A vallási vezetők tanácsa ugyanis mindenfajta különösebb teketória vagy rendszerváltási esély nélkül megválasztotta Ali Hameneit a helyére, aki ezt a posztot azóta is – jelenleg 86 éves, ergo kb. nem érdekli, hogy Izrael likvidálja-e, mert akármikor úgyis elrúghatja a pöttyöst – betölti. Hamenei „félvér”, mert csak az anyja perzsa, apja azeri síita, ő maga is hittudós volt, aki szerény körülmények között nevelte nyolc gyermekét.

Hamenei több megjárta a sah börtönét, ahol barátságosan kirúgták pár fogát, így minimum annyira szereti a sah rendszerét pártfogoló Amerikát, mint a téeszesítés során megrugdosott parasztok a Szovjetuniót. Elnökök jöttek, elnökök mentek, elnökök jöttmentek, Hamenei maradt, és maradt a síita vallási vezetők tanácsa és rendszere. Hamenei egymaga nevezi ki a 12 tagú őrök tanácsát, akiknek jogában áll bármely törvényt megvétózni, és hogy ki lehet képviselő, azt is ők hagyják jóvá. (Szerintem Magyarországon sem ártana, ha egy püspöki kollégium megvétózhatná, ki legyen képviselő.) Igen, elmondhatjuk, hogy nyilatkozatai és Irán politikája alapján Hamenei finoman szólva sem rajong Izrael Államért, és biztosan alpári utolsó hülyének nevezném, ha ezzel a véleményével egyedül lenne a bolygón, de így inkább csak azt mondom, hogy ő azon ritka kevesek egyike, aki nem szarozik ezt ki is mondani.

Irán az 1979-es fordulat óta következetes Izrael-, és USA-kritikus politikát folytat, és nem tesz mást, mint hogy védekezik nyugat felől: próbálja életben tartani a „síita tengelyt”, Irakon és Szírián át Libanonig, illetve Szaúd-Arábiában Jemenig csupa instabil országról beszélünk, elégedetlen lakossággal, ami a tévedések elkerülése végett Szaúd-Arábiára is igaz, a Szaúd-dinasztia, a vahabita királyság az ország területének nagyobb részén nem örvend túl magas legitimációnak, főleg nem az olajban gazdag síita lakosságú keleti területen. Ez a síita tengely az elmúlt két évben jelentősen meggyengült, amiben elévülhetetlen szerepe van az Iránnal szemben ősellenség Törökországnak, „szokásos” kétszínű viselkedésével (egyedül a „rúgjuk pics@n a kurdokat” az egyetlen kérdés, amelyben a perzsa és a török egyetért) ennek érdekében mindent megtett, így Irán stratégiai pozíciói annak ellenére meggyengültek, hogy Oroszország és Kína minimum politikai, de ha a szükség úgy hozza, gazdasági és fegyverzeti támogatására is számíthat.

Irán folyamatosan azt tapasztalja, hogy mivel „nem áll be a sorba”, felesleges a Nyugatnak (vagy Izraelnek) bármiféle gesztust tennie, mert úgyis csak elutasítást kap. Mikor külső szemmel nézve nagy meglepetést keltve 1997-ben az elnökválasztást egy mérséklet, nyugatos jelölt nyerte Mohamed Hatami személyében – éspedig meglehetősen nagy fölénnyel – semmiféle támogatást vagy elismerést nem kapott a „fejlett” világtól, sőt, a nyugati hírforrásokban azt olvashatjuk a mai napig, hogy a klerikusok lényegében az összes elnöki rendeletét megsemmisítették. Valójában a rendeletei 27%-át küldte vissza az őrök tanácsa, majd ezek többségét is némileg átdolgozva elfogadták, kicsit hasonló a helyzet ahhoz, ahogy az EU akármiért képes Magyarország ellen kötelezettségszegési eljárást indítani, és kb. sose tudják megmondani, hogy egyébként mi az, ami ellentmond az adott jogszabályban az unió szent szúráinak (mivel a szabadfogású korrupcióban és fedettpályás nagyotmondásban nyilván nem, végeredményben prof. dr. sms. Ursula Von Der Pfizert nehéz ennyire hazai pályán megverni...).

Machiavelli híres, a fejedelem című munkájában több ponton is hangsúlyozza, hogy tipikusan a „pillanatnyilag jó ötletnek tűnt” (seggel a kaktuszba ugrani) döntések azok, amelyeket egy állam utána évtizedeken vagy évszázadokon át folyamatosan megbán, mármint, ha szerencséje van, és túléli. Ilyen pökhendi és ostoba lépése volt 2001-ben az USA-nak, hogy ő mánpedig’ demokratizálni fogja az iszlám világot. „Teljesen véletlenül” pont ekkor támadt rá casus belli a 9/11-gyel, hiszen tudjuk, mikor az USA szeretne valakit lerohanni, akkor az a valaki tök véletlenül mindig egy „aljas és váratlan” támadással kezdi, már az 1898-as spanyol-amerikai háborútól fogva.

Nógrádi György szokta rendszeresen elmondani, hogy a világ 12 legjobb biztonságpolitikai szakértőjét az amerikai külügy elhívta egy konferansziéra egy elegáns svájci szállodába (én annak csak az éttermében voltam egyszer, az se volt olcsó), ahol azt mondták nekik, át fogják formálni, és demokratizálják az iszlám világot Marokkótól Indonéziáig, mit szólnak hozzá? 12-ből 12 azt mondta, hogy ez egyrészt nem fog sikerülni, másrészt marha sokba fog kerülni, harmadrészt meg lehetetlen. Erre ők azt mondták, köszönjük, érezzék jól magukat, mindent fizetünk, aztán menjenek haza, mi megcsináljuk, mint Zámbó Jimmy az orosz rulettezést.

2003-ban az USA hamis ürüggyel, állítólagos vegyi fegyvereire hivatkozással megtámadta Szaddám Huszein Irakját, azaz úgy döntöttek, itt az ideje a 12 éve megvert kutyát végre agyonütni, főleg, mert túl sokat tud. Gondolkodó ember számára már akkor, mikor Irak azt mondta, várnak egy bármilyen jogkörű független ENSZ bizottságot, egyértelmű volt, hogy az indok hamis, mint ahogy ezt később Tony Blair egykori brit miniszterelnök is elismerte (meglehetősen furcsa, hogy a nemzetközi joggal össze nem egyeztethető háború indításáért ő és Bush nem rohadnak egy hágai cellában, de hát, tudjuk, hogy megy ez…), a globális délen soha senki számára nem volt kérdéses, hogy ez egy neokolonialista rablóháború, melyben a brit-amerikai-metélt töke, ó, bocsánat, tőke egyszerűen „enyém, kell” alapon elveszi Irak olajkincsét.

1990 után a naivabbak úgy gondolták, hogy a jövőben azért talán ilyen már csak nem lesz, legalábbis ennyire nyíltan, szemérmetlenül és erőszakosan. Bush és gazdái örültek, mint majom a (metélt) f.szának, a Machiavelli által 500 évvel ezelőtt papírra vetett figyelmeztetés tartalmát fel se fogták.

Az amerikai kommunikáció – és nyilvánvaló szándék – az volt, hogy távolítsák el a hatalomból Irakban a szunnita, de világias diktatúrát, és helyette a többségi demokratikus kormányzást vezessenek be. Teheránban az amerikai akciót alapvetően megrökönyödéssel nézték: ezeknek egyébként nem mondták, hogy Irakban szignifikáns síita többség van, azaz egy demokratikus folyamat eredménye az lesz, hogy mi szerzünk döntő befolyást az országban, ha ők egyszer onnan kimennek? Irán tehát tulajdonképpen köszönte szépen az Egyesült Államoknak, hogy megtette azt, amit ők nem tudtak megtenni, elégséges politikai befolyás, katonai ütőképesség és gazdasági erő nélkül: kipucolta Szaddámot, síita fordulatot hoztak létre Irakban, ezzel biztosították Iránnak a felvonulási területet és pufferzónát, valamint azt, hogy közvetlen szárazföldi kapcsolatot teremtsen szövetségeseivel: az alavita Aszaddal Szíriában és a libanoni Hezbollahhal. Az amerikai cowboy megint seggel ült a kaktuszba: hát, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.

Viszont….

Az Irak elleni nyílt rablóhadjárat, amelyhez hasonló gyarmatosító háborút azelőtt utoljára Mussolini indított Abbesszínában, el is érte a célját a világ politikai közvéleményében, mindenki bólintott, és levonta a konzekvenciát:

Ezt követően a harmadik világ minden koszlott diktatúrája kínai védelem és/vagy tömegpusztító fegyver után nézett. K’dhafi nem volt elég gyors ennek kifejlesztésében, rá is faragott, Észak-Korea gyorsan megoldotta, nem is mer hozzájuk nyúlni senki, ezzel is igazolva az elgondolás helyességét. (Zárójeles megjegyzés: sokszor megkérdezték tőlem: tudna-e Magyarország atomfegyvert szerezni vagy gyártani? – Mondom, tudna, csak jelen helyzetben nincs semmi értelme vagy haszna, csak pénzkidobás és kockázatnövelő intézkedés lenne… mert a románok is tudnának, és ha nekünk lesz, fél év múlva a szőröstalpúaknak is lesz, és nettó semmit se értünk el, csak veszélyesebbé tettük a világot.) Iránban pedig 2005-ben politikai fordulat történt, és a mérsékelt elnök helyére a keményvonalas és kissé Medvegyev-szabásúan nagyszájú volt forradalmi gárdista tiszt, Mahmúd Ahmadinezsád került. Ezzel felgyorsult az iráni atomprogram, amely valószínűleg már 1991 után nem sokkal komolyan újraindult, azelőtt, mielőtt konstatálták, hogy az egykori ellenség szomszédot az egykori nyugati barátai a földbe taposták, és korántsem biztos, hogy nézik, hol a telekhatár.

Ahmadinezsád hamar világszerte ismert (és bizonyos körökben népszerű) lett radikális nézeteivel, azzal, hogy vehemensen gyűlölte a zsidókat, rendszeresen és nyilvánosan viccelődött a holokauszton, és napi szinten fenyegette meg Izraelt. Ekkor vált igen erőteljessé Libanonban a síita Hezbollah támogatása, akárcsak a szír szövetséges Aszadé, és az iráni szolgálatok rutinszerűen keverték a szart az Amerika-barát arab országokban, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Jordániában. A nyugati világot kevéssé érdekelte Ahmadinezsád handabandázása, annál inkább Irán atomprogramja, mivel abban akkor és ma is egyetértés volt és van, hogy nem szabad engedni, hogy az Izrael-ellenes radikális iszlám köztársaság atomfegyvert birtokoljon. Arra még egyetlen nyugati vezető sem adott adekvát választ, hogy akkor Pakisztánnak miért is engedték ezt meg.

Az ahmadinezsádi politika, mint általában a szájkaratével ötvözött lázas semmittevés, finoman szólva nem tudott tartós és valós gazdasági és társadalmi, de még katonai sikereket se felmutatni. Irán gyakran hetvenkedik haderejével, és szereti propagálni a katonai felvonulásokról szóló videófelvételeit, de hadereje a tömeg, nem minőség. Ugyan mintegy 600 000 embert tart fegyverben (ebből mintegy 180 000 fő a Forradalmi Gárda), amely tartalékosokkal bőven fokozható, de ez a hadsereg műszakilag nagyobbrészt 1970-ben maradt. Mondjuk úgy 2020-ig a Magyar Honvédség is, de mi nem is hetvenkedünk azzal, hogy kibelezzük az amerikaiakat. Gyalogsága 80%-a nincs ellátva harcjárművekkel, tüzérsége 80%-a vontatott eszközökből áll (jó, de nekik legalább van, mondhatnánk erre mi elkeseredetten…), csapatlégvédelmüket pedig a második világháború ihlette. Nem egy és nem két védelmi szakember pedzegeti, hogy ha Irán nem atomfegyver előállítására locsolná szét a korlátozott erőforrásait, hanem orosz és kínai támogatással korszerű légierőt és légvédelmet állítana fel (azért már elkezdték ezt is…), és megfelelő fegyverzettel tudná ellátni a jemeni, libanoni, szír barátait, valójában sokkal többet árthatna a midóknak. Ha már ezt élvezi.

Iránban a 2005-2010-es években megerősödött, fokozódott az a fajta hatalmi felépítés, amit egyfajta helyi NER-nek is nevezhetnénk. Míg Khomejini eredetileg azzal kampányolt, hogy a hatalmat a koronától (azaz a sahtól) a turbánhoz (azaz a síita papsághoz, illetve úgy általában a néphez) kell áttolni, utódai egyre inkább a hatalmat a turbántól a bakancs felé tolták át. Iránban a Forradalmi Gárda olyasfajta gazdasági erőközpontokat épített ki, mint annak idején a fáradhatatlan szervező Himmler munkássága nyomán az SS, azaz nemcsak fegyveres, rendvédelmi, titkosszolgálati és politikai szervezet, de oktatási-kulturális-média, és mindenekelőtt: gazdasági is. A Forradalmi Gárdának nemcsak iskolái, ifjúsági intézményei vannak, de médiája: nyomtatott és elektronikus sajtója, rádiója, és sokoldalú módon vállalkozásai, cégei, ipari üzemei. Mintha az amerikai tengerészgyalogságnak a saját induló és díszegyenruha mellé saját zenei adó, konfekcióüzem mellé… mondjuk, autógyára is lenne, vagy brit flotta narancsültetvényeket birtokolna Malajziában, vagy az orosz légideszant csapatok parancsnoksága diszponálna egymillió hektár szibériai erdőgazdaság és annak teljes fakitermelése felett is. Mondani sem kell, hogy ennek következtében az elviekben állami tulajdon itt is hajlamos elveszteni közpénz jellegét. Ennek minden társadalmi és morális következményével együtt.

Nem tekinthető véletlennek, hogy a 2009-es választáson a folyamatosan romló gazdasági helyzet, az infláció és a nemzetközi elszigeteltségből jelentkező problémák okán a választók jól kitapintható elégedetlensége a felszínre tört. Ekkor újabb reformista jelölt bukkant fel, Mir Husszein Muszavi személyében. Ahmadinezsád elkövette, mint később Belarussziában Lukasenko, hogy, drága pajtásom, miért akarod elhitetni, hogy 87 százalékot kaptál, mikor 52-vel is bőven újra vagy választva? Kisebb hazugság, kisebb lebukási esély. A választás napján mindenhonnan jöttek a hírek a csalásról, és az állami média bejelentette, hogy Ahmadinezsád nyert, miközben a belügyminiszter (aki ott a választásért felelős személy) ostoba módon nem volt jól tájékoztatva, és Muszavi győzelméről nyilatkozott. Az utcákat azonnal ellepte az erőszak. Ahmadinezsád készenléti rendőrsége és a Forradalmi Gárda ugyan szétverte a tüntetéseket, de ha akkor háttérbe lépett volna, akkor 2013-ban visszajöhetett volna. Így viszont az újabb négyéves ciklus letelte után már csalnia sem volt érdemes, így a mérséklet Hasszán Rohani lett az elnök.

A Nyugatot és az ő igazmondó médiáját ezt követően csak az alábbi dolgok nem érdekelték:
1. miféle diktatúra az, ahol az ellenzéki jelölt simán megnyeri a választást, és a helyett, hogy kiesne a tizedikről, be is iktatják elnöknek?
2. Ha adott egy úgynevezett gonosz tengelyét alkotó veszedelmes antiszemita diktatórikus latorállam, és annak az elnöke tárgyalásokra és megegyezésre hív, miért kell ráb.szni az ajtót? Mert hát természetesen ez történt.

Roháninak sikerült 2015-ben egy megállapodást kötni a világ vezető hatalmaival és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, majd Obamával is kapcsolatot keresett. Az amerikai-iráni közeledésnek a kezére játszott a szunnita Iszlám Állam erősödése a térségben, amely Irán és a síita tengely pozícióit rontotta, így kialakult egy nem túl bizalmas, de mégiscsak megegyezés: Irán lemond a dúsított uránjáról, Amerika pedig de facto visszaengedi őket a diplomácia világába. Nyilván Barack Bácsi és a gazdája is hajtottak a Béke Nobel-csontra, oda is vetették a kutyusnak. Obamát azonban 2017 januárjában Redneck Tuskó Trump váltotta az elnöki székben, aki azonnal felmondta a szerződést Iránnal, és rájuk borította az asztalt, mert Jeruzsálemből így utasították. Amerika azonnal felmondta Iránnal az „atomegyezményt”, amit az EU hozott tető alá, bár Irán erre kb. nem adott okot. Miért? Mert csak. Mi vagyunk a nekünkmindentszabad.

Ebből az iráni népnek többé-kevésbé kiderült, hogy igaz ugyan, hogy ameddig a vallási tanács eltávolíthatatlan, leválthatatlan, addig szavazhat ő bármely képviselőre és elnökjelöltre, de egyébként, ha véletlenül megválaszt egy reformista, mérsékelt, a Nyugatot partnernek tekintő, Izraelt nem fenyegető elnököt, akkor… akkor a szankciók ugyanúgy maradnak, ugyanúgy nem állnak szóba velük, és ugyanúgy utálják őket. Akkor meg mégis minek?

Bármely nyugati médiát vagy szerzőt olvassa az ember, akkor „megtudja” belőle, hogy 2019 közepére Iránban – főleg a büntetőintézkedések nyomán – hatalmasra hágott az elégedetlenség az iszlám forradalmi kormányzat ellen, és Teherán utcáin „tömegek tüntetnek” Hamenei ellen, a halálát és demokratizálást követelve. Erről pedig mutatnak féltotál vágóképeket is, ahol látszik több ezer ember.
Nos, a 12 milliós Teheránban néhány ezer ember egy jobb fagyizó előtt is összegyűlhet, másrészt a jelszavak és a koreográfia meglehetősen a megszokott „színes forradalmak” receptjét követte, és nagyjából azért lett vége a „tömegdemonstrációknak”, mert megunták, és hazamentek.

A Trump-párti média nem felejti el sosem hangoztatni, hogy Trump volt az egyetlen amerikai elnök Taft óta, aki első elnöki ciklusában nem indított támadó háborút. Azt nem teszik hozzá, hogy az iraki és afganisztáni fiaskó után (megjegyzés: utóbbi betetézése már a Biden-kormányzatra maradt, magyar részről pedig itt „lett leváltva” az ízig-vérig katona Korom Ferenc vk. főnök és Benkő Tibor honvédelmi miniszter, mikor nem kívántak magyar honvédeket hülyeségbe bevinni egy veszett ügyért - amiről persze mélyen hallgat a média, azóta is -, és került pozícióba az a Ruszin Romulusz, akiről a miniszterelnök tudta, hogy ízig-vérig atlantista… majdnem leírtam, miként… hogy úgy fogalmazzak, ugrik a jenkik első köhintésére. Aztán változnak az idők, változnak a követelmények, és a silány műveltségű és önkritikájú politikusok nem igazán érik fel ésszel, hogy azért kell pozícióba jó szakembereket és gerinces egyéneket tenni, hogy nemet mondjanak, ha kell, míg a gyenge képességű díszbohócok nem fognak) – nem is nagyon lett volna célszerű erőszakos megoldásokat erőltetni, meg aztán a Pentagon költségvetése sem volt hozzá elég izmos.

Arról se szólnak, hogy az amerikaiak Észak-Irakban és Szíriában jórészt az irániakkal és a Hezbollahhal végeztették el a piszkos munkát, majd kifizették Iránt egy méretes fityisszel. Mindezt betetőzték 2020 elején Irakban az iráni Forradalmi Gárda parancsnoka, az Iránban egyébként nagyon népszerű Kászejm Szulejmáni tábornok kilövésével, aminek úgy nem nagyon volt katonai vagy politikai értelme, csak egy igazi tőrőlmetszett vérszomjú megoldást láttunk, amely után az amerikai stratégáknak is meglehetősen világossá vált, hogy ezzel felköptünk és aláálltunk. Irán válaszul lőtt pár amerikai célpontot az Öbölben, előtte szóltak, hová lőnek, nehogy baj legyen, és a légvédelem egy túlbuzgójának sikerült leszednie Teherán felett egy menetrend szerinti polgári gépet 176 halottal. Elvtársak, járjanak ezért a Magyar Államvasutakkal, ott senkit nem fenyeget az a veszély, hogy menetrend szerint alapján rálőnek, és eltalálják. Aztán a feszültség maradt, de 25 nyaráig ebből közvetlen konfliktus nem lett.

Más szavakkal, biztos, hogy van Iránban a rendszerrel és a kormányzattal szembeni mély elégedetlenség, csak valahogy a nyugati, főleg amerikai politikának mindig sikerül úgy intézni a dolgokat, hogy valahogy a nép mindig belássa, hogy jobb lesz neki, ha, Hamlet elvtárssal szólva, inkább tűri a jelen gonoszt, és nem vált rendszert. Adja magát a kérdés: vajon miért? Az eredendően etnocentrikus (de már a liberalizmusba belehülyült) Nyugat úgy festi le azóta is az iráni politikai viszonyokat, hogy egy rettenetes diktatúrában élnek, mert vannak ugyan választások, de a választásokon csak az indulhat, kiket az ajatollahok tanácsa engedélyezett, azaz nincs valódi pluralizmus, a választás nem több színjátéknál, ezért is volt a legutóbbi választáson – ahol egyébként a vallásos jelöltek nagyarányú győzelmet arattak –, a részvétel különösen alacsony, főleg a nagyvárosokban, mindenekelőtt Teheránban (mondjuk marha nagy újdonság, hogy a személytelen és természettől, hagyományoktól, szakralitástól eltávolodott nagyvárosi lakosság fogékonyabb a bolsevista-liberális-világmegváltósdis maszlagra, nyilván ilyet, áááá, sehol máshol a bolygón nem látunk, hogy a vidék még úgy-ahogy őrzi a józan ész és a normalitás alapjait, a nagyvárosokban viszont a legótvarabb haladár hülyeségnek is van szurkolótábora), az emberek, más eszköz híján, ezzel fejezik ki elégedetlenségüket azzal kapcsolatban, hogy az zárt és meglehetősen korrupt politikai kaszt nem váltható le a fennálló törvényes úton. Ha el-elindulna egy „demokratikus” mozgalom, arra az államigazgatás, a bíróságok és a média együttes erővel csap le, és vagy hiteltelenítik, vagy, ha nem megy, egyszerűen betiltják, és az erőszakszervezetekkel elvonják.

Megjegyzés: mivel ennek a cikknek a témája Irán, véletlenül sem állítanék párhuzamot, hogy a „fejlett” nyugati „demokráciákban” mintha bezzeg ott „úgy egyébként” le lehetne váltani a zárt politikai elitet, ami annyira nem korrupt, hogy SMS-ben intéznek milliárdos vakcinabeszerzéseket, mennyire képviseli az az embereket, mennyire elégedett velük a nép, van-e tényleges értelme az olyan választásoknak, ahol csak a helyi – szemben az ajatollahokkal, nem látható, nyilvánosság elé nem álló, erkölcsi és nemzeti érveket felvonultatni nem tudó és nem is akaró – felsőbb hatalom indulni enged (ahol Franciaországban Marie Le Pent egyszerűen bírósági úton eltiltják a választáson való indulástól, vagy Németországban, ahol a lehető legtermészetesebb módon tematizálgat azzal a sajtó- és politikai hatalom, hogy ideje lenne-e már egyszerűen betiltani az AfD-t, amelyet a német „nemzet”biztonság (elhárítás) bevallottan ellenségként kezel, megfigyel, manipulál, provokál), ennek megfelelően az emberek igen csekély számban és egyre kisebb aktivitással mennek el választani, mivel „nincs értelme”, úgyhogy ezt hagyjuk, csak a szokásos, ami már nem is kettős, hanem lassan hármas mérce.

Vérnyúl - Kuruc.info

(Folytatása következik.)

- Perzsiát megtámadni nem kell félnetek jó lesz? Az Irán elleni háború geostratégiájának néhány kérdése

- Perzsiát megtámadni nem kell félnetek jó lesz? Az Irán elleni háború geostratégiájának néhány kérdése (II. rész)

- Perzsiát megtámadni nem kell félnetek jó lesz? Az Irán elleni háború geostratégiájának néhány kérdése (III. rész)