekből a nácik nem állítottak elő szappant. Amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?" Világos beszéd. Hogy megvédjék a mítosz bizonyos kulcsfontosságúnak ítélt elemeit (elgázosítás, hatmillió stb.), feláldozzák a többit. Vajon mikor készül majd dokumentumfilm a gázkamrákkal kapcsolatos ma ismert történetek eredetéről?

Perge Ottó - Kuruc.info