Az auschwitz-birkenaui munkatábor "felszabadításának" évfordulója alkalmából az ún. holokausztról emlékeztek meg az Európai Parlament brüsszeli székházában tartott ünnepségen.
A rendezvényen jelen volt Ronald Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke, Mose Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, Juli Edelstein izraeli tájékoztatási és diaszpóraügyi miniszter, valamint Elie Wiesel Nobel-díjas szélhámos.
Annak keretében megnyitották a jeruzsálemi Jad Vasem múzeum kiállítását, megemlékeztek a kétkezi munka áldozatairól, majd ünnepi koncert következett.
A megemlékező részt záró beszédében Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke arról beszélt, hogy ami akkor történt - "mintegy hatmillió ártatlan áldozat meggyilkolása" - "nem tekinthető másnak, mint az elkövetők Isten elleni lázadásának". "A keresztényeknek, ha következetesek akarnak maradni, közösséget kell vállalniuk Jáhvé ószövetségi választott népével" - tette hozzá. Arról valamiért elfelejtett beszélni, hogyan vélekedik "Jáhvé választott népe" ma is az általa meggyilkolt Krisztusról és követőiről, s mennyi mindent "köszönhet" nekik a magyarság - hogy csak két apróságot említsünk.
(MTI nyomán)
Friss: Mellékeljük az EP-alelnök sajtóirodája által küldött anyagot is, hogy olvasóink teljesebb képet kaphassanak az elhangzottakról:
Közlemény
Megemlékezés a Holokausztról az Európai Parlamentben
A brüsszeli képviselettel rendelkező zsidó szervezetek és az Európai Parlament közös szervezésében 2011. február 25-én került sor arra a rendezvényre, mely az emberiség egyik legszörnyűbb tragédiájáról, a Holokausztról emlékezett meg. Jerzy Buzek elnök felkérésére vallási ügyekkel megbízott alelnökként Tőkés László erdélyi EP-képviselő volt a házigazdája a megemlékezésnek.
Alojz Peterle néppárti képviselő, volt szlovén miniszterelnök köszöntője után az izraeli Yad Vashem intézet által rendezett „A tömeggyilkosság tervrajza” című kiállítás megnyitója következett.
Jerzy Buzek EP-elnök személyes hangvételű beszédében azt hangsúlyozta: nem szabad feledni a történteket, ez a biztosíték arra, hogy hasonló szörnyűség többé ne történjen meg. Kiemelte azok szerepét, akik életüket kockáztatva, különböző európai országokban, más-más eszközöket felhasználva üldözött zsidókat bujtattak és mentettek meg. Az ő példájuk kötelez ma bennünket, hogy szolidaritást vállaljunk az egykori és mai üldözöttekkel.
A parlament elnökének beszéde után Moshe Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke tartott beszédet, majd Yuli-Yoel Edelstein, az izraeli kormány diaszpóráért és közéleti diplomáciáért felelős minisztere – maga is Holokauszt-túlélők fia – kapott szót. Emlékbeszédében azt emelte ki, hogy az auschwitzi haláltábor felszabadulásának napja mindenki számára elkötelezettséget kell, hogy jelentsen az élet védelme mellett.
Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke az Európában növekvő antiszemitizmus veszélyére hívta fel a figyelmet, megköszönte ugyanakkor Jerzy Buzek, Lengyelország egykori miniszterelnökének azt a segítséget, amelyet kormánya nyújtott a zsidóüldözések áldozatainak rehabilitációja, valamint történészi kutatások, feltárások ügyében.
Ysrael Meir Lau, Izrael főrabbija személyes indíttatású beszédében többek között a II. János Pál pápával történt találkozóit idézte fel. Elmondta ugyanakkor, hogy öt évvel ezelőtt jutottak egyezségre a különböző szervezetek abban, hogy január 27-e, az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor 1945-béli felszabadulásának napja a Holokauszt nemzetközi emléknapja legyen.
Záróbeszédében Tőkés László EP-alelnök erdélyi keresztény egyházi vezetőként a Holokauszt drámai mélységű tragédiáját a magyarok, zsidók, románok, ukránok és a többi erdélyi nép közös gyászaként jellemezte. „Meggyőződésem, hogy a Holokauszt áldozataira ebben az értelemben és ebben a szellemben kell emlékezniük – a zsidó néppel együtt – a keresztényeknek is, a teremtett embervilág, az Isten-arcú emberiség egyetemes közösségében” – mondotta. Az Isten és emberszeretet összekapcsolja az Ó- és az Újtestamentum követőit. Az egykori páratlan népirtás tettesei „Isten ellen lázadtak fel”. Erdélyi képviselőnk felidézte az általa nagyra becsült és szeretett néhai Neumann Ernő temesvári főrabbi emlékét, akivel nem csupán Isten közösségében, de a kommunizmus elleni harcban is kölcsönösen szolidaritást tudtak vállalni.
A hivatalos megemlékezéseket a jeruzsálemi Ra'anana Symphonette Orchestra drámai erejű magas színvonalú műsora zárta.
Tőkés László emlékbeszédét mellékeljük.
Brüsszel, 2011. január 26.
Tőkés László
EP-alelnök Sajtóirodája

Megemlékezés a Holokausztról az Európai Parlamentben
Brüsszel, 2011. január 26.
Krisztus követőjeként és keresztény – református – egyházam képviselőjeként, a Holokauszt drámai mélységű emléknapján önkéntelenül is Jézus szenvedéstörténetének messze hangzó mementója kívánkozik az ajkamra, melyet „utolsó vacsoráján” tanítványainak mondott: „Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok – ezt a bort –, és eszitek – ezt a kenyeret – az én emlékezetemre” (1. Kor. 11,24-25). A páska-bárány vallástörténeti mélységéből hangzó ige korokat és vallásokat meghaladó egyetemességgel helyezi a szívünkre és köti a lelkünkre az ártatlanul szenvedő emberről való megemlékezés, valamint a vele való együttérzés szent kötelességét. A „választott nép” fiának Mel Gibson világhírű filmje által oly szívszaggató érzékletességgel megjelenített pokoljárása kötelező érvénnyel rója reánk, hogy soha ne feledjük azok szenvedését, akikért – hitünk szerint – maga a világ Megváltója is életét áldozta.
Meggyőződésem, hogy a Holokauszt áldozataira ebben az értelemben és ebben a szellemben kell emlékezniük – a zsidó néppel együtt – a keresztényeknek is, a teremtett embervilág, az Isten-arcú emberiség egyetemes közösségében.
Elie Wiesel szülőföldjéről származom. Szülővárosa, Máramarossziget az én volt püspökségem területén helyezkedik el. Az ott élő magyarok, zsidók, románok és ukránok közös gyászának is érzem ezt a napot. A galádul kipusztított – volt – honfitársaim iránti részvétemben osztoznak azok, a pusztulóban lévő, kisebbségi magyarok is, akik sorsuknál fogva különösképpen érzékenyek az elnyomottak és üldözöttek szenvedései iránt.
A magam és az ő nevükben, és valamennyi, a zsidó nép kimondhatatlan veszteségében és fájdalmában osztozó testvérem nevében, hadd szóljak Önökhöz/Hozzátok nagy magyar költőnk, Illyés Gyula önvádtól terhes és föltétlen közösségvállalásról tanúskodó versének soraival:
„Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg,
amit viseltek melleteken,
ahányszor látom, forró foltot éget
a homlokomra: az én szégyenem!
Mindenkié, csak épp nem a tiétek!”
Hatvanhat éves a fájdalom és a könny – és a megmagyarázhatatlan és megválaszolhatatlan kérdés: Hogyan történhetett? A XX. században, az eladdig előzmény nélküli emberi fejlődés korszakában, hogyan kerülhetett sor annyi borzalomra, erőszakos kitelepítésekre és deportációkra, esztelen öldöklésekre és népirtásokra – a kirekesztés „seoljába” taszító holokausztra?!
A holokauszt „teljes tűzáldozatot” jelent az ókori áldozati szokások rendjében. Ezzel a kifejezéssel jelöljük a nemzeti-szocialista hitleri Németország és cinkosai eszeveszett kísérletét az európai zsidóság teljes kiirtására, melyre szinte nincs magyarázat. Nem voltak perek, ítélet sem volt, hanem csak öldöklés. Ami akkor történt – mintegy hatmillió ártatlan áldozat meggyilkolása –, nem tekinthető másnak, mint az elkövetők Isten elleni lázadásának.
Isten előtti lelkiismerettel valljuk, hogy az ember felelős cselekedeteiért Ő előtte, mint bíró előtt. Csak egy Istent megtagadó, ördögtől megszállott, gyűlölködő elme mondhatta azt, amit – mintegy halálos ítéletként – maga Adolf Hitler mondott: „A lelkiismeret zsidó találmány. Nincs hely két kiválasztott nép számára.”
Isten viszont nem vetette el, és nem engedi elveszni az Ő népét. „Ha a gyökér szent, az ágak is szentek” – írja Pál apostol (Rm. 11,16). Isten bizonyossága maguk a zsidók – mondta egyszer egyik zsidó barátom, Nagy Frigyes anekdotikus történetét idézve. A császár ugyanis egyszer azt a kérdést tette fel orvosának, hogy milyen bizonyítékot tud felhozni Isten létezése mellett. A válasz ekképpen hangzott: „Fenség, a zsidók a bizonyíték. Mert ebben a népben mind a mai napig él Isten kinyilatkoztatásának rendkívülisége.”
Akárhogyan is legyen, a keresztyéneknek, mint egyazon „gyökérről” fakadó „ágnak”, akik szintén Isten „választottainak” tartják magukat, ha következetesek akarnak maradni, ennek a gondolatnak a jegyében kell vállalniuk a közösséget Jáhvé ószövetségi „választott népével”. Kimagasló protestáns teológusunk, Karl Barth a múlt században igencsak találóan fogalmazta meg, hogy: nagy hiba volna, hogyha az Ó- és Újtestamentum Istene egymással „vitába keveredne”; hiszen ha más utakon, módokon és más felfogásban is, de ugyanazt az Istent szolgáljuk mindannyian; és két központi vallásos eszménk is összekapcsol bennünket: az Isten- és az ember-szeretet.
A páratlan genocídium egykori tettesei, akik Isten ellen lázadtak fel, és – ki tudja, hányadszor immár – Krisztust magát feszítették keresztre: ez ellen az Isten- és emberszeretet ellen követtek el becstelen merényletet; magára Istenre emeltek kezet, és kaini indulattal saját embertestvéreikre támadtak.
A jeruzsálemi Eichmann-perben Gideon Hausner, a per fővádlója ekképpen kezdte beszédét: „A hatmillió áldozat nem tud felállni, hogy ujjal mutasson, és kiáltsa: vádollak! Hamvaik szétszóródtak Auschwitz lankáin és Treblinka mezein, lemosódtak Lengyelország erdeiben, sírjaik szanaszét domborodnak Európa széltében-hosszában. Vérük kiált, de hangjuk nem hallatszik.” – Ma az ő „néma kiáltásuk” nyer hangot és ölt formát megemlékezésünkben, és mond végérvényes és jogerős ítéletet a gyilkosok felett.
Mi, akik emlékezünk, velük együtt és helyettük is: vádolunk, és igazságos ítéletet mondunk. Tesszük ezt nem csupán a zsidók, hanem a kereszténység, a hit, az emberség, a szeretet – és a közülük vétetett Jézus nevében.
„Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek” – tanítja a zsidó bölcselet. Jézus minden bizonnyal kora gyermekkorából hozta, és tanította ugyanezt: „Amit azért akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény és a próféták” – mondja a Hegyi beszédben (Mt. 7,12). – Ez az az egy tőről fakadó két parancs, amely sokféleségünk egységében üzeni számunkra, egy megbékélő és újuló Európában, hogy együtt legyünk fájdalomban és örömben, és együttes erővel tegyünk azért, hogy eredete, faja, nyelve és vallása miatt soha többé, senkinek, egyetlen nép fiának se essen baja, és ne csorbuljon emberi méltósága.
Tőkés László