A lavinát Trócsányi László indította el, amikor májusban – erős hangfogókkal – arról értekezett, hogy „Magyarország már csak azért sem tudja befogadni a gazdasági menekülteket, mert gondoskodnia kell 800 ezer cigány felzárkóztatásáról.” Orbán Viktor erre tett rá még egy lapáttal, amikor úgy vágott vissza a kötelező kvóták mellett kardoskodóknak, hogy „mi sem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel”. A pontot az i-re újfent az igazságügy-miniszter tette fel egy október 19-én megrendezett brüsszeli konferencián, ahol az európai cigányság esetleges radikalizálódásának veszélyére hívta fel a figyelmet (egyébként valóban elég suta és félreérhető módon).

A baloldal – bár az elhangzottakat érdemben cáfolni nem tudja, mivel tény, hogy a kelet-közép-európai cigányság 80-90%-a munkanélküli, így a többségi társadalom tarja el – természetesen őrjöng, fejeket követel, a humánus Nyugat szintén égre emelt ártatlan szemekkel szörnyülködik, hogy mekkora fasizmus is tombol mifelénk (noha a menekültszállások még mindig hajlamosabbak Németországban lángra kapni, mint nálunk, és a cigánytelepeket is gyakrabban számolják fel buldózerrel Párizsban, mint Miskolcon). De valóban annyira ördögtől való dolog, amit a kormány egy-egy kósza őszinteségi rohamában sugallni próbál? Ha fellapozzuk a vonatkozó történelemkönyveket, könnyen beláthatjuk, hogy a párhuzam nagyon is megalapozott, s a cigányság Európába érkezésének története napjainkban különösen érvényes tanulságokkal szolgál (ráadásul nem is a cigányokról, hanem a „humánus nyugatról”).

A Magyar Királyság területén a XV. század elején jelentek meg az első cigányok, innen egyes csoportjaik egészen Hollandiáig, Francia-, és Olaszországig eljutottak. Nyugat-Európában egyiptomi zarándokokként, illetve vezetőik „Kis-Egyiptom hercegeként” mutatkoztak be (e mese emlékét őrzi a cigányság angol [gipsy] elnevezése), felismerve, hogy a földrész mélyen vallásos országaiban így kedvező fogadtatásra találnak. Hamis menleveleket lobogtatva járták Európát (vö. »mindannyian szírek vagyunk«), ahol a lakosság sok esetben valóban zarándoknak tekintette őket és úgy is bánt velük (vö. „Willkommenskultur”), élelmet, sok helyen pénzt is kaptak. De „egy András nevű »herceg« Bolognában (1422) egy olyan menlevelet mutatott be, amelybe még azt is belefogalmazták, hogy a magyar király úgy rendelkezett, hogy utazásaik során, bármerre járnak, »akár tolvajlással is kielégíthetik szükségleteiket«, s e miatt senki sem vonhatja őket felelősségre.” (Székely János: Cigány népismeret, 22. o.) Később „egy bajor krónika megemlíti, hogy Magyarország határvidékéről (1439-ben) sok cigány egy Zindelo nevű király vezetésével a német tartományok felé indult meg, »büntetlenül loptak és csaltak«” (Székely: im. 23. o.)

A zarándok mesét persze sokáig nem lehetett eladni, előbb-utóbb mindenhol kilógott a lóláb. A cigányság életmódja, mentalitása sok helyen kiverte a biztosítékot, bár egyes csoportjaik letelepedtek, próbáltak alkalmazkodni a befogadó társadalmak normarendszeréhez, viszont „a cigányság egy része nem akart letelepedni, nem akart jobbágyi munkát végezni.” - írja Székely János (im. 39. o.) - „A másik jelentős probléma a koldulás és a lopás volt. Állandó munka hiányában a cigányok nehezen tudták a megélhetésüket biztosítani. A magántulajdon fogalma sem alakult ki náluk olyan erősen, mint Európában. A vándorló élet során a cigányok egy-egy területen a használható terményeket felélték, aztán továbbmentek. A vándorcigányok nem ismerték a fáradságos munkával megtermelt élelmiszer értékét.” (Székely: im. 40. o)

Ebből kifolyólag Nyugat-Európában már a XVI. század elején szigorú törvények születtek a cigányság megregulázására, melyek célja vagy erőszakos letelepítésük, vagy az adott országból való teljes eltávolításuk volt. 1498-ban a freiburgi Német Birodalmi gyűlés az addigi menleveleket semmisnek nyilvánította és a cigányokat kitiltotta a birodalomból. Spanyolországban gályarabság terhe mellett kötelezték a cigányokat a letelepedésre (1499). 1510-ben Luzernből, 1541-ben a Brit szigetekről, majd Svédországból, 1549-ben a Velencei Köztársaságból, 1552-ben a pápai államból tiltották ki a cigányokat. „Az 1568-as Ravennai Zsinat felszólította a püspököket, hogy űzzék el egyházmegyéjükből azokat a cigányokat, akik nem élnek keresztényhez méltó életet és babonaságokban hisznek.” (Székely: im. 44. o.) Franciaországban egy 1666-os törvény értelmében bármely cigányt tárgyalás nélkül gályára lehetett küldeni. Angliában a XVII. század közepéig az elfogott cigányokat egyszerűen kivégezték, de más államokban is vadásztak rájuk (szó szerint).

Tehát – hasonlóan a napjainkban tapasztalható illegális bevándorláshoz – a „cigány csoportok átmennek Magyarországon, és vannak ugyan dokumentumok arról, hogy átmenetileg kisebb megtelepedések észlelhetők, de az útvonal főként Nyugat-Európa irányába megy. Most nem részletezem, mi okból (mi igen, lásd fent – DEJ), a nyugat-európai ellenállás megnövekszik, és a cigány csoportok jelentős része visszakanyarodik. Az üldözés elől abba a zónába jön vissza, ahol befogadják, ahol a társadalom részévé válhat, és ez a Kárpát-medence. [...] Miután a cigányságnak a Nyugat-Európát megjárt része visszakanyarodik, [...] akkor Nyugat-Európa lezárja a határait” (Mezey Barna: A cigányság történelmi helye a Kárpát medencében – Kethano Drom 1996/1-2. szám).

Bár akkoriban nem létezett még a dublini rendelet, Nyugat-Európa mégis – a mainál kicsit erőszakosabb fenti módszerekkel – ide toloncolta a nem kívánt bevándorlókat, majd gondosan „lezárta a határait”. Ezeknek az intézkedéseknek is betudható, hogy bár napjainkban Európa minden országában jelen vannak, de a cigányság döntő többsége mégis Közép- és Kelet-Európában él. Nyugat-Európa országaiban becsült számarányuk nem éri el az 1%-ot, míg Spanyolországban és a Balkánon, illetve Közép-Európában a lakosság 2-10%-át alkotják. Így amikor Orbán egy „fordított kvótarendszeren” (ti. a magyarországi cigányokat osszák szét nyugaton) élcelődik, Nyugat-Európa humanizmusukra annyira hiú vezetőit ezzel az 500 évvel ezelőtti „bevándorlási hullámmal” és annak (a maihoz erősen hasonló) nyugati kezelésével szembesíti.

Az igazságügy-miniszter október 19-én elhangzott brüsszeli felszólalásában szintén egy történelmi tapasztalatra próbált bátortalanul és nagyon áttételesen utalni. Amikor arról beszélt, hogy „Európában egy 10-12 milliós roma lakosság él [...] ők is áldozatai lehetnek a radikalizációnak” akkor egy, a hódoltság korában nem ismeretlen jelenségre célzott. Jelesül arra, hogy az itt élő cigányság egyszerűen a hódítók oldalára állt (újbeszél nyelven: „radikalizálódott”). Ugyanis „kifejezetten léteznek olyan adatok, amelyekből azt lehet kimutatni, hogy a cigányok nemhogy a török elől menekültek, hanem velük együtt és egyidejűleg jelentek meg bizonyos városokban. Tudunk a dzseámeteknek nevezett, cigányokból álló félkatonai szervezetekről, amelyek a török hadseregbe tartoztak – Káldy-Nagy Gyula és Szakály Ferenc is írt ezekről. Harcoló alakulatnak számítottak, csak nem reguláris egységek voltak. Azt azonban nem tudjuk, hogy egy nagyobb hadi vállalkozás során hány cigány kísérte más minőségben a török hadakat” (Nagy Pál: Egységes cigányság nem létezik).

„Pietro Busto, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem udvarának olasz diplomatája írja (talán nem csak Erdélyről, hanem az egész országról), hogy »A várak és falvak mellett sok cigány tanyázik, akik télen vályogkunyhókban, nyáron pedig a szabad ég alatt laknak. Mindenféle erőszakos mesterséget űznek, a hóhérok is többnyire közülük kerülnek ki.« – A diplomata megfigyelését a török források teljes mértékben alátámasztják. Úgy látszik, hogy a hódító hadakkal együtt érkező cigány csoportok kezdettől fogva jó kapcsolatokat építettek ki az oszmán hatóságokkal.” (Tóth Péter: A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában – Bölcsész konzorcium, 2006., 36. o.) Erről a kapcsolatról tanúskodnak a korabeli török adójegyzékek is. Noha a török viszonylagos toleranciát tanúsított a keresztények és a zsidók (mint a „könyv népei”) iránt, de egy iszlám társadalomban egy keresztény csak alávetettként élhetett, míg az áttérésnek megvoltak a kézzel fogható előnyei. „Egy 1554-ben készült baranyai összeírás szerint a mohamedán hitre áttért cigányok, összesen 12 háztartás önálló közösséget alkotott és együttesen évi 250 akcse adót fizetett. A családfők közül nyolcan az Abdullah nevet viselték, ami arra utal, hogy valószínűleg a város török megszállása után lettek mohamedánokká. – Hasonlóan önálló közösséget alkottak a cigányok Esztergomban, ahol 1570-ben 17 családot és ezekben még 5 felnőtt fiút írtak össze; e csoport élén a vajda (törökül kethüda) állott. – Ráckevén az 1562-ben készült adóösszeírás szerint 22 cigány háztartás volt. A családfők nagyobb része itt is mohamedán nevet viselt, a kisebb rész pedig keresztény (görögkeleti és katolikus) nevet” (Tóth Péter: im. 37. o.).

Trócsányi tehát nyilvánvalóan nem arra utalt felszólalásában, hogy kedvenc cigányaink hanyatt-homlok rohannak Szíriába és meg sem állnak az első IÁ toborzó irodáig – a még kétes ügyhöz való csatlakozáshoz ugyanis egyfajta idealizmus kell – hanem arra, hogy az Európába beszivárgott győzelmes kontinensfoglalók mellé állva eddigi befogadóik és eltartóik ellen fordulhatnak (nem esne nehezükre: számos vidéken ma is rettegésben tartják a lakosságot), így biztosítva helyüket a „kalifátusban” ahogy tették ezt 450 évvel ezelőtt is.

Erre azonban nem a sehová sem vezető „felzárkóztatás” a megoldás, amikor az állam kvázi „adót” illetve „védelmi pénzt” fizet a cigányoknak, hogy békén hagyják („megvédjék önmaguktól”) a lakosságot. Ezzel ugyanis a gyengeségét beismerve pozitív visszacsatolást küld, újabb erőszakra ösztönözve az érintetteket.

Domokos Endre János – Kitartás.net

Kapcsolódó: Már csak ez hiányzott: cigányok az Iszlám Állam soraiban