Egy szemléletes, nemzetközivé vált eset Hóman Bálinté (1885–1951). Hóman többek között történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, és 1933 és 1944 között Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Nagy tekintélyű tudós, aki nagyban hozzájárult a magyar tudományhoz és oktatáshoz. Ő is, mint korának sok más tekintélyes személyisége, a zsidóság kritikusaként nyilvánult meg. Nem volt ezzel egyedül, valóban: az 1910–1944 közötti időszak magyar fajvédő és antiszemita irodalmának vizsgálata, amelynek középpontjában elsősorban A Cél című folyóirat állt, ezt a következtetést vonta le: „Amint azt láthattuk, az ideológusok értelmiségi körökből kerültek ki, sikeres karrierekkel büszkélkedve a társadalom elismert tagjai közé tartoztak” (Godinek, 2014, 55. o.). Hóman támogatta az 1920-as numerus clausus törvényt (amelynek végül későbbi módosításai sem érvényesültek szigorúan, és olyan belső problémákat is tartalmaztak, mint például a zsidók vallási közösségnek tekintése), és ugyan nem támogatta a nemzetiszocializmust, sem a hungarizmust, a zsidók számos vélt bűnt találnak a múltjában, amit a nyakába varrhatnak:

Az itt hivatkozott anyag a rendkívül megbízhatatlan és pontatlan Vrba–Wetzler-jelentés, amelyben – amint azt maga Rudolf Vrba is elismerte az első Ernst Zündel-per során – „költői szabadságot” alkalmazott a szerző (Rudolf, 2020, 253. o.; e dokumentum kritikai elemzéséért lásd: Mattogno, 2024, 217–243. o.). Amiért nem dőlt be a háborús propagandának, elismerést érdemel inkább Hóman, de a történelmi manipuláció és politikai befolyás évtizedes aknamunkája miatt mára már erre rámutatni is törvénybe ütközik hazánkban...

A háború után, az új rendszerben Hómant életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ami viszonylag enyhe döntés volt: „Hóman 1944-ben több zsidó ismerősének, tudósoknak és művészeknek kezdeményezte a mentesítését... Az őt végül háborús bűnösnek nyilvánító perben több zsidó mentőtanúja volt; azt mondják, ennek is köszönhető, hogy életfogytiglanit kapott halálbüntetés helyett” (Kolozsi, 2015). A váci börtönben halt meg 1951-ben. Csak 2015-ben rehabilitálták végre Hómant, ami megnyitotta az utat a tiszteletreméltó történelmi személyiségként való kezeléséhez, szoborállításának terveivel: „A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és amerikai zsidó szervezetek után a Zsidó Világkongresszus [WJC] is azt kéri az önkormányzattól, hogy álljanak el a tervtől. A Történelemtanárok Egylete is közleményben tiltakozott a szoborállítás ellen” (uo.). A WJC frusztrált közleményében, melyben a magyarországi felelősöktől követelik, hogy hagyjanak fel az olyan tervekkel, miszerint „egy Horthy-korszakbeli kormányminisztert tiszteljenek meg, aki jól ismert a zsidók elleni tetteiről”, Ronald S. Lauder, a szervezet vezetője pontatlanul úgy jellemzi őt, mint „aki 1944-ben nyíltan támogatta a náci Németországot és a fasiszta nyilas rezsimet, és haláláig meg nem tért”, és aki „ki akarta űzni a zsidókat, később a nyilas rezsim tagjaként szolgált”, továbbá aki „kulcsszerepet játszott a magyar zsidóság módszeres törvényen kívül helyezésében”. A Mazsihisz vezetője, Heisler András megjegyezte, hogy „ma egyetlen magyar állampolgár sem lehet büszke egy olyan személyiségre, mint Hóman, és hangsúlyozta, hogy Hóman tudományos eredményei nem ellensúlyozhatják a holokauszt előtti és alatti szerepét” (idézve: uo.). 

A nyomásgyakorlás sikerrel járt, ahogyan azt egy későbbi WJC-közlemény is világossá teszi, több pontatlansággal: „[Lauder] dicsérte Orbán Viktor magyar miniszterelnök döntését, hogy nem támogatja, hogy Székesfehérváron szobrot állítsanak a néhai Hóman Bálint tiszteletére, aki az 1930-as és 1940-es években a kormány minisztere volt, aki a magyarországi zsidóellenes törvények motorja és a náci Németország támogatója volt...”, hozzátéve, hogy Orbán „egyértelmű nyilatkozata ebben az ügyben nagyon későn érkezett, de ennek ellenére üdvözlendő. Köszönöm neki, hogy világossá tette a magyar kormány álláspontját: nem szabad kitüntetésben részesíteni azokat, akik 1944-ben előkészítették a terepet 600 ezer magyar zsidó tömeges meggyilkolásához a náci Németország által.” A túlzó számok és hamis állítások fölött itt átlépve, azt is érdemes megjegyezni, hogy ebbe a nemzetközi nyomásgyakorlásba az amerikai kormány is bekapcsolódott, „különösen A Külügyminisztérium különmegbízottja az antiszemitizmus megfigyelésére és leküzdésére, Ira N. Forman”, akinek a közlemény köszönetet mond, hogy részt vett a folyamatban: „Szeretnék köszönetet mondani neki, valamint a [részben zsidó] John Kerry külügyminiszternek is, amiért felvetették ezt a kérdést a magyar hatóságoknak. Nyilvánvaló, hogy erőfeszítéseik meghozták gyümölcsüket” – jelentette ki Lauder (uo.).

Valóban, a WJC korábban már beszámolt erről az amerikai szerepvállalásról, ismét Heislert idézve egy általuk szervezett nyilvános tiltakozásról, kijelentve, hogy „nyíltan antiszemita, fasiszta politikusnak soha nem szabadna szobrot kapnia sehol ebben az országban” Magyarországon. A szobor felállítását tervező város konzervatív polgármestere, Cser-Palkovics András „pénteken úgy tűnt, hogy visszalép a szobor korábbi támogatásától, mondván, hogy a külső nyomás olyan nagy, hogy a projekt mögött álló alapítványnak »újra kellene gondolnia« a terveit” – jegyzi meg a jelentés (uo.). Akkoriban a Chábád Lubavics-féle TEV-et azonosították az aktivizmus egyik kulcsszereplőjeként (Czene, 2016), míg Heisler (2016) cikke megjegyezte: „A jelentős önkormányzati paradigmaváltást a sokszínű koalícióba összeálló civilek közel fél évig tartó nyomásgyakorlásával, a Mazsihisz nemzetközi tekintélyének latba vetésével lehetett elérni.” Ez egy teljesen zsidó támadás volt Hóman emlékezete ellen. Sőt, pozíciójuk olyan szintű, hogy megengedhették maguknak az azon való vitatkozást, hogy a TEV vagy a Mazsihisz ért-e el többet, ahogy Heisler megjegyzi. (Ha már a kiváltságosságról esik szó: az egyik neves zsidó akadémikus, Ungvári Tamás kultúrtörténész, aki korábban Hómanról becsmérlően beszélt, és ellenezte a szobrot, később 27 millió forint támogatást kapott a kormánytól, hogy újra kiadhassa két korábbi könyvének átdolgozott változatát, lásd: Urfi, 2017.)

A fent említett csoportok egyike a Történelemtanárok Egylete (TTE) nem egy nyíltan zsidó csoport, bár alapítója és vezetője a zsidó Miklósi László, aki büszkén hirdeti, hogy tagja a Holokauszt Emléknap Bizottságának, és hogy részt vett „Nemzeti Emlékezet Program kidolgozásában és irányításában”, valamint hogy tagja volt „az Izraelbe utazó első magyar hivatalos pedagógus küldöttségnek”. (A hivatkozott oldalon Miklósi a trianoni diktátumot békeszerződésnek nevezi, és szintén említést érdemel, hogy társcsoportként van feltüntetve az aktivista zsidó szervezet, a Centropa.) A csoport aktívan lobbizott egy zsidóbarátabb és kevésbé nacionalista tantervért: „A TTE – a Hannah Arendt Egyesülettel és a Shoah Túlélői Vizuális Történelem Alapítvánnyal együttműködve – oktatási csomagot készített, s juttatott el minden középiskolához” – jelentették be, felsorolva a többnyire saját gyártású holokauszttémájú anyagokat, az irodalomtól a dokumentumfilmekig. Amikor éppen nem a zsidóbarát szemléletmód népszerűsítése a céljuk, akkor a pozitív magyar önképnek kedvező keretek felszámolásáért szállnak ringbe, ahogyan azt visszatérő panaszaik is mutatják: „A történelemben több esetben elveszik a diákoktól az önálló értelmezés lehetőségét, például mikor a török háború »hőseiről«, vagy a trianoni »békediktátumról« tanulnak” (idézve: Windisch & Balla, 2020). 

Miklósi László

 

Ezt Miklósi máshol is megismétli: „az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem. A törökökkel folytatott háború magyar katonáit hősökként emlegeti a szövet [sic], vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Itt tehát problémaként szerepel az, hogy hősökként kerülnek bemutatásra azok, akik legyőztek egy 150 éves megszálló hatalmat, amely óriási emberi veszteségeket és örökségpusztítást okozott, demográfiai eltolódásokhoz és változásokhoz vezetett, amelyek az országot és a nemzetet feldaraboló trianoni diktátumhoz is hozzájárultak később. Tekintettel arra a vehemenciára, amellyel a csoport az úgynevezett zsidó holokauszt és általában a II. világháború egy nagyon sajátosan zsidó narratíváját népszerűsíti saját vagy egyéb könyvekkel, röpiratokkal, dokumentumfilmekkel, feltételezhető, hogy Miklósi csapata nem a témák iránti értéksemlegesség hiányát, hanem bizonyos történelmi események vagy alakok általuk hazafiasnak tartott bemutatását tartja problémának.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsidó és zsidó vezetésű csoportok mellett a filoszemita konzervatív nem zsidók is igazodnak a domináns zsidó narratívához. Miközben az irodalmi termésnek ebben a szegmensében gyakoriak az elítélések és démonizálások, időnként megfigyelhetünk olyan kísérleteket is, amelyek a nem zsidó nagyokat pozitívabb fényben, az antiszemitizmus vagy a nemkívánatosnak vélt asszociációk állítólagos foltjaitól mentesen ábrázolják. Ezt tette a konzervatív Püski Kiadó az elismert költővel, Sértő Kálmánnal (1910–1941), aki élete utolsó szegmensében hungarista lett. Amikor 1996-ban a Püski megjelentetett egy kötetet verseivel és válogatott szövegeivel (Hírért megszenvedtem: versek, napló és elbeszélések), megpróbálták őt pusztán hazafinak, a hungaristák által kizsákmányolt naiv embernek beállítani. Dobszay Károly (1952–2021), a hagyományos hungarista emigránsok egyik utolsó képviselője és ilyen témájú publicista, aki az eredeti hungarista emigránsok közül többekkel szívélyes kapcsolatot ápolt (s akik közül egyesek annak idején személyes barátai voltak Sértőnek), a kötetben szereplő számos ferdítés és valótlanság meggyőző cáfolatát vetette papírra, nagy figyelmet fordítva a kötetből kihagyott anyagokra, rámutatva, hogy Sértő öntudatos nemzetiszocialista volt, akinek legitim panaszai voltak a zsidókkal szemben (Dobszay, 1997a; 1997b). Ahogyan Céline és Izrael kapcsán láttuk, ahol a központi pont, amelyhez igazodni kell (mind a franciák és az izraeliek esetében) egy zsidóbarát narratíva, általánosabb értelemben ugyanez a szabály dominál más területeken is, legyen szó akadémikusokról, esetleg baloldali vagy jobboldali elfogultságú kiadványokról. Akár démonizálással, az erkölcsi undor felidézésével, akár az „erkölcsileg undorító” szempontok stratégiai kihagyásán és elferdítésén keresztül történő „megtisztításával”, ezek a megközelítések végső soron egy irányba mutatnak.

A tantervek megváltoztatásán, a zsidók számára hasznosnak ítélt narratívák oktatásban való alapvető irányításán – „felemelésén” –, valamint a politikai és jogi aktivizmuson kívül, amelynek célja, hogy a nem zsidó karaktereket és perspektívákat „eltöröljék” a nyilvánosság elől, hogy ne szolgáljanak a nemzeti önorientáció sarokköveiként, a magyarországi (avagy ide köthető) akadémiai szintér is a máshol megfigyelhető zsidó aktivizmust tükrözi. Az alábbiakban két példa – az egyik a ferdítések terén, a másik a dekonstrukcióén – rövid áttekintése e téma feltárásához járul hozzá.

Csoportjellemzőkről beszélni különös jelenség. A fősodratú tudományos diskurzusban – különösen a korábban bemutatott Franz Boas-féle perspektívák diadala után – visszataszítónak számít a csoportoknak sajátos jellemzők tulajdonítása; ilyet egyetlen tisztességes ember sem tenne, tartja a politikailag korrekt dogma. Ezt a szabályt azonban gyakran megsértik, látszólag észrevétlenül, tekintve, hogy milyen gyakran ruháznak fel pozitív tulajdonságokkal bizonyos csoportokat (vagy, különösen a második világháború után, milyen gyakran aggatnak negatív tulajdonságokat a fehérekre). Az elismert zeneszerző, Liszt Ferenc (1811–1886) könyvének új kiadásában például a szerkesztő, Hamburger Klára zsidó zenetörténész és Liszt-kutató bevezetőjében Liszt „nyitott és toleráns európai szellemének” pozitív aspektusaként mutatja be, hogy Liszt a cigányokat „a féktelen szabadságvágy megtestesítőinek” tekinti (Liszt, 2020, 10. o.). Hogy amennyiben a csoportoknak sajátos tulajdonságokat tulajdoníthatunk, ezek miért csak és mindig pozitív vonások lehetnek, és milyen logika alapján „fóbia” és „gyűlölet” egy csoportban negatív vonásokat érzékelni, arra még nem született meggyőző magyarázat.

A téma itt aktuális, hiszen Liszt zsidókritikáját, amelyet A cigányokról és magyarországi zenéjükről című könyvében (különösen annak második kiadásában) fogalmazott meg, a fősodratú tudományosság rendszeresen elveti és kikerüli mint olyasmit, amiért Liszt több évtizedes partnere, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein (1819–1887) volt a felelős, mivel dokumentáltan együttműködtek a szövegen. E vélemények nagyrészt azon a feltételezésen alapulnak, hogy Liszt csak a megjelenés után szerzett tudomást ezekről a változtatásokról. Bár nem lehetetlen, de figyelembe véve az 1859-es első változatban szereplő kritikai megjegyzéseket, valamint a Liszt és Sayn-Wittgenstein közötti szoros és rendszeres levelezést, spekulatív lenne, ha ezeket a kritikákat csak az utóbbinak tulajdonítanánk. Ezzel kapcsolatban Adrienne Kaczmarczyk (2021, 12. o.) is amellett érvel, ezt az elméletet alátámasztva, hogy a szerkesztő és német fordító Peter Cornelius „csak abban a meggyőződésben” eszközölhetett jelentős változtatásokat a szövegben, többek között a zsidókról szóló anyag nagy részének elhagyását is, „hogy a szöveget nem Liszt, hanem Carolyne fogalmazta meg” (uo.).

 

Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnő, 1840 körül

Míg az 1859-es szöveg már tartalmazott kritikus megjegyzéseket a zsidókról, a később, 1881-ben újra kiadott francia változat, a Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie még élesebben fogalmazott ebben a kérdésben. Például: „soha nem szűkölködnek abban a pénzben, amellyel vendégszeretetet, sőt hatalmat vásárolnak; mert mindig a pénz monopolizálására törekedve, a végén a hatalmat monopolizálják” (Liszt, 1881, 38. o.) – ez a megállapítás már az első kiadásban is szerepelt (Liszt, 1859, 26. o.). Sőt, Hamburger, folytatva Liszt társszerzőjének becsmérlését, még etnikai dimenziókban is annak feltételezett negatív vonásaival van elfoglalva, „fanatikusan katolikus [...] gátlástalanul és terjengősen fejtegető szláv kékharisnya”-ként bélyegezve őt, hozzátéve, hogy „[a] szabadságot, a szabad életet mindennél jobban szerető romák abszolút negatív »ellenpontjaként« előítéletek fűtötte indulattal a »másik« hazátlan népnek, a »bosszúszomjas«, üldöztetésük következtében »gyűlölettel tele« izraelitáknak szentelte” (Liszt, 2020, 14–15. o.). Hamburger meg sem próbálja leplezni megvetését, de míg a zsidókban kritizált negatív tulajdonságok kiváltják az ilyen elítélést, ő maga nyugodt szívvel tulajdonít pozitív tulajdonságokat a cigányoknak mint csoportnak, vagy a társszerző etnikai hátterét hangsúlyozza, relevanciát sugallva. Miután ilyen nyílt megvetéssel mutatja be az általa szerkesztett szöveg társszerzőjét (sőt, szerinte szinte a fő szerzőjét), Hamburger tehát ezzel a tereléssel mossa ki Liszt örökségéből a zsidók negatív jellemzésének állítólagos szégyenfoltját, amiért a „szláv” nőt terheli a felelősség szerinte.

Kaczmarczyk (2021, 12. o.) a könyv 2020-as változatáról írt recenziójában azt is megjegyzi, hogy „amióta az eredeti kézirat eltűnt”, nem tudni, hogy melyik részt ki írta, így a szerkesztő Hamburgernek „saját kutatási tapasztalataira kellett alapoznia”, hogy a szöveg melyik részét kinek tulajdonítsa. Hamburger (Liszt, 2020, 16. o.) bevezetőjében valóban azt hirdeti, hogy „ez nyilván Liszt nézete”, amikor a cigányzenéről pozitív megjegyzés hangzik el, és bár ez könnyen lehetséges, a szerkesztő nem szolgáltat bizonyítékot vagy érvelést arra vonatkozóan, hogy miért van így – hinnünk kell a szavának. Hinni egy olyan zsidó akadémikus szavának, aki nyilvánvalóan elfogult a társszerzővel és az általa kezelt szöveggel szemben, hogy mit és hogyan olvassunk, értsünk, és kinek tulajdonítsunk.

Hogy a feltételezések talaján maradjunk, talán biztonságosabb azt gyanítani, hogy a zsidóknak és a filoszemitáknak kényelmesebb az antiszemitizmus vélt bűnét a nagy tekintélyű és széles körben elismert Lisztről Sayn-Wittgensteinre hárítani, akit Hamburger „lengyel-orosz, dúsgazdag, férjétől különváltan élő” hercegnőként jellemez, hozzátéve, hogy „sajnos – a néhány laposra szánt előszó helyett már az új élettárs, a kékharisnya, magát mindentudónak gondoló, fontoskodó és dagályos franciasággal fogalmazó hercegné írt kísérőszöveget, mely végül egész kötetté duzzadt, mire 1859-ben Párizsban megjelent” (i. m., 7. o.). Minderre nem azért kerül sor, hogy „megmentse” Lisztet a zsidó szerkesztő, sokkal inkább azért, hogy ne legitimálja a zsidóellenes nézeteket, ahogyan azokat az emberiség történetének magas státuszú, ikonikus szereplői bemutatják, mert ez nyilvánvaló okokból a zsidó akadémiai és értelmiségi aktivisták számára súlyos aggodalom.

Az akadémiai aktivizmus területén maradva, ezúttal a dekonstruktivista fajtából, egy szemléletes példa, csak a jelenből, Berend Nóra, a Cambridge-i Egyetem Történeti Karán az európai történelem professzora. Berend Magyarországról származik, és a magyar nemzeti és történelmi emlékezet aláásásával és támadásával foglalkozik. A nemrég megjelent, Oxfordban kiadott könyve kísérlet I. István, Magyarország első keresztény királyának, a nemzet egész múltjának, valamint jelenlegi önorientációjának központi alakjának dekonstruálására (Berend, 2024). A történetírás az események objektív bizonyítékok alapján történő dokumentálása mellett a bizonyítékok darabkáinak megtalálásának művészete is, és az ilyen kirakós darabkák alapján a történelem rekonstruálása a legjobb tudásunk szerint, a lehető legtöbb szempontot és részletet figyelembe véve, a lehető legpontosabb kép megalkotása érdekében. Berend ezt tudja, de úgy tűnik, hogy a néha több mint ezeréves történetek elkerülhetetlen repedéseire összpontosít inkább – ez a dekonstruktivizmus alapja.

Borbás Barna történész (2024) a könyvről írt fanyar kritikájában megjegyzi, hogy bár Berend nem tartja magát dekonstruktivistának, könyve „mégis pontosan olyan, mint egy posztmodern dekonstrukciós kísérlet, melynek megírását aktuális politikai trendek ihlették”, megemlítve a műben „a mintaként hivatkozott, zömmel baloldali és marxista történészeket” is. Borbás megjegyzi, hogy „Berend Nórának nem (vagy nem csak) a Szent István-mítoszokkal van baja, hanem a modern nacionalizmussal, célja pedig az, hogy annak középkori alapjait bizonytalanítsa el. A szerző éppen azt valósítja meg, amivel a középkori szerzőket vádolja, akik az ő interpretációja szerint a valóság rögzítése helyett »saját koruk problémáira kerestek megoldásokat«” (uo.).

 

Berend Nóra (forrás: nepszava.hu)

I. Szent Istvánról (975–1038) sok mindent lehetne mondani és vele kapcsolatban kritizálni, például az ősei hagyományainak üldözését, aminek következtében ma már csak töredékes ismereteink vannak erről a lenyűgöző, szerves és eredeti magyar lelkiségről és a hozzá kapcsolódó szokásokról (a jobban rekonstruált északi, kereszténység előtti mitológiákhoz képest például), de Berend kritikája nem ennek az ősi magyar kulturális veszteségnek az empatikus megbecsüléséből fakad, hiszen Berend nem önmagában I. Istvánt kritizálja – ő magát a létezését és státuszát ássa alá azzal, hogy egy évezreddel ezelőtti időszakról való tudásunk e repedéseire és hiányosságaira összpontosít. Ennek célja kifejezetten világossá válik könyvében, amikor az utószavában Eric Hobsbawm zsidó történésztársát idézi, aki szerint „[a] történészek olyanok a nacionalistáknak, mint a máktermesztők a heroinfüggőknek: mi adjuk a nyersanyagot a piacnak”, jelezve, hogy motivációja ennek a magyarokat a múltjukhoz kötő nacionalista szenvedélynek a gyengítésében és felforgatásában rejlik, mert valóban, Szent István minden bizonnyal nagy és nagy tiszteletnek örvendő helyet foglal el a mai magyar önértelmezésben – ami valószínűleg megrémíti Berendet. Ez nyilvánvalóan felvetődik, amikor máshol megjegyzi:

Berend elítéli a globalizációra adott „térdre rogyó reakciót, amelyben a nemzetet a baljós globális erők ellenszereként mutatják be”, és arra figyelmeztet, hogy „a nemzetiesített történelem a nacionalizmus terméke.” A zsidó Hannah Arendtet idézve hangsúlyozza, hogy „a legitimitás mindig a múlthoz kötődik”, a múlt az a ruha, amelybe a nacionalista legitimációs stratégiák burkolóznak” (i. m., 218. o.), ami világos támpontot ad arra, hogy mi vezérli a magyar nemzeti identitás, mint a történelemben gyökerező, az ősökhöz kötődő identitás aláásására tett kísérleteit.

Hiba lenne azonban Berend esetében ezt a dekonstruktivizmust egy ellenzéki, igazságkereső, dacos személyiségnek tulajdonítani, hiszen Berend erős zsidó identitással bír, és amikor saját csoportjáról van szó, akkor ez a rendkívül szőrszálhasogató kritikai hajlam a másik irányba fordul: a szélsőséges szőrszálhasogatás a vélt zsidó érdekek védelmében kerül bevetésre, egészen odáig, hogy az erősen filoszemita Fidesz-kormány George Soros és annak a magyar belügyekbe való beavatkozása elleni teátrális kampányát (mely kampánystratégiát két amerikai zsidó szakember építette fel, lásd: Kovács, 2019) az antiszemitizmus „politikai felhasználása”-ként láttatja, amely állítólag „az utóbbi években aggasztó méreteket öltött” (Berend, 2022, 216. o.). Még egy Sorost mosolyogva ábrázoló plakát is Hitler uralmára emlékezteti Berendet: „Egy pillantás a hírhedt Der Stürmer groteszk karikatúráira világosan felfedi a plakát náci gyökereit” – írja (uo.). Berend tehát a zsidó akadémikus, értelmiségi aktivista jól ismert őstípusát képviseli – magas fokú etnocentrikusság, pszichológiai intenzitás, neurotikusság, valamint hajlam a túlzások, absztrakciók és dekonstruktivizmus szinte hisztérikus szintjére. 

Berend szélsőséges elfogultságát illusztrálja az is, hogy még a Horthy-korszak numerus clausus törvényeire való formális utalást is antiszemitának tartja, mert „még a terminológia is félrevezető, hiszen magyarul ezeket az antiszemita törvényeket »zsidótörvényeknek« nevezik,” írja az angol nyelvű olvasótábornak (i. m., 224. o.). Ennek a megnevezésnek a sugallata nem az, hogy a törvények zsidóktól származnak, hanem az, hogy zsidókkal foglalkoznak. Aki a magyar nyelvet alapvetően érti, az megérti azt is, hogy itt ez referenciális; teljesen formális és informatív. Amiért nem elég elítélő a megnevezése (ha már az értéksemlegesség szóba jött), még ezt is antiszemitának érzékelni, vagy legalábbis akként bemutatni, valóban magas fokú paranoid gondolkodásról – vagy nagyfokú manipulativitásról – árulkodik. Berend tudományosságának és aktivizmusának álságos voltát szemléltetendő, talán elég itt csak egyetlen példát felhozni: dolgozatában felidézi, hogy „[2019-ben] prominens magyar újságírók fotói jelentek meg az izraeli zászlót ábrázoló plakátokon, a »Mi is a határon túlról jöttünk« felirattal, valamint az »konstans rinyálás«, »látens magyarellenesség« és »hazaárulás« feliratokkal” (i. m., 217. o.). Berend erősen utal arra, hogy ez a kormányzó Fideszhez és annak „retorikájához” kapcsolódik, noha a poszteren (egyetlen képen) nem látható forrás, és nincs bizonyíték arra, hogy a Fidesznek vagy támogatóinak bármi köze lenne ehhez, Berend egyértelmű célozgatása ellenére. Sőt, az ilyen figurák zsidóságának hangsúlyozása arról az etnonacionalista színtérről származik, amellyel szemben a Fidesz aktívan ellenséges (és ez az érzés kölcsönös), ami csak tovább mélyíti Berend manipulációjának etikátlan jellegét.

Berend aktivizmusának alapos elemzése terjedelmes helyet igényelne, de a mi célunk számára itt, a fenti ponthoz kapcsolódóan, meg kell jegyeznünk, hogy amikor zsidó témákról van szó, mint például a holokausztnarratíváról, Berend a kritika vagy a tabukkal való szembeszegülés teljes hiányáról árulkodik, mert ő valójában a hivatalos történet ádáz védelmezője, és ahogyan az ezen a ponton talán várható is, minden apró részletetre, ami nem tetszik neki, antiszemita mosdatásnak, lekicsinyítésnek, vagy e látszólag szent téma elferdítésének bizonyítékaként tekint. Nem meglepő tehát, hogy Berend (2015) szerint – kiemelve Michael Newman, a Zsidó Menekültek Szövetségének képviselője által elmondottakat –, „[a] holokauszt alapjaiban kérdőjelezte meg a civilizációt, ezért olyan fontos emlékének hű fenntartása és az, hogy az oktatásban kellő súllyal szerepeljen”, és ebben a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség (IHRA) rendkívül szigorú antiszemitizmus-munkadefiníciója „erkölcsi és politikai felelősség[et]” jelent.

Következtetés

Bár a nagy számok törtvénye miatt előfordulnak kivételek, és az itt részletezettekben sok nem zsidó is részt vesz, alapos vizsgálat során nyilvánvalóvá válik, hogy a zsidó akadémiai aktivizmusnak azonosítható jellemzői vannak, amelyeket nagyrészt etnikai vonások és identitás vezérelnek. Bár az akadémiai aktivizmus egy párhuzamos típusa az identitást és a társadalmi struktúrát célozza (például a korábban elemzett fajta), az a típus, amelyet ebben a vizsgálatban nagyító alá vettünk, a kulturális emlékezet alakításának és a nemzeti önorientáció kereteinek kialakításának területén bontakozik ki. Ez magába foglalja azt a folyamatot, amelynek során bizonyos központi figurákat eltörölnek, leminősítenek és démonizálnak, miközben egyidejűleg felemelik a társadalom egyes zsidó vagy zsidóbarát karaktereit és aspektusait, amelyek így idővel központi szerepet játszanak a nemzet identitásában vagy értékrendjének meghatározásában. Ez a kifejezetten zsidó elfogultság és „homofil” stratégiaalkotás tehát a csoportkonfliktus részét képezi. Megfelelő és egészséges szépség- és életérzés, valamint az etnikum karakterét és értékeit tükröző nemzeti orientáció nélkül, ahogyan az etnikum saját hazájában való dominancia, vagy az etnikai és kulturális egészséget biztosító politikai struktúra fenntartása nélkül evolúciós kockázatok merülnek fel, amelyek korrózióhoz, hanyatláshoz és pusztuláshoz vezetnek egy nemzet esetében.

Amikor a Meta vezérigazgatójának, Mark Zuckerberg húga, Donna „a klasszikus történelem és irodalom tanításának megváltoztatását” szorgalmazza, hangsúlyozva „az ókori világ nagy sokszínűségét” a Harvardon megjelent, Not All Dead White Men: Classics and Misogyny in the Digital Age (2019) című könyvével, mellyel a klasszikusokat „politikaivá és személyessé, feministává és szórakoztatóvá” igyekszik tenni, szándéka, hogy elvegye azt a „reakciós fehér férfiaktól”, akik úgy érzik, hogy ez az örökség orientáló központi pontként inspirálja őket, vagy Zuckerberg szavaival élve, ez az eurocentrikus „ókori irodalom tanulmányozása állandósítja a fehér férfi felsőbbrendűséget” (Bernstein, 2019, 42. o.). Zuckerberg itt olyan korábbi zsidó akadémiai aktivistákra is támaszkodik, mint Martin Bernal, aki híres könyvében, a Black Athena: The Afroasiatic Roots of Classical Civilization (1987) címűben olyan valóságot próbált megteremteni, amelyben az ókori görög klasszikusok és az ebből eredő civilizációs hatások nagyrészt nem fehér hozzájárulásoknak köszönhetők. Bernal számára „a klasszikus tudományosság ezt az »árja modellt«, amely legalábbis részben a romantika, a rasszizmus és a haladás új szellemiségének szülötte, arra használta, hogy tagadja a kánaániak vagy az egyiptomiak bármilyen alapvető szerepét a görög civilizáció létrejöttében”, ahogy Bernal kritikusa, David Gress összefoglalta (1989, 441. o.). Bernal „revizionált ókori modellje” azt a koncepciót tartalmazza, hogy az afroázsiai elemek hatással voltak Görögországra, ami egy egyiptomi vagy nyugat-sémi örökséget eredményezett, amelyet Bernal szerint a klasszicisták a „maradék rasszizmus és antiszemitizmus” miatt – Gress szavaival élve (i. m., 442. o.) – kerülnének elismerni.

Többrétegű következménye van annak a könyörtelen erőfeszítésnek, hogy a történelem manipulálásával megváltoztassák a nem zsidók önértelmezését azáltal, hogy könyvről könyvre a skála egyik oldalára helyezik, és megváltoztatják a központi figurák értékéről és fontosságáról alkotott általános ítéleteket. Ez megnyilvánulhat a magasabb kulturális szférákban, például amikor Shakespeare klasszikusait cenzúrázzák vagy módosítják a zsidók a zsidó karakterek kedvezőtlen leírása miatt (Taneja, 2015), vagy a tömegszórakoztatásban, például a Disney-ben, ahol még a „hihetetlenül jól megírt” forgatókönyveket is elutasítják, mert fehér férfiaktól származnak (Schrader, 2021), és ahol „nem fognak fehér férfiakat figyelembe venni erre a munkára” – állítja egy rejtett kamerás felvételen a Walt Disney Company egyik csoportvezetője (Emmons, 2024), a Michael Eisnert követő, szintén zsidó Bob Iger által vezetett vállalatnál. Mindezek a befolyásolási rétegek idővel átalakító hatást eredményeznek.

Izraelben hónapokig tartó vita robbant ki Louis-Ferdinand Céline klasszikus művének fordítása miatt, mivel a szerző antiszemita volt. A fehér nemzeteknél rendszeresen törnek ki viták a neves szerzők és közszereplők miatt, mert antiszemiták voltak – az efféle kampányok élén általában zsidók állnak. Ha a fehér nemzeteknél egyszer előfordulna ilyen vita egy zsidó szerző vagy közéleti személyiség miatt, aki ellenséges az adott nemzet hagyományos nemzeti karakterével és kultúrájával (vagy éppen népével – lásd Kertész esetét illusztrációként), akkor arra következtethetnénk, hogy van még életerő abban a nemzetben. Láttunk egy ezt megközelítő vitát, amelyet Niedermüller Péter zsidó politikus, a Boas-féle relativista antropológia hazai képviselője fehérellenes megjegyzései váltottak ki pár éve, de ebben az esetben Niedermüller zsidósága kapcsán mély csend honolt, és mindez nem eredményezte annak „eltörlését” – ellentétben a zsidóellenes érzelmű magyar nagyságok esetében, még majdnem egy évszázaddal későbbről is, akik ellen zsidó aktivisták sikerrel agitálnak, mint azt fentebb részleteztük. Sőt, Niedermüller maga is agitál magyar szobrok ellen ma is, legutóbb 2024 elején tiltakozott egy 2006-os rendőrterror kapcsán tervezett szobor terve ellen, de közben zsidó kerekasztalok tisztelt vendége is egyben (Ádám, 2023).

Mialatt az átlagos ember kulturálisan szunnyad, látható, hogy egyes elemeknek – befolyásos, agresszív, manipulatív elemeknek – kiemelt fontosságú, hogy a múltat, a művészi hagyaték egyes részeit, személyeket és eseményeket miként lát a ma embere: kiknek a szobra mellett megy el, kikről elnevezett utcákban sétál, kik veszik körül a múltból máig. A nemzet kulturális és emlékezeti szövete számos kisebb-nagyobb bevágásokkal, kitépésekkel, idegen elemek betoldásával lassan szétszakad, átformálódik, hogy majd lassan az általa összetartani hivatott nemzet se találja, mi is köti össze azt. A korábban hivatkozott Szabó Dezső (1996, 27. o.) után ismételten kijelenthetjük, hogy „minden egészséges faj magának épít jövőt,” s ehhez hozzátehetjük, hogy az ennek részeként már lefektetett kulturális és emlékezeti alapok védelme nélkül ez nem lehetséges – ahogy egyúttal az sem lehetséges, hogy sikeresen megvédjük azt anélkül, hogy tudnánk ki, hogyan, és miért bomlasztja mindazt. 

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom: 

· Ádám Péter. 2023. “Budapest fontos része az itt élő zsidók identitásának.” Kibic Magazin (2023. április 3.).
· Berend Nóra. 2015. “A kormány és a holokauszt.” Népszabadság (2015. május 28.).
· Berend, Nora. 2022. “Renationalized History and Antisemitism in Hungary.” Israel Journal of Foreign Affairs Vol. 16, No. 2: 216–228.
· Berend, Nora. 2024. Stephen I, the First Christian King of Hungary: From Medieval Myth to Modern Legend. Oxford University Press.
· Bernstein, Mark F. 2019. “Who Owns the Past?” Princeton Alumni Weekly Vol. 119, No. 6: 38–44.
· Borbás, Barna. 2024. “Félresiklott mítoszirtás – így törölné el Szent Istvánt egy új oxfordi kötet.” Válasz Online (2024. november 11.).
· Czene, Gábor. 2016. “Elintézte Hómant az MTA, a politika sem moshatja tisztára.” NOL (2016. június 15.).
· Dobszay, Károly. 1997a. Az igazság védelmében: Ki volt Sértő Kálmán? Magyar Rezervátum.
· Dobszay, Károly. 1997b. Bumeráng: újabb adalékok a Sértő-vitához. Magyar Rezervátum.
· Emmons, Libby. 2024. “OMG: Disney ‘blatantly discriminates against whites.’” The Post Millennial (June 20, 2024).
· Godinek, Ibolya. 2014. “Fajvédő eszme A Cél című folyóiratban.” Valóság Vol. 57, No. 2: 40–58.
· Gress, David. 1989. “The Case against Martin Bernal.” The New Criterion Vol. 8, No. 4: 36–43.
· Heisler, András. 2016. “Ki mit tett a Hóman-ügyben?” NOL (2016. június 22.).
· Kaczmarczyk Adrienne. 2021. “Ferenc Liszt: The Gypsies and Their Music in Hungary. Translated into Hungarian by Klára Hamburger (Budapest: Balassi Kiadó, 2020).” Liszt magyar szemmel: A magyar Liszt Ferenc Társaság információs kiadványa Vol. 46: 12–15.
· Kolozsi, Ádám. 2015. “A nagyszerű történész, a vállalhatatlan antiszemita.” Index (2015. július 14.).
· Kovács, Ildikó. 2019. “Kitálalt a Fidesz kampánytanácsadója: így csináltak Sorosból tökéletes ellenséget.” 24.hu (2019. január 14.).
· Liszt, Ferenc (auth.); Hamburger Klára (ed.). 2020. A cigányokról és magyarországi zenéjükről. Balassi Kiadó.
· Liszt, Franz. 1859. Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie. Librairie Nouvelle.
· Liszt, Franz. 1881. Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie. Breitkopf und Härtel.
· Mattogno, Carlo. 2024. The Making of the Auschwitz Myth: Auschwitz in British Intercepts, Polish Underground Reports and Postwar Testimonies (1941-1947). On the Genesis and Development of the Gas-Chamber Lore. Second Edition. Armreg Ltd.
· Rudolf, Germar (ed.). 2020. The First Zündel Trial: The Court Transcript of the Canadian “False News” Trial of Ernst Zündel, 1985. Castle Hill Publishers.
· Schrader, Adam. 2021. “Disney entertainment chief says ABC passes on ‘incredibly well-written scripts’ because they don’t meet new diversity standards.” Mail Online (April 15, 2021).
· Szabó, Dezső. 1996. Két faj harca. Szabó Dezső Emléktársaság.· Taneja, Preti. 2015. “Should Shakespeare be censored?” The Washington Post (March 5, 2015).
· Urfi, Péter. 2017. “Szép pénz: 27 milliót adott Ungvári Tamás két könyvének kiadására a Miniszterelnökség.” Magyar Narancs (2017. január 24.).
· Windisch, Judit & Balla István. 2020. “Új NAT: 'A nacionalizmus lesz a vezérlő ideológia'” HVG (2020. február 3.).