A gettó szó a középkorban zsidónegyedet jelentett, azt a városrészt, ahol először a közös életmód és vallás miatt költöztek össze a zsidó emberek, később, a 15 századtól a mindenkori hatalom jelölte ki nekik kényszerlakhelyül. Európa utolsó gettóját Rómában a pápai állam 1870-es megszűnte után számolták fel. A második világháború idején a német nemzetiszocialisták hoztak újra létre gettókat a zsidóknak az általuk megszállt kelet-európai területeken, egyebek között Lengyelországban és a Szovjetunióban.

Magyarországon a második világháborúba való belépés után már megkezdődtek a deportálások, és tízezreket hívtak be munkaszolgálatra. A kemény munka és a körülmények miatt sokan meghaltak, 1944-ig azonban a magyarországi zsidó emberek többségét a közvetlen életveszély még nem fenyegette. Az 1944. március 19-i német megszállás után, pontosabban április 16-án Kárpátalján kezdődött a zsidóság elkülönítése, gettókba zárása és a vidéki zsidók deportálása. 1944. április 5-étől minden hat évnél idősebb zsidónak elrendelték a sárga csillag viselését.

Míg a legnagyobb kelet-európai gettók éveken át fennálltak, Magyarországon egy-két hónapot töltöttek a zsidók gettókban és táborokban. 1944. május 15-én kezdődött tömeges deportálásuk, amelyet július 7-én, amikor a budapestiekre került volna sor, Horthy Miklós kormányzó leállított. Budapesten 1944. június 15-én rendelték el a hivatalosan zsidónak minősülő lakosok összeköltöztetését a sárga csillaggal jelölt házakba, ez tíz nap alatt lezajlott.

A dicstelen október 15-i kiugrási kísérlet után hatalomra kerülő hungaristák október 20-án kényszermunkára rendelték a csillagos házak munkaképes lakóit. November elején Budapestről elindították az első meneteket a nyugati határra, hogy ott a németeknek végezzenek erődítési munkát.

A "halálmeneteket" a budapesti képviselettel rendelkező semleges országok és a Vatikán tiltakozása miatt a hónap közepén leállították, és a zsidók gettóba zárását rendelték el - ez ellen a németek tiltakoztak, mert ez a zsidóság (mint munkaerő) országon belül tartását jelentette.

Először, 1944. november 15-én az úgynevezett újlipótvárosi gettó jött létre a pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból, a "nemzetközileg védett gettó" határait nem jelölték ki. A Margit híd pesti hídfőjénél álló épületekbe hivatalosan 15 ezer 600 védett személy költözhetett be, de a hamis papírokkal rendelkezők miatt ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze. A Váci út, Wahrmann (ma Victor Hugo) utca, Újpesti rakpart és Szent István körút alkotta négyszögből január elején a semleges diplomaták mintegy tízezer embert a nagy gettóba telepítettek át, mert úgy ítélték meg, ott jobbak a túlélési esélyeik.

A budapesti "nagy" gettó - Európa utolsó, egyben egyik legnagyobb gettója - létrehozásáról a nyilasok a rendeletek betartatására hivatott, zsidó vezetőkből választott Zsidó Tanácsot 1944. november 18-án értesítették. A Stöckler Lajos vezette szervezet ezután - sikertelen - tárgyalásokat kezdett a gettó határairól, ellátásáról, védelméről. A gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le. A gettó 4513 lakásába - ahonnan mintegy 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöznie - 40 ezer zsidót telepítettek a városban elszórt csillagos házakból, ez a szám gyorsan emelkedett, és 1945 elején - a holokauszt-emlékközpont (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, HDKE) adatai szerint - elérte a 70-80 ezret. Védelmükre vegyes őrség szerveződött, a rendőrségnek többé-kevésbé sikerült megritkítania a "nyilas razziákat".

Háborús időszakról lévén szó, az összezsúfolt embereknek a vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), és amikor december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok kedvezőtlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki.

1945. január 18-án a Vörös Hadsereg közeledtére a nyilas őrség eltűnt, a kerítés deszkapalánkjait az emberek eltüzelték. A gettó "felszabadulásakor" csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak. A "nagy" gettóban 70 ezer, a "nemzetköziben" 30-35 ezer ember élte túl az ostromot (HDKE-adatok).

A valamikori gettófal vonalában a 70. évforduló alkalmából emlékfalat építettek, a falon interaktív térkép mutatja be a városrész történetét.

(MTI korrigálva)

Az MTI hírében az szerepel többek között, hogy "A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak".

Nyilvánvaló hazugság, ami azt sugallja, mintha mindenütt ezerszámra hevertek volna a zsidók holttestei és a gettó lakosságának jelentős része pusztult volna el. Ezzel szemben 1945 áprilisának közepén gyászünnepséget tartottak a gettóban elhunytak emlékére. Erről a korabeli sajtó is tudósított, mint pl. "A REGGEL" c. lap is 1945. április 16-i számában. Itt pontosan megjelölik a gettóban - az elsősorban az ostrom miatt romló körülmények következtében - elpusztultak számát, ami 2298 volt.