Weiss szerint szláv törzsek már a Kr. u. 5. században megtelepedtek a Felvidéken, ahol létrehozták a Nyitrai Fejedelemséget, amely úgymond fénykorában Magyarország egyes területeit is magában foglalta. Meglehetősen különös szlovák és zsidó „barátaink” sajátos őstörténet-szemlélete, amit már megszokhattunk tőlük. Az egyébként Magna Moravia (jelentése: ősi Morávia, akárcsak a baskíriai Magna Hungaria névben is a „magna” szó „ősi” értelemben áll, tehát szó nincs itt semmiféle „birodalom”-ról) megnevezésű államalakulat létezhetett a 8-9. században a mai Morva- és Csehország területén, s a Felvidék északnyugati peremvidékére is kiterjeszthette fennhatóságát. Ez az állam azonban a legkevésbé sem volt szlovák, hiszen szlovák népről ekkoriban sem, és még hosszú ideig nem beszélhetünk. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Bíborbanszületett Konstantin a magyarok déli szomszédjaként tesz említést Moráviáról a mai Szerbia területén, a Morava folyó völgyében. Szlovákia mint országnév s a szlovák nemzet mint entitás modern fogalmak, visszavetítésük a korai középkorra történetietlen eljárás és súlyos történelemhamisítás. A Morva Fejedelemség birodalomkénti jellemzése és erejének mértéket nem ismerő eltúlzása pedig közönséges hazugság. Egyes szlovák történészek szerfölött kiterjesztik Magna Moravia határait keleti irányban, találkozhatunk olyan térképekkel is, amelyek még Erdély egy részét is Morávia részeként ábrázolják. Közös jellemzőjük e térképeknek, hogy a határvonalak kísérteties hasonlóságot mutatnak a jó ezer évvel később Trianonban meghúzott államhatárokkal, illetve a szlovák soviniszták 19. század végén megfogalmazott területi követelései alapján elképzelt majdani csehszlovák állam geopolitikai kiterjedésével.

Ellenben történeti tény, hogy a szláv törzsek az Avar Kaganátus felbomlása után, a 8-9. század fordulóján jelentek meg először a Kárpát-medence peremén, majd azután néhány évszázad alatt teljesen egybeolvadtak az ott élő etnikumokkal. Voltaképpen a 17. század előtt nem is beszélhetünk szlovák népről, pontosabb a magyarban meghonosodott „tót”, illetve a „felső magyarországi szláv” megjelölés, esetleg a „szlovákok elődei” terminus használata, hiszen végső soron a szlovákság etnogenezise az első szlovák köztársaságban (1939-1945) teljesedett ki. (Ennek az államalakulatnak a déli határvonala az 1938-as első bécsi döntés eredményeként a mainál északabbra húzódott, az Antall-kormány épp erre hivatkozva vethette volna fel a határrevízió kérdését 1993-ban, a második szlovák köztársaság megalakulásakor. Tehette volna ezt annál is inkább, mert a német-olasz nagyhatalmi döntőbíráskodást a második világháború majdani győztesei, a britek és a franciák is lényegében elismerték.)

Az izraeli „turisztikai szakértő” jókorát hazudik, amikor azt állítja, hogy Szlovákiát – amely tehát 1939-ig nem is létezett – a Magyar Királyság a 11. században bekebelezte, de annak államkeretein belül a középkorban autonómiával rendelkezett. Nos, a 13. századig a Felvidék nagyobbik részét hatalmas, lakatlan erdőségek borították. A tatárjárás (1241-1242) idején jelentős emberveszteség érte a magyarságot (hozzávetőlegesen 25%-ról beszélhetünk), ezért a 13. század második felében királyaink a soltészeknek nevezett vállalkozókkal a Kárpátok túloldaláról morva, cseh, lengyel és rutén telepeseket költöztettek be Észak-Magyarországra, s ezeknek az összeolvadásából született meg a szlovák etnikum mintegy 400 év elteltével.

Jeles zsidó „szakértőnk” szerint a Magyar Királyság Szlovákiával együtt, a 19. század elején az Osztrák Birodalom része lett. Nos, e ponton Weiss már össze-vissza beszél, hetet-havat összehord, tanúbizonyságot téve arról, hogy teljesen analfabéta a közép-európai történelem alapszintű ismeretét illetően is. Magyarország 1526-ban lett a – helyesen – Habsburg Birodalom része, az autonómiával rendelkező Horvátországgal együtt. Osztrák Birodalom nem létezett, ellenben Osztrák Császárság 1804 óta igen. Ennek az államszerveződésnek azonban Magyarország nem volt a tagja, hiszen az a Habsburg Birodalom Lajtán túli, az ún. örökös tartományokként emlegetett területeit foglalta magában. Az osztrák császári cím viszonylag új keletű. A Habsburgok a 15. század közepe óta viselték – kisebb megszakításokkal – a német-római császári címet, azonban ez választott uralkodói méltóság volt. (Az 1356. évi német aranybulla határozta meg a császárválasztásra jogosult hét tartományi választófejedelem személyét). Elvileg és potenciálisan tehát bekövetkezhetett egy olyan politikai helyzet, hogy a Habsburgok helyett a választófejedelmek egy másik német uralkodóház sarját ültetik a császári trónusra. Csakhogy a Habsburgok nagy ellenfele, Bonaparte Napóleon, 1804-ben Franciaország örökös császárává koronáztatta, pontosabban koronázta magát, amelyet népszavazás által is megerősített. Hogy a Habsburgokat ne érje presztízsveszteség a „korzikai parvenü”-vel szemben, válaszlépésként megalapították a saját örökletes uralkodói méltóságukat, az osztrák császári titulust. 1806-ban Napóleon véget vetett az első birodalomnak, és megszüntette a német-római császári méltóságot, amelyet az 1814-1815-ben ülésező bécsi kongresszus sem állított vissza, így a Habsburgoknak csak az osztrák császári címük maradt meg, természetesen a korábban megszerzett egyéb királyi, fejedelmi és főhercegi méltóságokkal együtt.

A szóban forgó turisztikai kiadványban a továbbiakban Weiss elmondja, miszerint a szlovákok 1848-1849-ben „az osztrák császárt támogatták abban a reményben, hogy kiválhatnak az Osztrák Birodalom (helyesen tehát: Habsburg Birodalom – L.Zs.) magyar részéből, s átmehetnek az osztrák részbe”. Az izraeli nő ismételten nem tudja, mit beszél, s a történeti kép az általa előadottakkal szemben kissé árnyaltabb. A Batthyány-kormányhoz 1848. április12-én érkezett az első hír az orosz kormány tudtával és támogatásával szított pánszláv agitációról a felvidéki tót diákok és értelmiségiek körében. A „szlovák” szót még 1848-ban sem használták, a magyarság gondolatvilágában a „tót atyafiak” – Mikszáth 1881-ben megjelentetett novelláskötetének címe – afféle jámbor, bárgyú, gyakran ittas favágók vagy falusi üstfoltozók voltak, ez a toposz élt róluk az akkori közvéleményben. Nos, 1848-1849-es politikai magatartásukat tekintve, a szlovákok minden változatban szerepeltek a magyarsághoz való viszonyukat illetően: voltak, akik fegyveresen harcoltak a magyarok ellen, de voltak olyanok is, akik a magyar honvédség legjobb zászlóaljaiba tömörültek. Az első csoportba sorolható szlovák lelkészek és diákok 1848-ban vigyázó szemeiket Prágára vetették, viszont a cseh nacionalisták sem gondoltak még ekkor a Habsburg Birodalomból történő kiválásra. Vezérük, Frantisek Palacky nyíltan kijelentette, hogy nemzete meg akar maradni a dunai monarchiában: „Ha Ausztria nem létezne már réges-régen, akkor most kellene megteremteni Európa érdekében, sőt az emberiség érdekében”. A szlovák nacionalisták 1848. március 28-án tartották első gyűlésüket, ahol szerény kívánságokat megfogalmazó petíciót szerkesztettek. A legközelebbi „nemzetgyűlés” már szélesebb körű és gondosabb előkészítés után május 10-11-én tanácskozott Liptószentmiklóson. Itt 14 pontba fogalmazva követelték – más, általános szabadelvű reformok bevezetése mellett – Magyarország föderatív újjászervezését valamennyi nemzetiség képviselőiből alakítandó központi parlamenttel, és regionális parlamentet mindegyik hazai kisebbségnek, méghozzá az egyetemes szavazati jog alapján ; a piros-fehér szlovák lobogó használatát a magyar nemzeti színű mellett, minden magyarországi szlovák politikai fogoly szabadon bocsátását (összesen csak kettőről van tudomásunk), szlovák nemzetőrség felállítását, végül szlovák nemzeti közigazgatás és közoktatás bevezetését. Végeredményben a derék „tót atyafiak” petíciójának hangvétele békülékeny volt: a szlovák nép hajlandó megbocsátani a „900 éves elnyomást” a magyaroknak, most, hogy Magyarország népeinek testvérisége mintegy reménysugárként feltűnt a láthatáron. Nos, a szlovákok által írott liptószentmiklósi petícióból is kiderül, hogy mennyire abszurd képzelgés bármiféle középkori szlovák autonómiáról beszélni, hiszen amennyiben ilyen létezett volna, abban az esetben eleve értelmetlenség, teljes politikai és logikai képtelenség lett volna 1848 tavaszán az autonómia követelésével előhozakodniuk.

Amikor 1848 nyarán már küszöbön állott a háború Ausztria és Magyarország között, s Bácskában és a Temesközben kitört a Belgrádból támogatott szerb felkelés, ekkor a szlovák politikusoknak választaniuk kellett Ausztria és Magyarország között, s ők követték a csehek példáját, és Ausztria mellé álltak. A szlovák nacionalisták politikai szerepe ettől fogva a minimálisnál valamivel jelentéktelenebbre csökkent. A Habsburg-ügy egyszerű propagandistáiként végezték közéleti pályafutásukat. Ugyanakkor az osztrákok, különösen a katonai vezetés a szlovák nacionalista mozgalom vezérét, L’udovit Stúrt és barátait kommunistáknak tekintették, vagyis e tekintetben egy véleményen voltak a magyarokkal. Bármennyire is fájdalmas és lehangoló ez a Karmit Weiss-féle propagandahazugságok terjesztői számára, 1848-1849-ben a szlovák nemzeti mozgalom kudarcot vallott és totális vereséget szenvedett.

No, de nézzük tovább az izraeli történelemhamisító és múltépítő képtelen állításait! Turistacsalogató portálján az is olvasható, hogy az 1867-es kiegyezés után magyar részről „a szlovákok elszenvedték az elnyomás politikáját, amely abban is megnyilvánult, hogy a szlovákokat be kívánták olvasztani a magyar népbe. Szlovákiában (sic!) bezárták a középiskolákat, a szlovákokra ráerőltették a magyar nyelvet”. Miként azt már megszokhattuk, az izraeli idegenforgalmi és történész „szakértő” jó szokásához híven, ez alkalommal is professzionálisan hazudik. Ami az iskolabezárásokat illeti, tudnunk kell, hogy az 1870-es évek elején a felvidéki és az országos magyar sajtó is mind többet foglakozott az egyes szlovák oktatási és kulturális intézményekben folyó magyarellenes, pánszláv agitációval. E politikai ideológia és mozgalom azt a célt tűzte zászlajára, hogy minden szláv népet egy birodalomban kell egyesíteni a cári Oroszország vezetésével. A magyarellenes propaganda fő letéteményese az 1863-ban alapított Matica Slovenská (jelentése: „szlovák anyácska”) nevű politikai és kulturális szervezet volt. 1874 tavaszán Zólyom vármegye közgyűlése Grünwald Béla alispán javaslatára feliratot intézett a kormányhoz, amelyben sürgette a turócszentmártoni, a znióváraljai és a nagyrőcei – tehát korántsem valamennyi – szlovák középiskolák bezárását azzal az indoklással, hogy ezekben a gimnáziumokban „haza ellenes szellem uralkodik… s a pánszlávizmus terjesztésére van bennük a fő súly fektetve”. A felirathoz 26 másik vármegye is csatlakozott. Bittó István kormányfő végül még 1874 folyamán mindhárom középiskolát bezáratta. Hasonlóképpen járt a Matica Slovenská is, amely ellen a kormány rendőri és törvényhatósági vizsgálatot rendelt el, majd Tisza Kálmán miniszterelnök 1875-ben azzal az indoklással, miszerint a Matica „nem annyira az irodalom fejlesztésével, mint inkább a pánszláv irányú politikai izgatásokkal foglalkozik; hogy irodalmi tevékenységében jobbadán csak a magyar állam és nemzet ellen gyűlölséget szító művek kiadására szorítkozik”, feloszlatta a szeparatista törekvéseket tápláló egyesületet.

A szlovák nacionalista mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről. A Szlovák Nemzeti Párt – amely a „brutális magyarosítás” dualizmuskori időszakában is legálisan működhetett – valamennyi választás előtt kinyilvánította távolmaradását. A mozgalom turócszentmártoni konzervatív vezérkara a sajtóban és irodalmi munkákban ápolta a „szlovák történeti hagyományokat”, és a nemzeti öntudatot, elkeseredetten támadta a „magyarosító politikát”, és siratta a szlovák nép „elfajzott fiait”, akik egyre nagyobb számban választották az önkéntes asszimiláció útját. Miután a szlovák nemzetiek Bécsben és Budapestben egyaránt csalódtak, egyre inkább felerősödött köreikben az 1880-as évektől az orosz orientáció.

Végezetül az erőszakos asszimiláció, a magyarosítás kérdéskörét illetően ajánlunk néhány statisztikai adatot a derék útikönyvszerző, Weiss asszony figyelmébe. A dualizmus fél évszázada alatt az etnikai arányok magyar-szlovák relációban országosan – a Felvidéken kívül az ország más régióiban, például az Alföldön, így Békésben is éltek tótok, ezt tanúsítja Tótkomlós helynevünk is – a magyarság javára történt eltolódás (63-37%), a Felvidéken azonban a szlovákság javára következett be térnyerés (53-47%). Az állítólagos „erőszakos magyar asszimilációs” politika „eredményessége” továbbá abban is lemérhető, hogy 1900-ban a felvidéki szlovák lakosságnak csupán 7%-a beszélt valamilyen fokon magyarul. Végső soron az 1840 és 1910 közötti időszakban a szlovákság lélekszáma 16%-kal nőtt a történelmi Magyarország államterületén, míg Trianon után Csehszlovákiában ugyanilyen intervallum alatt (1921-1991) a magyarok száma 13%-kal csökkent, miközben a szlovákok lélekszáma 250%-kal gyarapodott.

Ezek után csupán egyetlen kérdésünk maradt végszóként az izraeli idegenforgalmi fércművet összetákoló, nemzeti múltunkról habituálisan hazudozó, azt gyalázó és meghamisító Karmit Weiss asszonyhoz: honnan érkezett ön, és miről is beszél itt egyáltalán?

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

A szerző egyik korábbi írása: Volt fővárosunk örökre Pozsony, Rákóczi fejedelmünk nyughelye Kassa marad!