Öreg arca barázdált, mint a hegység sziklái, amelyeket védelmezett. Az idő nyomot hagyott rajta, de szemei – azok a tiszta, büszke, becsületes szemek – még mindig úgy tekintenek a világra, mint egy őrszem, aki sosem hagyta el posztját. Tekintetéből sugárzik a hűség és a felelősség: mintha ma is vigyázná a Kárpátok bérceit, ugyanazzal a rendíthetetlen elszántsággal, mint nyolcvan évvel ezelőtt.

Elmondja, hogy fiatalon nem gondolt a halálra, csak arra, hogy helyt kell állnia. A szülőföld, a haza, a család és a bajtársak iránti szeretet adott erőt neki. Az Úzvölgy nemcsak egy csata színhelye volt, hanem a hit, a kitartás és az önfeláldozás jelképe is. Ott, ahol sok magyar fiú vére áztatta a földet, ő ma is csendben gyertyát gyújt a szívében – azokért, akik soha nem tértek haza.

Ahogy ül a verandán, és lassan végigsimítja kezével a botját, amely nélkül már nem tud járni, úgy tűnik, mintha nem is egy egyszerű öregember lenne. Inkább egy élő kapocs a múlt és a jelen között, egy ősi jelfa, amely figyelmeztet minket: a szabadságért, a szülőföldért és a magyarság megmaradásáért sokaknak kellett áldozatot hozniuk.

Az úzvölgyi veterán csendben hordozza magában a múlt terhét és dicsőségét. Nem kér semmit, nem vádol senkit, csak azt szeretné, ha az emlékezet soha nem halványulna el. Mert amíg emlékezünk rájuk, addig azok a büszke, becsületes szemek valóban tovább vigyázzák a Kárpátok bérceit - írja bejegyzésében Komlódi Lóránd, a Mi Hazánk erdélyi szervezője.