Központi költségvetési támogatással dicséretes módon rekonstruálták a hajdani Királyi Palota néhány fontosabb történelmi terének falburkolatait, közöttük a Hunyadi-termet is, amely jelenleg „sajnálatos módon a magyar nemzeti érzület kigúnyolásának, pocskondiázásának színhelye. Az angol nyelvre is lefordított, sértő és történelmietlen szöveg így fogalmaz: A terem közepén helyezték el Fadrusz János kolozsvári Mátyás király szobrának, a már felavatása pillanatától a szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának kicsinyített mását. Amellett, hogy a múzeum tájékoztató táblája a legalantasabb kommunista kliséket mantrázza, történelmi tévedésben van, ugyanis az általa gyalázott Fadrusz-féle szobrot 1902-ben állították fel, akkor pedig Kolozsvár Magyarországon található, magyar város volt, ’szeparatista’nacionalizmus színhelye pedig ebből kifolyólag nem lehetett” – olvasható a tömör összegzés a Magyar Patrióták Közössége weblapján.

Nos, ez a szöveg teljességgel értelmezhetetlen egy, az egyetemes és benne a magyar történelmet elemi szinten is ismerő ember számára. Hiszen Fadrusz János szobrát 18 esztendővel a trianoni országvesztés előtt állították fel a kolozsvári Szent Mihály templom előtt, nem messze nagy királyunk szülőházától. Akkoriban Közép-Európában, a Duna völgyében államjogilag 1867 óta a dualista Osztrák-Magyar Monarchia létezett, s annak autonóm részeként a Magyar Királyság, következésképp Erdélyben a „szeparatista nacionalizmust” kizárólag a románság azon magyarellenes, az ún. dákoromán mítosztól históriai mentális másállapotban leledző vezetői képviselték és hirdették, akik Erdélyt „Magyarország románok lakta részeivel” együtt a Moldva és Havasalföld egyesítésével 1859-ben született Román Királysághoz, a Regáthoz kívánták csatolni akár egy európai háború árán is.

Ami a Fadrusz-szobor születésének körülményeit illeti, erről röviden a következőket vázolhatjuk fel. A szoborcsoport felállításának gondolata hosszú évtizedekkel megelőzte a kompozíció 1902-es felavatását. A kolozsvári Mátyás-kultusz újraéledése a király szülőházának 1851-ben történt azonosításához kötődik, nem sokkal később felvetődött a Mátyás-szobor felállításának a kérdése is. Elsőként 1864-ben, Izsó Miklós (1831–1875) pesti szobrászművész kolozsvári útján merült fel a helyi sajtóban az ötlet a szoborállításról. 1882-ben a város közgyűlésében határozat is született, egy bizottságot is létrehoztak, amelynek feladata egyebek mellett a szükséges pénz összegyűjtése volt. 1893-ban a Mátyás Szoborbizottság arról döntött, hogy az alkotásnak a millenniumi ünnepségekre kell majd elkészülnie. Pályázatot írtak ki, amelyre hét szobrászművész jelentkezett: Bezerédi Gyula, a pozsonyi származású Fadrusz János, Köllő Miklós, Róna József, Sovánka István, Tóth András és ifj. Vastagh György. A beérkezett mintákat, maketteket kiállították. A bizottság 1894. május 15-én egyhangúlag Fadrusznak ítélte az első, 4000 koronás pályadíjat, „mint olyan alkotásnak, mely eszméjében eredeti és az eszme kivitelében összhangzatos és következetes, és nemcsak Kolozsvár büszkesége lesz, de a magyar művészettörténet fejlődésében is mozzanatos eseményt jelent.”

Az alapkő letételét 1896. szeptember 30-án az Irodalmi Társaság ülése, színházi est, majd ünnepi vacsora követte, a rendezvényeken a királyt Fejérváry Géza hadügyminiszter, a kormányt az egykori Kolozs megyei főispán, Jósika Sámuel képviselte. A gipszmintákat 1900 januárjában szállították az öntődébe. Közben nem mindennapi elismerés kísérte a kezdeményezést, ugyanis a párizsi világkiállításra is kiküldték az alkotás mását, ahol a zsűri a szobrot a Grand Prix-vel jutalmazta. Végül 1902. október 12-én a császár-király képviseletében József Károly főherceg leplezte le Kolozsváron Fadrusz János alkotását, a Mátyás-szoborcsoportot. Az országos hírű ünnepségen a kor szinte valamennyi rangos személyisége megjelent. Tiszteletét tette dr. Széll Kálmán miniszterelnök, báró Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter és gróf dr. Apponyi Albert – a később Párizsban a magyar érdekeket, bár az antanthatalmak képviselői előtt teljesen hiábavalóan képviselő – akkori házelnök. A legünnepeltebb vendégek közé tartozott Jókai Mór és Benedek Elek is.

Maga Fadrusz a szoborbizottsághoz írott levelében így jellemzi művét: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborult és vígasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőséges, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.”

Az emlékmű talapzatát stilizált bástya alkotja, amelyre a magyar címert vésték, felette pedig félkörívesen a „Mátyás király” felirat állt. Mellékalakjai Mátyás fekete seregének dicsőséges hadvezérei: balról Magyar Balázs horvát-szlavón bán, erdélyi vajda és a székelyek ispánja, aki 1484-ben majd 70 évesen Mátyás parancsára a dél-itáliai Otranto városába vezeti expedíciós seregét, hogy azt a török hadaktól visszafoglalja. Magyar mellett Kinizsi Pál országbíró és temesi ispán szobra áll, aki számos csatában vezette győzelemre királya hadait – legismertebb diadalát 1479-ben Kenyérmezőn aratta a török felett –, és akinek alakja köré számos mondát szőtt a népi emlékezet. A következő hadvezér és államférfi Báthori István országbíró, erdélyi vajda és a székelyek ispánja, a kenyérmezei csata másik hőse, Kinizsi vezértársa, végül Szapolyai István nádor – az utolsó „nemzeti” király, Szapolyai János édesapja – zárja a hősök galériáját, aki Szepes vármegye örökös főispánja és a Mátyás király által meghódított osztrák örökös tartományok és Szilézia kormányzója is volt.

A történelemgyalázó kiállítás másik inkriminált része a Corvin-teremhez kapcsolódik. Az 1937-ben megnyitott könyvtárteremről a tárlat spiritus rectora két dolgot elkerülhetetlenül fontosnak tart kiemelni: az egyik, hogy a neves bibliotéka milyen lassan készült el, illetve „díszítéséhez olyan műtárgyakat használtak fel, amelyek valamiképpen a revizionista kultúrdiplomácia sikerét igazolták.” Nos, ezzel a közléssel két fajsúlyos probléma is adódik. Az első az, miszerint a szóban forgó műkincsek az akkori nemzetközi diplomáciai játékszabályoknak mindenben megfelelő módon – konkrétan az 1933-as velencei egyezmény alapján – kerültek vissza jogos tulajdonosához, a magyar államhoz. Mi tehát a probléma a korabeli „kultúrdiplomácia sikerei”-vel? André Hevesynek a Corvina-könyvtárról még 1923-ban megjelentett az első modern monográfiájából a bibliofil világ arról értesülhetett, hogy az egykori budai könyvtár maradványait a legnagyobb számban Bécsben őrzik. Ez az arány 1933-ban változott meg, épp a velencei egyezménynek köszönhetően, amikor is jó néhány corvina került Bécsből Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba. Úgy tűnik, mintha a kódexeket az európai történelem nagy törései mozgatták volna, egy birodalom széthullása után visszakerültek oda, ahonnan egy másik birodalom széthullása következtében vándoroltak el. A másik probléma az, hogy vajon miért is lenne az „bűn”, hogy a Horthy-korszak magyar kormányai revizionista külpolitikát folytattak, a kultúrpolitika területén pedig a kor két kiváló szellemi óriása, Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint által kidolgozott kultúrfölény koncepciója érvényesült. Teljesen természetes önvédelmi reakció volt mindez Trianonra az 1920-1930-as években a magyar politikai és tudományos elit részéről, miként – sajnálatos módon – nem az 1990 óta a mindenkori budapesti provinciai helytartóságok számára.

A Budavári Palota újkori történelmét bemutatni hivatott, írásunkban említett kiállítást 2013-ban adták át Halász János kultúráért felelős államtitkár jelenlétében, az Emberi Erőforrás Minisztérium (valójában Rejtett Erőforrások Minisztériuma) támogatásával. Az új kiállítás kurátorai dr. Farbaky Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese és dr. Rostás Péter művészettörténész, a BTM Kiscelli Múzeum igazgatója voltak.

Nos, e szégyenfoltokkal tarkított kiállítás is újabb bizonyítékot szolgáltat arra, mennyire „nemzeti” és „értékőrző” a jelenlegi kormányzat, s regnálása alatt hogyan alázható meg és köphető szembe egy jobb sorsra érdemes nemzet nemcsak a köz- és hétköznapi élet minden területén, hanem büszkén vállalható történelme és kultúrája minden részletében is, kiváló és karakteres államférfiaival, művészeivel és nemzeti hőseivel együtt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info