Mint megfigyelhető, a rondaság és a deviancia a „progresszivitás” szerves része: értelemszerűen így a szépség és a rend a hagyomány egyik központi eleme, amivel a „progresszió” szembemegy. Az európai ember számára a szépség, a lélekemelő, meghitt gyönyörűség mindig is fontos volt: az ősi birodalmak és építmények, szobrok, mítoszok, mondák, mesék, zenék, motívumok és még oly' sok minden emlékeztet minket ennek alapvető létére. Mi is lehetne egyértelműbb hadüzenet az európai szellem ellen, mint az európai ember életterének meggyalázása? Aki a légkört és kultúrát megszabja, az neveli ki a következő nemzedéket.
Ami a tradicionalista-nacionalista oldal központi eleme – mint szépség, transzcendens –, az a multikulturalista oldalon az úgynevezett dekonstrukció. A hagyományos rend leépítése, rombolása, darabokra zilálása alapvető eleme az átformálásnak, ami nélkül nem jöhet létre az általuk áhított utópia. A dekonstrukciót tetten érhetjük mindenben, ami létünkre tör: a nemek közti természetes különbségek leépítése, a nemi önazonosság megmérgezése, a normális szerepek felcserélése, a népességek összekeverése, a „ki is igazán fehér ember?”, a „ki is igazán férfi és nő?” lefelé ívelő spirálja. Ugyanígy a minket körülvevő élettér se maradhat érintetlen. A Frame Awards nevű, belső építészetre fókuszáló, és ezen a területen munkálkodó tervezőket díjazó egyesület oldala szerint:
Ami a tradicionalista-nacionalista oldal központi eleme – mint szépség, transzcendens –, az a multikulturalista oldalon az úgynevezett dekonstrukció. A hagyományos rend leépítése, rombolása, darabokra zilálása alapvető eleme az átformálásnak, ami nélkül nem jöhet létre az általuk áhított utópia. A dekonstrukciót tetten érhetjük mindenben, ami létünkre tör: a nemek közti természetes különbségek leépítése, a nemi önazonosság megmérgezése, a normális szerepek felcserélése, a népességek összekeverése, a „ki is igazán fehér ember?”, a „ki is igazán férfi és nő?” lefelé ívelő spirálja. Ugyanígy a minket körülvevő élettér se maradhat érintetlen. A Frame Awards nevű, belső építészetre fókuszáló, és ezen a területen munkálkodó tervezőket díjazó egyesület oldala szerint:
A dekonstrukció arról szól, hogy eltávolodunk a tradíció béklyójától, megkérdőjelezzük a már létező szabályokat, nekimegyünk a már létező kereteknek. Ez egy szabadságról és elnyomásról szóló mozgalom. A dekonstruktivista filozófia a francia filozófustól, Jacques Derridától származik, akinek volt hatása néhány építészre is a mozgalom kezdetekor. Hozzáállása megfigyelhető pár építészeti elképzelésben, ahol hiányzik a harmónia, a folytonosság és szimmetria a vonalakban és formákban. Ez az építészeti elképzelés egy a mozgalomban való részvételre tett szándék azáltal, hogy nem egyenes vonalú formákat alkotunk, melyek így láthatóan kiszámíthatatlanul jelennek meg és a káosz uralja őket. A tér szétszedése által talán új értelmet adhatunk a tér használatának.
A zsidó Derrida dekonstrukciója egy „minden nyugati érték újraértékeléséhez hozzájáruló vágy”, így az, hogy az európai hagyományellenesség és rondaság egyik alapjaként bukkan fel, nem meglepő. Szintén nem meglepő, hogy a Derrida-féle dekonstrukciót olyan zsidók, mint Sarah Kofman a feminizmus szolgálatába állították. Kofman Derrida személyes ismerőse volt, de az volt a francia születésű, szintén zsidó feminista Naomi Schor is, aki „az egyik korai támogatója volt a francia pszichoanalitikus és dekonstruktív teóriának az amerikai irodalomtanulmányokban”, neves írók munkáit „újraértékelve” ezen két zsidó intellektuális irányzat keretein belül. Húga, Mira Schor pedig „ismert a kortárs művészeten és kultúrán belüli festészet helyzetének kritikájáról, illetve feminista művészet- és történelemkritikájáról.” Az örökös kritika népe a szépség és a rend ellensége is egyben.
 A zsidó esztétika jó példája: „A jel” (Mira Schor, 2005) |
Az építészet jelentős része a Nyugaton már évtizedek óta nem a szépséget akarja megteremteni, és azzal a harmóniát, az otthon érzését, hanem inkább a hagyomány ellenségeként igyekszik egy új világot létrehozni. A modernizmus egyik szakértője, Timothy M. Rohan, a Massachusetts Egyetem építészprofesszora egy új, több esszét összefoglaló könyvben így ír a modernista építészetnek a fennkölttel vívott hadviseléséről:
Valóban, a brutalizmus igazi etikai állásfoglalása abban áll, hogy épületei a használóit arra ösztökélték teljesen a mindent átölelő rondaságukkal, felszínükkel és tereikkel, hogy a világot kritikusan közelítsék meg, ami egyben a modernista projekt szíve is. Timothy Hyde arra mutatott rá a brutalista londoni South Bank Centre (LCC Architects Department, London, 1961-7) analízisében, hogy a tér diszharmonikus jellege, felszíne és még az olyan irritáló dolgok is, mint a foltok, amiket a brutalizmus rondaságának elérésére használtak, tulajdonképpen annak azok pont az értékei. Hyde arra a következtetésre jut, hogy a rondaság inkább „jóságos”, mint a gyönyörűség, mert az elfogadja a modern világ diszharmónikus, nem ideális aspektusait.
Mivel az befogadó, a rondaság inkább megfelelő egy olyan 21. század számára, mely a sokszínűség mindenféle aspektusaival kűzd. A rondaságot így a brutalizmus legjobb, és nem a legrosszabb karakterjegyeként kell kihangsúlyozni. (Wouter Van Acker, Thomas Mical: Architecture and Ugliness. Anti-Aesthetics and the Ugly in Postmodern Architecture, 2020, 71-72. o.)
Mivel az befogadó, a rondaság inkább megfelelő egy olyan 21. század számára, mely a sokszínűség mindenféle aspektusaival kűzd. A rondaságot így a brutalizmus legjobb, és nem a legrosszabb karakterjegyeként kell kihangsúlyozni. (Wouter Van Acker, Thomas Mical: Architecture and Ugliness. Anti-Aesthetics and the Ugly in Postmodern Architecture, 2020, 71-72. o.)
Itt is tulajdonképpen a kultúrmarxizmusból ismert felfogást és módszert látjuk: a torz, a nyomorúságos, a beteges, a darwinista teszten eredendően bukásra ítélt dolog a központ, és a magasztosabbnak kell az alantasabbhoz igazodnia: ahogy a normálisnak a deviánshoz, a fehérnek a nem fehérhez stb. A modernizmus és brutalizmus a szentség vagy előkelőség helyett a rondaságot állítja be erkölcsi ikonnak, mely azáltal lesz „jóságos”, hogy a mocsokba ránt le minket, mert – legalábbis a logika szerint – a szépség valahogy hazug és elérhetetlen. Nem meglepő, hogy az efféle irányzatok (mind politikában, ideológiában és akár esztétikában) a torz lelkű emberek számára lesz vonzó. Ezt a szerző is látja, amikor a következő párhuzamot vonja ugyanott, amellett érvelve, hogy a brutalizmus híveinek a rondaságot magukévá kell tenniük, ahelyett, hogy azt kimagyaráznák: „Ez egy bonyolult feladatnak tűnhet, de nem lehetetlen, ha valaki felidézi, hogy az egykoron becsmérlő szavak, mint a »queer« és »gay« vissza lettek szerezve, és a magabiztosság forrásaivá váltak, pontosan azért, mert etikai kérdéseket vetettek fel.” A párhuzam valóban helytálló: ahogy a deviancia és aberráció normalizálva lett, úgy válik azzá a rondaság, a lélektelenség is.
 Hagyomány és modernizmus (Herzog & de Meuron: 56 Leonard Street, New York) |
Mára már az ember megszokta az építészetbeli modernizmust, de ez a megszokás az, amivel a szépet a torz lerántja a saját szintjére, idővel felemésztve azt, új nemzedékeket termelve ki, aminek az a felső szint. Ha megszokjuk a rondát magunk körül, idővel talán nem is vágyunk másra, az lesz a világunk. Megszokjuk a kék és zöld hajú összetetovált nőket, megszokjuk a női ruhát viselő borostás férfiakat, megszokjuk a szépség, a normalitás, a többre és jobbra való törekvés elvesztését. A marxista elv mentén a természettagadó „egyenlőséget” nem az alantas lehetetlen felemelésével, hanem a fennkölt meggyalázásával érik el a torzulás hitvallói, s így az abnormális megszokása letérdelés a züllés előtt.
Gavriel D. Rosenfeld zsidó történelemprofesszor 2011-es Építeni Auschwitz után: a zsidó építészet és a holokauszt emléke című könyvében a (nyugati) zsidó építészet témakörét vizsgálgatja, mely művét így ismerteti az azt kiadó Yale:
Az első jelentős tanulmány, amely megvizsgálja a zsidó építészek 1945 óta tartó kiválóságát, és munkájuk kapcsolatát a holokauszt hagyatékával.
A második világháború óta zsidó építészek addig nem látott nemzetközi sikerre tettek szert. Mint modernisták, posztmodernisták, dekonstruktivisták, az olyan építészek, mint Peter Eisenman, Frank Gehry, Louis I. Kahn, Daniel Libeskind, Richard Meier, Moshe Safdie, Robert A.M. Stern és Stanley Tigerman döntő mértékben járultak hozzá a háború utáni építészethez. Ők egyúttal döntően is formálták a zsidó építészeti történelmet, mivel sok munkájukra hatottak zsidó témák, ötletek és képvilág. Az Építeni Auschwitz után az első jelentős tanulmány, ami megvizsgálja ennek az „új zsidó építészetnek” az eredetét. Gavriel D. Rosenfeld történész úgy írja le mindezt a kulturális fejleményt, mint ami a holokauszt utáni zsidó emlékezet és identitás fontos eltolódásának eredménye, és a posztmodernizmust, a multikulturalizmust, és a holokauszt öntudatát nevezi meg katalizátorként. Bemutatva, hogy a zsidó építészek miként reagáltak a náci népirtásra munkáikban, Rosenfeld tanulmánya új fényt vet a holokauszt emlékének fejlődésére.
A második világháború óta zsidó építészek addig nem látott nemzetközi sikerre tettek szert. Mint modernisták, posztmodernisták, dekonstruktivisták, az olyan építészek, mint Peter Eisenman, Frank Gehry, Louis I. Kahn, Daniel Libeskind, Richard Meier, Moshe Safdie, Robert A.M. Stern és Stanley Tigerman döntő mértékben járultak hozzá a háború utáni építészethez. Ők egyúttal döntően is formálták a zsidó építészeti történelmet, mivel sok munkájukra hatottak zsidó témák, ötletek és képvilág. Az Építeni Auschwitz után az első jelentős tanulmány, ami megvizsgálja ennek az „új zsidó építészetnek” az eredetét. Gavriel D. Rosenfeld történész úgy írja le mindezt a kulturális fejleményt, mint ami a holokauszt utáni zsidó emlékezet és identitás fontos eltolódásának eredménye, és a posztmodernizmust, a multikulturalizmust, és a holokauszt öntudatát nevezi meg katalizátorként. Bemutatva, hogy a zsidó építészek miként reagáltak a náci népirtásra munkáikban, Rosenfeld tanulmánya új fényt vet a holokauszt emlékének fejlődésére.
A modernista-brutalista építészetet a kezdeteket illetően csak némi fenntartással lehet zsidó irányzatnak nevezni, mert számos nem zsidó is részt vett annak kialakulásában, és aktív ma is, de a zsidó szellemiség és stílus tagadhatatlanul szerves része, és a zsidó építészek, tervezők egy domináns réteg az efféle munkák kidolgozásában (köztük magyarországi születésűek is már a kezdetekkor, mint Ernő Goldfinger vagy Marcel Lajos Breuer). Ilyen értelemben nevezhetjük mindezt egy zsidó támadásnak a hagyományos európai építészeti esztétika és tradíció ellen. Az egyik legjelentősebb modernista alkotó maga is tulajdonképpen ezt teszi világossá, amint azt Rosenfeld a zsidó The Forward lapban elmagyarázza:
A múzeum zsidó vonásait annak tervezőjéhez, Stanley Tigerman tágabb filozófiájához vezethetjük vissza. Mint az építészeti posztmodernizmus egyik legismertebb képviselője az Egyesült Államokban, Tigerman már régóta dolgoz fel zsidó témákat munkáiban. Az 1980-as évek elején némi figyelemre tett szert, amikor provokatívan kijelentette, hogy a posztmodernizmus egy „zsidó mozgalom”, mely kijelentés rámutat abbéli meggyőződésére, hogy a posztmodernizmus stílusbeli eklekticizmusa a „talmudi” dualizmus eszmeiségében gyökerez, a modernizmus tisztaságra törekvő „hellenisztikus” elveivel ellentétben.
A zsidóság mint eklekticizmus Tigerman sokszínű privát otthonokkal kapcsolatos munkáiban került kifejezésre az 1970-es évek végén [...] De a későbbi évtizedekben Tigerman a zsidóság egy sötétebb vízióját tette magáévá, olyan zsidó dekonstruktivisták megnyilvánulásait visszhangozva, mint Peter Eisenman és Daniel Libeskind, miszerint a holokauszt utáni világ megtépázott állapota egy ahhoz illő építészeti instabilitást és veszteséget igényel.
A zsidóság mint eklekticizmus Tigerman sokszínű privát otthonokkal kapcsolatos munkáiban került kifejezésre az 1970-es évek végén [...] De a későbbi évtizedekben Tigerman a zsidóság egy sötétebb vízióját tette magáévá, olyan zsidó dekonstruktivisták megnyilvánulásait visszhangozva, mint Peter Eisenman és Daniel Libeskind, miszerint a holokauszt utáni világ megtépázott állapota egy ahhoz illő építészeti instabilitást és veszteséget igényel.
 The Broad, Los Angeles, Kalifornia (Elizabeth Diller) |
A kultúra átformálásának igénye a városképen keresztül több zsidó tervezőtől is hallható. Elizabeth Diller egyike ezen modernistáknak: „Szerintem fontos az építészetet nem úgy látni, mint ami egy autonóm szakterület, hanem sokkal inkább mint ami a politikát, az irányelveket, a gazdaságot, kultúrát és kulturális dolgokat ötvözi” – mondta. Stephanie Shosh Rotem izraeli építész maga is írt könyvet a holokausztmúzeumok építészetéről, s szerinte az építészet „ideológiai”, világossá téve, hogy amint a politikai és kulturális életben, úgy még az építészetben is az ismert módszert alkalmazzák a zsidók: „Az izraeli múzeumok egy cionista üzenetet közvetítenek a zsidó állam fontosságát hangsúlyozva mint menedéket a világ zsidóságának; az amerikai múzeumok a holokausztot viszont az ország demokratikus hagyományainak részeként ábrázolják; az európai múzeumok pedig a múlt bűneinek jóvátételére tesznek kísérletet, hogy elősegítsék a nemzeti rehabilitációt.” Értsd: faji büszkeség a zsidóknak, manipulatív szégyenszeánsz a fehéreknek, akik csak úgy tehetik jóvá és rehabilitálhatják magukat, ha behódolnak a zsidó mártíromság szentsége előtt.
Daniel Libeskind az egyik legnevesebb modernista építész, akinek degenerált művei a világ sok városát gyalázzák meg. Saját honlapján a berlini holokausztmúzeum kapcsán ezt olvashatjuk, elmagyarázva annak szimbolikus jellegét: „lehetetlen Berlin történelmét megérteni anélkül, hogy megértenénk a zsidó állampolgárainak mérhetetlen hozzájárulását ahhoz; a holokauszt jelentését bele kell szőni Berlin város öntudatába és emlékébe; és, végül, a jövőre vonatkozóan, Berlin város és Németország ell kell ismerje a zsidó élet eltörlését történelmében.”
 Daniel Libeskind és egyik instabilitást sugárzó műve |
 Holokauszt Múzeum, Berlin (Daniel Libeskind) |
 Kortárs Zsidó Múzeum, Los Angeles, Kalifornia (Daniel Libeskind) |
 Ontario Királyi Múzeum, Kanada (Daniel Libeskind) |
A németországi zsidó Manuel Herz építész is a törzsi elv mentén alkot. Rosenfeld egy másik cikkében így mutatja be mindezt:
[Herz építészete] bemutatja a dekonstruktivizmus, és olyan építészek, mint Libeskind hatását. (Talán nem véletlenül, Herz Libeskind-nél dolgozott az 1990-es években.) De van egy jelentős különbség. Miközben Libeskind német projektjei, mint a berlini és osnabrücki múzeumok, a németek figyelmét hivatottak felkelteni, és emlékeztetni őket a múltra, addig Herz zsinagógái a zsidó közösséget célozzák, a jövő üzenetét közvetítve. Valóban, Herz azt akarja a németországi zsidóktól, hogy megértsék: már nem „integrálódhatnak azáltal, hogy nem tűnnek ki” (ami gyakori volt a háború utáni időszak nagy részében), hanem inkább meg kell jeleníteniük egy újfajta „láthatóságot” az épített környezetben.
Alexander Gorlin zsidó építész és szakértő egyik előadásában a Libeskind által tervezett berlini holokausztmúzeumról úgy beszél, mint ami „egy tőr a város szívében, hogy megőrizze a holokausztban elpusztult zsidók emlékét” (21:40-nél), visszhangozva a Rotem által is kifejtett ideológiai jelleget. Mint elmondja, még olyan nem zsidó modernista építészek is, mint a neves Steven Holl, magukévá tették a zsidó „témákat” (52:45). Írásában Rosenfeld is megemlíti Gorlint, akinek könyve az építészetben fellelhető kabbalisztikus zsidó misztikum hatásáról szól, és itt Rosenfeld is rámutat a zsidó hatásra: „[Gorlin] szerint a kabbala koncepciói mélyen hatottak a zsidó és nem zsidó művészek és építészek kreatív munkáira.” Gorlin könyvéről egy építészeti oldal így ír:
A könyv [Gorlin] a teremtés kabbalisztikus nézete iránti érdeklődéséből fakad, mely kifejeződik a fényben, térben és geometriában, amit a modern építészet, szobrászat és festészet sok alkotásában fedez fel. [...]
Néha Gorlin összefüggései az épületek kapcsán egy mélyebb értelmet sugallnak; máskor az épületekről megosztott gondolatai a kabbala furcsaságait magyarázzák el. A könyvben szereplő sok alkotást nem szándékosan itat át zsidó misztikum, ezek más matematikai, filozófiai, spirituális, esztétikai és tudományos rendszereken alapulnak. A szerző ugyanakkor fenntartja, hogy ezek a művek is a kabbala lényegét testesítik meg.
Néha Gorlin összefüggései az épületek kapcsán egy mélyebb értelmet sugallnak; máskor az épületekről megosztott gondolatai a kabbala furcsaságait magyarázzák el. A könyvben szereplő sok alkotást nem szándékosan itat át zsidó misztikum, ezek más matematikai, filozófiai, spirituális, esztétikai és tudományos rendszereken alapulnak. A szerző ugyanakkor fenntartja, hogy ezek a művek is a kabbala lényegét testesítik meg.
A mértan, geometria a zsidó történelem része, és jellemző mentalitásukra is egyben: míg az európai művészet központi eleme a szellem és az érzékfeletti elérésére való törekvés, a felemelés, emelkedés, felfedezés, addig a zsidó hagyományban a kalkulálás, számítás, strategizálás dominál, a lélek helyett. A valóság és a szépség eltorzítása egy mértani forma megalkotásához, ellenben az európai alkotás inkább az isteni-természeti rendnek, szépségnek és szellemnek a művészet tölcsérén keresztüli összpontosítására törekszik a lélek felemelése érdekében. Egy ablak a kozmoszra, semmint egy lyuk a semmibe.
 Las Vegas, Nevada (Frank Gehry) |
 Elciego, Spanyolország (Frank Gehry) |
 Seattle (Frank Gehry) |
Az európai szépség megjelenítésének fontossága a városképben azok számára is világos, akik ellenségei mindannak: tudják, hogy amit tesznek, fehérellenes aktivizmus. Erre szolgáltat jó példát Samia Henni algériai származású építészettörténész Kanadából, aki szerint „annak a gondolata, hogy ma egy neoklasszikus épületet építsünk, a második világháború képeit idézi fel, amikor Benito Mussolini Olaszországban és annak gyarmati birodalmában, Adolf Hitler a Harmadik Birodalmában, Joseph Stalin saját birodalmában, ahogy mások is, elrendelték a klasszikus esztétika használatát, hogy megjelöljék a területeiket...”. Szerinte az efféle hagyományos építészet „az őslakos amerikaiak lemészárlását, afrikaiak rabszolgává tételét, és egyéb kisebbségek elnyomását magasztalja, hogy végeredményben megerősítse a fehér felsőbbrendűséget”, illetve mindez „egy konzervatív hozzáállás megőrzésére ösztönöz, mely gyakran keveredik férfias, fehér eurocentrikus elvekkel” – ez a baj tehát.
 Montréal, Kanada (Moshe Safdie) |
 Művészetek Háza, Graz, Ausztria (Colin Fournier, Peter Cook) |
 Prága, Csehország (Frank Gehry) |
A szavak átértékelése
A közelmúltban néhány zsidó és „ellenséges mutáns” öklendezett (például itt) színpadiasan az Ismerős Arcok népszerű, hazaszerető dala miatt. Talán nem világos számukra sem, de ezzel egy régi zsidó tradíciót ápoltak, abból a hagyománycsoportból, amiből az örökös kritika, szőrszálhasogatás, felforgatás, a dekonstrukció is ered. Clement Greenberg amerikai zsidó kritikus volt az absztrakt expresszionizmus és modernizmus egyik legismertebb népszerűsítője.
Clement nem rejtegette, hogy törzsi identitása ad neki motivációt: „a zsidóság minősége jelen van minden szóban, amit leírok, ahogy jelen van szinte minden más kortárs zsidó íróéban is”. Népszerűségre zsidó lapokon keresztül tett szert, beleértve híres esszéjét, az Avantgárd és giccs címűt, aminek hatására szélesebb körben is lenézésre került a „giccs”, ami Greenberg szerint „hamis élvezetet nyújtott, megerősítette a status quo-t, és egy átható konformizmust népszerűsített, ami a tömegeket minden egyéniségüktől és szubjektivitásuktól megfosztotta”. A giccs kritikája nem feltétlenül alaptalan, mert a tömegszórakoztatásnak van egy olyan vetülete, ami az alantasabb ösztönök kielégítését célozza, semmint a szellem felemelését, de ez a jelentősen zsidó értelmiségi-művészi elit éppen nem a hedonista és öncélű, sokkal inkább a hagyományos „szép és jó” kultúráját bírálta, amiből értelemszerűen következik, hogy a „nem giccs” az, ami deviáns, dekonstruktív, bizarr vagy absztrakt. Egy tájkép giccs, míg egy sötétkék kocka a vásznon „emelkedett” művészet. A „hellenisztikus” neoklasszikus épület giccs, a kicsavart beton és üvegtömbök halmaza művészet. Az élvhajhász felszínesség helyett a kellemes lett a „giccs”, és így jutunk el oda, hogy az Ismerős Arcok tiszta szívű dala valamiért leköpésre kerül a minden bizonnyal nagyon emelkedett és kifinomult művész urak által, akik talán egy vászonra fröccsentett festékfoltban is több értéket találnak. Ahogy a „transzfóbiás” is egy egészséges embert jelent, mégis szítokszónak számít, úgy a nyelv és a fogalmak jelentésének átalakítása a művészetekben és mindennapi életünkben is súllyal bír: ha ellenségeink határozzák meg a jót és rosszat, ha ők alakítják a nyelvünket és életterünket, kultúránkat és demográfiánkat, a támadás teljes körű.
 Sir Roger Scruton |
A nemrég meghalt Sir Roger Scruton angol konzervatív filozófus kitűnő Miért számít a szépség című dokumentumfilmjében így szólalt fel a hagyomány védelmében:
[Immanuel] Kant úgy érvelt, hogy a gyönyör megtapasztalása akkor történik, amikor félretesszük az érdekeinket: amikor nem úgy tekintünk a dolgokra, hogy azt saját céljainknak megfelelően akarjuk használni, vagy hogy megmagyarázzuk, miként is működnek azok, vagy hogy kielégítsünk valamilyen igényt és éhséget, hanem hogy egyszerűen részünkké tegyük azokat, jóváhagyva azokat olyannak, amilyenek.
Képzeld el azt az örömöt, amit éreznél, ha egy barát kisbabáját tartanád karjaidban. Nem akarnál semmit se csinálni a babával: nem akarod megenni vagy bármire is használni, vagy valamiféle tudományos kísérleteket végezni azon. Egyszerűen csak rá akarsz nézni, és akarod érezni annak a nagyszerű örömnek a kibontakozását, ami akkor történik, amikor minden gondolatodat erre a babára összpontosítod, és nem magadra. Kant ezt írta le úgy, mint egy önzetlen hozzáállás, és ez a hozzáállás alapozza meg nekünk a szépség megtapasztalását.
Elmagyarázni ezt nagyon nehéz, mert ha nem tapasztaltad, nem tudod, milyen. De mindenki, amikor egy gyönyörű zenedarabot hall, lát egy fenséges tájat, elolvas egy verset, mely magába foglalja azt a lényeget, amit leírni szándékozik, mindenki egy ilyen élmény esetén azt mondja: igen, ez elég. (35:50)
Képzeld el azt az örömöt, amit éreznél, ha egy barát kisbabáját tartanád karjaidban. Nem akarnál semmit se csinálni a babával: nem akarod megenni vagy bármire is használni, vagy valamiféle tudományos kísérleteket végezni azon. Egyszerűen csak rá akarsz nézni, és akarod érezni annak a nagyszerű örömnek a kibontakozását, ami akkor történik, amikor minden gondolatodat erre a babára összpontosítod, és nem magadra. Kant ezt írta le úgy, mint egy önzetlen hozzáállás, és ez a hozzáállás alapozza meg nekünk a szépség megtapasztalását.
Elmagyarázni ezt nagyon nehéz, mert ha nem tapasztaltad, nem tudod, milyen. De mindenki, amikor egy gyönyörű zenedarabot hall, lát egy fenséges tájat, elolvas egy verset, mely magába foglalja azt a lényeget, amit leírni szándékozik, mindenki egy ilyen élmény esetén azt mondja: igen, ez elég. (35:50)
 Hallstatt, Ausztria |
 Lüneburg, Németország |
Scruton az európai szellem és a lét kapcsolatáról beszél, mely összeköti az ezen szellemmel megáldott embert a természettel, Istennel, a világegyetemmel: önmagának legbelső énjével. A szépség így egy kapcsolódási pont az élet és lét között, hogy az ember ne csak éljen, gondolkodjon, tegyen, élvezzen, érezzen, de meg is tapasztalja a létezést magát:
Többnyire életünket mindennapi dolgaink rendszabályozzák, de néha kizökkenünk ebből a sablonból, amikor valami sokkal fontosabbal szembesülünk, mint az azonnal vágyaink és érdekeink: valami nem evilágival.
Platóntól Kantig filozófusok próbálták elcsípni azt a sajátos módot, amivel a szépség tudatosul bennünk. Mint egy hirtelen napsugár, vagy a szeretet fellobbanása. Platón számára ennek a tapasztalásnak az egyetlen magyarázata az volt, hogy mindez transzcendens eredettel rendelkezik. Úgy szól ez hozzánk, mint Isten szava. Kant úgyszintén, józanabb módon úgy hitte, hogy a szépség megtapasztalása összeköt minket a lét alapvető titokzatosságával. A szépség bevonz minket a szentség jelenlétébe. (37:55)
Platóntól Kantig filozófusok próbálták elcsípni azt a sajátos módot, amivel a szépség tudatosul bennünk. Mint egy hirtelen napsugár, vagy a szeretet fellobbanása. Platón számára ennek a tapasztalásnak az egyetlen magyarázata az volt, hogy mindez transzcendens eredettel rendelkezik. Úgy szól ez hozzánk, mint Isten szava. Kant úgyszintén, józanabb módon úgy hitte, hogy a szépség megtapasztalása összeköt minket a lét alapvető titokzatosságával. A szépség bevonz minket a szentség jelenlétébe. (37:55)
Scruton, felruházva a szépség megértésével, természetszerűen megveti a modernista művészetet, azt egy alantas támadásnak tartva:
Bemutattam néhány olyan módot, amivel művészek és építészek a szépség hívását követték, s ezáltal a világunknak értelmet adtak. A múlt mesterei felismerték, hogy szellemi igényeink is vannak, az állatias éhségünk mellett. Platón számára a szépség Isten felé vezető út volt, míg a felvilágosodás gondolkodói úgy tekintettek a művészetre és szépségre, mint amivel megmentjük magunkat az értelmetlen rutintól, és felemelkedünk egy magasabb szintre. De a művészet hátat fordított a szépségnek, szolgájává vált a fogyasztói kultúrának, táplálva élvezeteinket és függőségeinket, fetrengve az önundorban. Ez számomra a legrondább művészet és építészet tanulsága. Ezek nem a valóságot mutatják, hanem inkább bosszút állnak azon. Elrondítva azt, ami otthon lehetett volna, és ott hagyva minket, hogy vigasztalanul és elidegenedve barangoljunk egy szellemi sivatagban. (50:55)
A harc, amit a fehér ember vív, nem is annyira politikai, bár nyilván a politikai színtéren összpontosul: a tét a fehér ember szelleme, lelke. A mindent beömlesztő demográfiai massza mellett a mindent lezüllesztő szellemi fertő is létünkre tör. A degeneráltság a fennköltség ellen, a perverzitás az intimitás ellen, a torz a szép ellen, a hazug és aljas az igaz és tisztességes ellen. A szépségérzet elvesztésével, annak eltérítésével, relativizálásával egy olyan oszlop veszhet el a fehér emberből, ami romba döntheti azt végérvényesen: csak nézzük meg azokat a fehéreket, akik ezt a szépségérzetet, igazságérzetet, fennköltséget megtagadták, esetleg soha nem is birtokolták. Pont őket látjuk mindig a vesztünkre törő folyamatok támogatói között, koalícióban idegen és ellenséges csoportokkal. Amikor saját fajtánk tagjaival kell azon vitatkoznunk, hogy egy férfi nő-e, hogy van-e egyáltalán férfi és nő, talán az egész csak egy spektrum; hogy a néger is európai-e, hogy van-e egyáltalán „fehér ember”, akkor tudhatjuk, hogy a talpunk alatti talaj is omladozik, és hogy ez a rothadás fajtánk egy részét már menthetetlenül felemésztette. Az ő sorsukra jut egész fajtánk, ha nem tudatosul bennünk, hogy a harc a lélekért zajlik: az európai szellemért.
Az európai ember életterének demográfiai megvédése elengedhetetlen a túléléshez, de rendkívül fontos megőrizni a lelki egészséget, a szellem természetes fényét: a saját, európai jellegű szépségérzetünket, mert annak elvesztése minden más bajt is magával hoz, és ennek tökéletes példáját nyújtja az a kék hajú „nem bináris” torz élőlény, aki egy egészségesebb korban talán nő és anya lenne, de ma csak egy ellenséges mutáns. Ahogy egy deviánsfelvonulás ellenzése a normalitás védelme, úgy egy modernista förmedvény ellenzése a szépség védelme, a szépség pedig a szíve annak, ami Európa.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Kapcsolódó: Zsidó harapófogóban az európai civilizáció - Csonthegyi Szilárd dossziéja
