A kommunista Nagy Imre és társai - sajátjaik általi - kivégzésének 55. évfordulóján, egy 560 felvételből álló fotóriportot közölt a Fortepan blog. A fényképek szerzője Nagy Gyula, aki heroikus alapossággal dokumentálta a forradalom budapesti eseményeit, helyszíneit, szereplőit.
Nagy Gyula 1956-ban (és utána egészen 1989-ig) a MÁV Tervezőintézetnél dolgozott, kezdetben mint statikus segédtervező, később mint műszaki fényképész és fotólabor-vezető. De ami talán ennél fontosabb: szenvedélyes amatőr fotós volt, akit – barátai jellemzésével – ritkán lehetett csak egy fényképezőgéppel látni. Legtöbbször ugyanis kettővel járt, ahogy a forradalom napjaiban is tette, egy hivatali és egy saját géppel fotózott.
Nagy Gyula |
"A Fortepant lassan három éve szerkesztve, sok ezer fénykép megfordul az asztalunkon, mégis időnként földbe gyökerezett lábbal állunk és nem értjük, amit látunk. Ez történt akkor is, amikor Nagy Gyula családjától megkaptuk azt a negyven tekercs kisfilmet (több mint 1000 felvétel!), amiket szerzőnk ‘56 őszén készített és amik nemcsak az 1957 júniusi házkutatást élték túl, de a végtelennek tűnő Kádár-korszakot is" - írják az oldal szerkesztői. Itt tehát nem a jellegzetesnek mondható amatőr tudósítóval van dolgunk, aki néhány képen megörökítette az utcai harcok nyomait, hanem egy tudatosan dokumentáló, helyenként fotóriporteri tehetséggel tudósító, megszállott fotóssal.
Minőségileg is páratlan dokumentációval van dolgunk. Nagy Gyula éles, szépen fotografált képein megelevenednek előttünk a résztvevők, tüntetők és fegyveresek, suhancok és joviális polgárok, kenyérért sorban álló vagy hőseiket gyászoló asszonyok, munkás, paraszt, értelmiségi - mondhatnánk, ha mondana még ilyesmit valaki.
A családi hagyatékban nemcsak a negatívok maradtak fenn, de egy különleges Megbízólevél is. Eszerint 1956 november másodikán Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka megbízza Nagy Gyula (bajtársat), hogy készítsen felvételeket a Nemzetőrség munkájáról. Hogy kinek volt fontosabb e papiros, Nagy Gyulának, akinek ez a szabad mozgást biztosította, vagy Király Bélának, aki az élet normalizálódását szerette volna dokumentáltatni hősünkkel, ma már nehezen dönthető el. Ami biztos: két nappal később, a szovjet támadás megindulása után az egész gondolat értelmét vesztette. Az 56-os történet legtöbb szereplője pincékben, nagykövetségeken, fogságban, vagy tüzelőállásban találta magát. Nagy Gyula történetesen belvárosi házuk légópincéjében. Ott is fotózott. Ahogy dokumentálta a forradalom utolsó nyilvános demonstrációját, a december 4-i Nőtüntetést is a Hősök terén, majd másnap a Kálvin téren fekete zászlókkal gyülekezőket, ezeket már rejtve, kabát alól, lépcsőházi ablakokból. (Ez a ma ismert egyetlen fotósorozat a két tüntetésről.)
A mi XX. századunkról az is tudható, hogy a képek élete sokszor nem a családi albumokban ér véget. Nagy Gyula képei még albumokba sem kerültek, hisz mire lenagyíthatta volna a fotókat, ez már életveszélyes vállalkozásnak számított. A szabadságharc ügye melletti elkötelezettsége azonban újabb akcióba sodorta. Egy barátján keresztül kapcsolatba került Teuchert József filmgyári gyártásvezetővel, akinek november-decemberben papírkép- és negatívmásolatokat készített. Mindketten hittek abban, hogy a dokumentációkat meg kell ismertetni.
Nagy Gyulát 1957 június elsején (a Teuchert-ügy nyomozásához kapcsolódóan) munkahelyén letartóztatták. Lakásán házkutatást tartottak, ahonnan több száz tételben foglaltak le fényképeket, filmeket, negatívokat, kamerákat és laborfelszereléseket. A családtagok elmondása szerint a csodával határos, hogy épp a saját negatívjait nem találták meg. Így a kihallgatáson bevált Nagy Gyula stratégiája, miszerint valóban készített Teuchertnak nagyításokat, mint laboráns, de ő maga október 24-e és november első hete között otthon tartózkodott. A kihallgatóknak ennyi elég volt, ők elsősorban a filmgyári történéseket akarták föltárni, így Nagy Gyulát pár nappal később elengedték. A negatívok ezalatt már egy megbízható szomszéd lakásában rejtőztek. Aztán rejtőztek újra otthon, majd rejtőztek a költözések során és rejtőztek végig a Kádár-korszakban, anélkül, hogy valaha is papírmásolatok készültek volna róluk. A több mint 1000 felvétel történetében az utolsó fordulat 1989 végén következett be, amikor Nagy Gyula úgy érezte, itt az ideje közgyűjteményben elhelyezni a képeket. Saját fürdőszobai laborjában csaknem minden képről papírnagyítást készített, melyek a Kiscelli Múzeum gyűjteményébe kerültek. Az átadás után pár héttel, Nagy Gyula 67 évesen meghalt.
És most itt állnak a képek, az eredeti teljes negatív anyag digitalizált változatában. Emlékezésül minden áldozatra, akik ebben a forgatagban vesztek el.
A teljes galéria
itt tekinthető meg.
(Foterpan nyomán)
