Hangsúlyozta többek közt, hogy a konfliktusokba bele kell állni, a vívmányokat meg kell védeni. Brüsszel örök ellensége marad Magyarországnak – ismételte el sokadjára –, mert az életére fog törni. A frakciótól, amit a dárda hegyeként írt le, keménységet vár, amíg ő a háttérben a „nemzeti oldal” mozgalmát szervezi.

Két héttel később elzarándokolt a Magyar Nemzet szerkesztőségébe is, és felszólította a sajátjait, hogy nyulak helyett tigrisekként küzdjenek. Megmaradt polgári közönsége előtt is jelezni akarta: a Dopeman-interjú nem véletlen elszólás volt. Mostantól a radikalizmus a fősodor, a Fidesz ellenzékben sem vált stratégiát. Jobbról akarja támadni a kormányt:

Orbán nem vizsgálta felül az elmúlt évtizedben egyre szélsőségesebbé vált kirekesztő politikáját (mármint ez csak a 444 szellemiségéhez mérten "kirekesztő", a valóságban milliókkal tömködték a cigányokat, istápolták a zsidókat stb. - a szerk.), amely ma már egyértelműen a nemzeti radikalizmushoz, és nem a konzervatív gondolathoz áll a legközelebb.

Hogy miért halad Orbán a radikális jobboldal és a mozgalmi politizálás felé, annak legalább két oka van. Az egyik történeti jellegű és a természetéből fakad: Orbán válasza a vereségre rendre ugyanaz: nem voltak elég kemények. Messzebb kellett volna menni, még nagyobbat ütni. A másik ok inkább politikai-stratégiai megfontoláson alapul: előbb mindenáron el kell foglalni az ellenzéket. Ez az orbánizmus vastörvénye.

Orbán Viktor kezdettől fogva a radikális gondolat híve volt a Fidesz közösségén belül. Évtizedeken át ő képviselte a szókimondó, formabontó, nemritkán szélsőséges álláspontokat. (Mondjuk ebből sem látszott semmi, maximum a nindzsáskodás. De hát a 444-nek minden "szélsőséges - a szerk.)

A párt belső dinamikáját hosszú időn át jellemezte az a képlet, amiben az elnökség igyekezett fékezni az örökös elnök túlkapásait.

Kudarcaira visszatérően azt a választ adta, hogy nem küzdöttek elég keményen, nem akarták eléggé a sikert, nem voltak kellően gátlástalanok. Vagy hogy túlzottan feltartóztatták társai és tanácsadói.

Érdemes mindenekelőtt felidézni az 1998-as választás előtti időszakot, amikor az új identitását kereső Fidesz nem csak a szocialista kormánnyal és a szabad demokratákkal, de egy erősödő Kisgazdapárttal szemben indult neki a választási kampánynak. Ez volt az első választási hadjárat, amiben a Fidesz konzervatív pártként azonosította magát. Más idők jártak a jobboldalon – bár elnök volt és miniszterelnök-jelölt, Orbán mellett más politikusoknak és tanácsadóknak is komoly súlyuk volt a döntésekben.

Orbán megosztó személyiségnek számított már az 1994 utáni ciklusban is. A Fidesz akkori vezető tanácsadója, Wermer András és társai emiatt visszavonták a pártelnököt a kampány első vonalából, hogy túlkapásaival ne veszélyeztesse a sikert. Orbán a negatív kampány mellett érvelt az elnökségi üléseken, de kisebbségben maradt az álláspontjával. Leszavazták. Stábja többször kihúzott sorokat a miniszterelnök-jelölt beszédéből, amiket ő csak azért is visszacsempészett a szövegbe. Ez történt akkor is, amikor 1997 őszén először hazaárulózott: a polgári ellenállás napján „idegenszerű” magyar kormányról beszélt, amely „nem nemzeti befolyás alatt áll”.

A kampány utolsó hónapjaiban Orbánt már nem engedték szerepelni az országos médiában; helyette vidéki turnéra küldték, hogy kemény üzenetei a jobban rezonáló falusias közönségnél csapódjanak le. Csak a Horn Gyula-vitára és a kampányzáróra rehabilitálták – de ott is rövid pórázon tartották, precízen előírva számára, milyen érveket és gesztusokat használjon. Ez végül eredményre vezetett: a Fidesz alakíthatott kormányt a kisgazdákkal és az MDF-fel közösen.

2002-ben hasonló megfontolások mentén vágott neki a választásoknak a Wermer vezette kampánycsapat – és Orbán szerint utólag ez hiba volt. A kormányzó Fidesz tartózkodott a negatív kampánytól, amit a bukott miniszterelnök a kudarc egyik okaként azonosított.

Két nappal azután, hogy elvesztette a választás első fordulóját, 2002. április 9-én a Testnevelési Főiskola előtt elmondott, azóta legendássá vált beszédében Orbán a korábbihoz képest sokkal agresszívabb retorikára váltott. Kijelentette, hogy ha a szocialisták győznek, akkor Magyarországon a pénztőke és a nagytőke alakít kormányt, és súlyos gázáremelés következik.

Orbán utcai politizálást, nyílt agitálást és negatív kampányt hirdetett, és nagygyűlést jelentett be a Kossuth térre. Felszántotta az országot, és majdnem sikerült is megfordítania a választást. A tanulság, amit levont: támadni kellett volna első pillanattól az utolsóig.

A 2002-es bukás okairól egyszer beszélt nyíltan a választás után, 2002. június 2-án, a Kossuth Rádióban. Ebből már kiolvasható volt a leendő ellenzéki Fidesz politikája is:

„Mindig két lehetőség van. Vagy felveszi az ember a kesztyűt, vagy nem. Köztes út nincs, és mi úgy döntöttünk, hogy inkább nem vesszük fel a kesztyűt. Úgy gondoltuk – és ezt őszintén mondtuk az embereknek –, hogy ne valami ellen szavazzanak, hanem valami mellett, a saját jövőjük mellett foglaljanak állást. Az ellenfél pedig azt mondta, hogy szavazzanak valami ellen.”

Ebből Orbán ugyanazt a következtetést vonta le, és ellenzékben tovább radikalizálódott. Sokáig lebegtette, hogy egyáltalán elfogadja-e a választási vereséget, amit a szocialista-szabaddemokrata „deep state” ármánykodásának és az ellenséges sajtó aknamunkájának tudott be. A szabad sajtó ellenszenvében látta a kudarc másik okát.

Utcára vitte a politikát, az is felmerült benne néhány hónap erejéig, hogy elhagyja a Fideszt, és a személyesen általa életre hívott mozgalomra, a polgári körökre támaszkodik. Így próbálta meg maga mellé állítani az elégedetlen és radikalizálódó tömegeket. De ellenállásba ütközött: Áder János és Pokorni Zoltán is megpróbálta visszaterelni őt a pártpolitikai mezőbe. Orbán viszont a mozgalmi politika szellemi vezetőjeként igyekezett megszilárdítani hatalmát a jobboldal élén.

Ahogy 1994, úgy 2002 után is az elsődleges cél az lett Orbán számára, hogy felszámolják a kormánnyal szemben álló további alternatívákat, és elfoglalják a teljes jobboldalt. Akkor a vereség utáni időszak a Fidesz és az MDF vérre menő küzdelmét hozta.

A sok utcai demonstrációra épülő mozgalmi politika célja az volt, hogy összemossa az ellenzéki táborokat.

A konkurens ellenzéki párt bedarálását szolgálta a kettős párttagság intézményének bevezetése, amivel Orbán újabb arcokat szívott el a konkurens párttól – annak idején Hende Csaba vagy Font Sándor is így lett fideszes. A kettős állampolgárság ügyében kiírt 2004-es népszavazás ötlete is eredetileg az MDF padsoraiból származott – onnan csaklizta el az ügyet zászlajára tűző Fidesz.

2006 előtt Orbán nem tudta megtörni Dávid Ibolya ellenállását, és nem sikerült közös indulásra rábírni az MDF-et.

Hogy a nemzeti radikális rétegnek is hízelegjen, az elnök a pártlista ötödik helyére rakta Wittner Mária '56-os túlélőt, a nemzeti radikális mozgalom emblematikus figuráját. Helyetteseként az ideológiai kérdésekben mélyen konzervatív Mikola Istvánt nevezte meg, ami komoly feszültséget szült az elnökségben.

Orbán ezzel szemben utólag annak tulajdonította a vereséget, hogy engedett a tanácsadóinak, és a nyílt küzdelem helyett a választókhoz igyekezett szólni a Gyurcsány–Orbán-vitában. Meggyőződésévé vált, hogy a Fidesz nem fogalmazott meg kellően markáns ideológiai üzenetet a kampányban, ami inkább megélhetési kérdésekre épült. Sokat elárult a radikalizmusáról, hogy amikor egyesek megkérdőjelezték Orbán vezető szerepét a Fideszben, a Magyar Nemzet azonnal nekirontott a „Fidesz liberális szárnyát képviselő", jó zsidó és SZDSZ-es kapcsolatokat ápoló Pokorni Zoltánnak. (Aztán persze láthatjuk, hogy a NER lett Magyarország eddigi legfiloszemitább vezetése - a szerk.)

 2006 őszén Orbán végül fölényesen megnyerte az önkormányzati választást, és ezzel megszilárdította pozícióját a jobboldal élén. És így sem adta fel a szélsőjobb integrálását – a Fidesz mindennap delegált legalább egy felszólalót a radikális szervezetek állandósult Kossuth téri tüntetéseire. Az október 23-ai megemlékezést is a Belvárosban tartották meg, ami hozzájárult az események eszkalálódásához.

Retorikájában a Fidesz fokozatosan tolódott a jobbszél irányába: Orbán visszatérően illegitimnek nevezte a kormányt, ezzel is hitelesítve és fanatizálva az utcai mozgalmakat. 2007 februárjában teátrális utcai akció – és polgári engedetlenség – keretében elbontották a kormány által az Országház köré vont kordont.

Diplomáciai kérdésekben a Fidesz kitartott nyugatos és Moszkvával szemben kritikus álláspontja mellett, de egyre látványosabban feszegette az amúgy is megtépázott alkotmányos kereteket.

A szélsőjobbot ebben a közhangulatban már ő sem volt képes integrálni – az elkövetkező évek a Fidesz stabilizálódása mellett a radikális underground, a különböző militáns hagyományőrző szervezetek és mindenekelőtt a Jobbik megerősödését is elhozták. (2009 júniusában a Fidesz simán, 56 százalékkal hozta az EP-választásokat.)

Ezek a szervezetek azonban nem a Fidesz, mint inkább a szocialisták által vezetett, egyre inkább béna kacsaként működő kormány kárára szereztek politikai támogatást, így 2008 után Orbán felhagyott az előrehozott választás melletti kampánnyal is, inkább kivárta a sorát. Helyette átalakította politikai szempontrendszerét – és megágyazott a centrális erőtér politikájának.

Első kormányzati ciklusában Orbán igyekezett kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából. Saját szimbolikus ötletként lopta el tőlük a Trianon-emléknap bevezetését, a feltétel nélküli kettős állampolgárság bevezetését és a Kossuth téri Károlyi Mihály-szobor elszállíttatását. Jobbikos ötlet volt a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítása, de a bankok és a multik különadóztatása is. A „keleti nyitás” gondolata is a Jobbik programjában szerepelt eredetileg.

Orbán politikai vákuumot teremtett a szélsőjobb helyén, kikényszerítve a Jobbik pálfordulását: 2018-ra Vona Gábor pártja besasszézott jobbközépre, és ezzel a támogatottsága megtorpant.

A Brüsszellel szemben szélesedő frontot nyitó Orbán egyre távolodott a nemzetközi jobboldali mainstreamtől. 2021 márciusában aztán, több év viaskodást követően, kitessékelték a Fideszt az Európai Néppártból és ezzel a fősodor szemében is szélsőjobboldali párt lett. (Maximum a mainstream szemében, ettől természetesen még nem vált igazi szélsőjobboldali párttá - a szerk.)

2022-re Orbán majdnem elérte stratégiai célját: a Jobbik beolvadt a hagyományos ellenzéki erők közé, és egyedül a parlamenti küszöböt megugró Mi Hazánk maradt életben a szélen.

A forgatókönyvet keresve elkezdte kiaknázni a parlamenti szélsőjobb témáit: nem csupán a Pride betiltását lopta a Mi Hazánk ötlettárából, a készpénzhez való jog alkotmányba foglalását és az olcsó szintetikus drogokkal szemben hirdetett háborút is.

A politikai akarat gyengülését jelezte, hogy ezeket  már kétharmados többsége dacára sem tudta végigvinni, és 2026-ban csúfosan megbukott.

De Orbán a 2026-as katasztrofális vereségből ismét nem azt a következtetés vonta le, hogy rossz volt az irány. Hanem hogy nem akarták eléggé. A Magyar Nemzetnek adott interjújában ezt kerek Önkritikát annyiban gyakorolt, hogy nem értették meg a fiatalokat, akik szembefordultak a hatalommal. De ott folytatta, ahol abbahagyta: liberálisnak címkézte a kormányt, amit a Soros-hálózat, Brüsszel, az ukránok és a multik tolnak. Intézményes ellenállást hirdetett a tizenhat éves vívmányok védelme érdekébenperec ki is jelentette: „Puhák voltunk, nem jól harcoltunk, és vereséggel fizettük meg az árát.”

Hasonló manőverre készül, mint amikor először bukta el a kormányzást. Egy polgáriasabb benyomást keltő frakció mögé radikális, a megmaradt vidéki egységek felé forduló mozgalmi profilt épít. Abban bízik, hogy egy parlamenttől távol formálódó mozgalom képes lehet beolvasztani a konkurens politikai erők szavazóbázisát – akárcsak 2002-ben. Most egy évre tervez, és abban bízik, hogy a Tisza-kormány mielőbb hibázni kezd.

Csakhogy a helyzet nagyon más. Ez a Fidesz nem hajszállal veszített, mint 2002-ben, hanem utcahosszal. Egy kétharmados kormány áll vele szemben. Ez a kormány pedig inkább a konzervatív mezőben helyezi el magát – és jó eséllyel kitermel majd magából egy baloldali ellenzéki pólust is. (Hogy mennyire számítanak konzervatívnak, arról bőven lehetne vitatkozni - a szerk.)

Közben a Fidesz korfája elkorhadt, a tábor szétzilálódott, a hatalomban eddig nem korrumpálódott szélsőjobboldalnak pedig van parlamenti képviselete. Hogy túl tudjon élni, a Fidesznek meg kell tudnia akadályozni az alternatív ellenzéki erők törekvéseit. Kérdés, hogy ebben az állapotában erre képes lehet-e még.

(444 nyomán)