– Történész vagyok, akkor is, mikor politikai pályán mozogtam, elsősorban történésznek tartottam magam. Amikor a nyolcvanas években elkezdtem a politikai tevékenységemet, mindössze annyi volt a cél, hogy a kommunisták mihamarabb bukjanak meg, bár ez akkor még – hiszen Magyarország szovjet megszállás alatt volt – teljes lehetetlenségnek tűnt. Akkortájt vásároltam egy csonka magyarországi autótérképet – sokat jártam az országot autóstoppal – s ezen piros pöttyökkel bejelöltem magamnak, hol vannak szovjet katonai alakulatok. S mondhatom jó sok pötty került a mind a – mai napig meglévő – térképemre, ami jelezte, mennyire vagyunk szabad ország.

Mivel új- és legújabbkori történész vagyok, így gyorsan és mélyen közel tudtam kerülni a politikához is. Mint említettem történésznek vallom magam, de a történetírás felfogásának, mibenlétének, tartalmának, módszertanának én speciális vonatkozását képviselem. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a mostani történetírás – az elmúlt 35 évet értem alatta – felfogásával ellentétben – ami szerint nekünk nincs más dolgunk, mint a jelenségeket feltérképezni és a dolgokat szárazon leírni – én azt képviselem, hogy a történész értékelő munkát nemzeti, keresztény, konzervatív tényezők nélkül megtenni nem érdemes.

– Gyakorlatilag már a 18. század végétől, a nagy francia szabadkőműves forradalomtól kezdve, Európában három ideológiai irányzat küzd egymás ellen. A három ideológiai irányzatból kettő baloldali, egy jobboldali. A két balos irányzat (szocializmus és liberalizmus) teljes mértékben befolyásolja és maga alá gyűri a történetírást. Megjegyzem, az, hogy baloldali meg jobboldali, ez politikai kategória, én eszmetörténeti, ideológiai szempontokat használok.

A harmadig ideológia pedig a konzervativizmus, amely gyakorlatilag rendkívül egyszerűen leírható: Isten, haza, család. Jómagam tehát konzervatív történész vagyok, ez azt jelenti a történetírásban, hogy a nemzeti és a keresztény érdekeket a történetírásban nemcsak lehetséges, hanem szükséges is képviselni és védeni. A védeni szóból kiderült, hogy a 19.-21. századi európai történetírásban – ebben benne van a magyarországi történetírás is – egy hatalmas ideológiai-eszmetörténeti harc zajlik.

Magyarországon főleg a Kiegyezés óta – mióta a Magyar Tudományos Akadémia komolyan megerősödött, valamint mióta az állami tudományegyetemek létrejöttek – a liberális, a szocialista és a konzervatív történészek egymással gyakorlatilag tudománynak álcázott folyamatos harcban vannak. A II. világháború utáni erőszakos kommunista – Rákosi féle – hatalomátvétel előtt a liberalizmus és a konzervativizmus küzdött egymással az Akadémián, az egyetemeken és a sajtóban is. Én tanulmányozom – most már évtizedek óta – a magyar sajtótörténetet, hihetetlen különbségek vannak ugyanazon jelenség megítélésében, például az Alkotmány című katolikus néppárti napilap, a Budapesti Hirlap – ez Rákosi Jenő nemzeti liberális lapja – vagy például a Budapesti Napló – ez a szabadkőműves, radikális-liberális Vészi József lapja – között. Tehát itt nemcsak a történészekről van szó, hanem arról a hatalmas eszmetörténeti küzdelemről, ami Európában zajlik a három általam említett ideológia, illetve politikai fölfogás között. S ez mind a mai napig megvan a magyar történettudományban is.

– Rátérve a rendszerváltozás óta eltelt 35 évre, azt kell mondanom, hogy a magyarországi történetírás tragikus helyzetben van, s azt is elmondom miért. Mind a Magyar Tudományos Akadémián, mind az állami egyetemeken – sőt még a két egyházi fenntartású, katolikus és a református egyetemen is – a liberális és a kommunista tábor – bár ez utóbbiak már önmagukat szociáldemokratáknak hirdetik – vagyis a két baloldali ideológia emberei tanítanak. Professzorok, docensek, magas beosztású kollégák terjesztik, terjeszthetik a baloldali ideológiát, és mind a mai napig ez a helyzet. Mi konzervatívok nagyjából ki vagyunk szorítva mind a Magyar Tudományos Akadémiáról, mind pedig az állami és egyházi egyetemekről. Ezt meg kell változtatni, mert a nemzeti tudatunknak a nemzeti önismeret, a nemzet történelme, az úgynevezett történelmi tudat, döntő fontosságú alkotórészei. Ha én a történelmünkről csak annyit tudok, hogy a magyar egy elnyomó söpredék volt, amelyik a zsidókat likvidálta, a nemzetiségeket meg el akarta magyarosítani, akkor a nemzeti tudatunk nem lehet magabízó, nem lehet erőteljes, nem lehet nemzetfenntartó erő. Erről szól ez a harc, mert a konzervatív történetírás Magyarországon háttérbe van szorítva, amit egy súlyos, nagyon-nagyon negatív, és minden körülmények között megváltoztatandó helyzetnek tartok.

– Sajnos ez a változtatás nem annyira egyszerű, s erre mondok egy megtörtént esetet. Ott voltam azon a kormányülésen honvédelmi államtitkárként – Für Lajos helyett – ahol beterjesztették a katolikus egyetem létrehozásának az ötletét. Mindenki megszavazta az előterjesztést, egy ember volt, aki nem támogatta – nem akartam hinni a fülemnek – maga Antall József miniszterelnök. A következő, egyébként racionális indokot mondta: ha létrehozzuk a katolikus egyetemet, akkor az állami egyetemeken meglévő egy-két vallásos kollégát mind odaviszik, és az állami egyetemek akkortól totálisan a kommunista oktatók kezében maradnak. Megjegyzem, akkor egyébként még kevesen voltak közülük liberálisok, hiszen a liberális úgy jött létre, hogy 1990. április 8-án, a választások második fordulóján, reggel hatkor fölébredtek a kommunista elvtársak és onnantól liberálisnak érezték magukat. Tudjuk a régi pesti viccet, hogy a liberális egyébként nem más, mint diplomás kommunista.

Tehát visszatérve a történetre, akkor a kormányüléseken lehetett vitatkozni, egy hosszabb vitában rávettük, rábírtuk arra a kormányfőt, hogy ő is szavazza meg az előterjesztést. Antall végül elfogadta, azzal, hogy jó, legyen, de akkor ezzel az összes egyetemet elveszítjük. S ma már be kell látnunk, hogy sajnos Antall Józsefnek lett igaza.

Az állami egyetemekről elküldeni azokat az embereket, akik nem odavalók voltak. Csak akkor sajnos megszűntek volna az egyetemek, és ezt nem lehetett megcsinálni.

Mondok egy példát, hogy ez hogyan működött. Amikor én a Honvédelmi Minisztériumba kerültem, akkor még két katonai titkosszolgálat volt. Fölmerült, hogy ki tudja, mennyi hírszerző tisztünk meg elhárító tisztünk van beépítve a KGB-be vagy a románokhoz, hiszen nagyon komoly titkosszolgálatok léteztek kommunista zászló alatt. A problémát valahogy meg kellett oldanunk, ha viszont megszüntetjük a titkosszolgálatunkat, akkor a kormány elesik az információktól és elesik a belbiztonsági védelemtől, tehát titkosszolgálatot nem lehetséges megszüntetni. Azt lehetett maximum tenni, hogy egy idő után az egyik gyanús tábornokunk helyére egy olyan ezredest tettünk, akit korábban én Amerikában ellenőriztem.

Ilyen részletek talán nem érdekesek, de fontosak, mert ezekből látszik az a helyzet, hogy a rendszerváltozás gyakorlatilag nem történt meg. Részben azért nem történhetett meg, mert az élet minden területén – a nagy cégek tulajdonosi körében, a nagygazdaságok, tehát az agrárium szférájában is – kommunista többség volt. A kapitalizmus meg a privatizáció Magyarországon ugyanis nem az Antall-kormánnyal kezdődik, de nem is a Németh Miklós utolsó reform kommunistának mondott kormányával, hanem a 80-as évek elejétől elkezdődött. Amikor az Antall-kormány megalakult, akkor már a tőke nagy része magánkézben volt, korábbi kommunista vezetők kezében.

– Bizonyos fontos változások történtek, például a primitív kommunista tulajdonviszonyok és gazdaságpolitika helyére a tőke hatalma lépett, valamint kialakult a többpártrendszer és a szólásszabadság. Ha azonban a részleteket nézzük, azt látjuk, hogy a nemzeti oldalon az egyik párt agresszív módon megsemmisíti a kisebb nemzeti pártokat, a szólásszabadság pedig részleges: ha például elmondom a szakmai véleményemet Trianonról vagy a szabadkőművességről, balos „tudósok” antiszemitának neveznek. Mindent egybe véve, ez a helyzet még mindig jobb, mint a kommunizmus volt.

Történészként mondom, mert évtizedeken át tanítottam gazdaságtörténetet – angol ipari forradalom, francia ipari forradalom, a hatalmas német ipari forradalom és az Osztrák-magyar Monarchia, benne Magyarország is – tudom azt, hogy a tőke általában nem konzervatív, a nagytőke mindig liberális.

S itt egy nagyon fontos dologra szeretném a figyelmet felhívni, arra, hogy a liberalizmus a tőkés világ eszmetörténeti megfelelője. Ugyanis a liberálisok mondják ki – a konzervatívok nem, és alapvetően a szociáldemokrata ideológusok sem – hogy a szabad vállalkozást mindenkinek meg kell engedni. Ez elsőre szépen hangzik, csak az a gond vele, hogy bár mindenkinek joga van – még a legszegényebb embernek is – egy hatalmas gyárat alapítani, csak nem fogja tudni megtenni, ha nincs hozzá tőkéje.

Visszatérve az eredeti kérdésre, jórészt elmaradt a 80-as években általunk tervbe vett rendszerváltozás, s ennek hatásait mind a mai napig érezzük, mert pontosan ugyanaz a rablókapitalizmus van most Magyarországon, mint ami kialakult a 80-as és 90-es évek fordulóján. Csak most bekenik a „nemzeti nagytőke” mázzal; igen, a NER gazdaságpolitikájára gondolok. Sokan felvetik, hogy ki kell alakítani egy magyar nagytőkés osztályt, egy hazai nomenklatúrát, de ennek ára van. Ez jelen esetben a költségvetés fosztogatásán keresztül valósul meg, hiszen a NER gyakorlatilag nem más, mint a kormányzat és a nagytőke és kapcsolt tagjai részéről a költségvetési pénzek magántulajdonná alakítása. Mert tőkét úgy is lehet – bár nyilván nem mindenkinek – csinálni, hogy a költségvetésnek például eladok valamit. Erre csak egy példát mondok, nevek nélkül. Az állam megvesz több százmilliárd forintért üresen álló irodaházakat – túlárazottan – és az a pár százmilliárd forint, az már maga a befektethető tőke. Az már magántőke lesz, mert az állam kifizeti és a pénz magánzsebekbe kerül. Ezeket a folyamatokat nevezem én a költségvetés kifosztásának – amikor semmi másról nincsen szó, mint a magánzsebek megtöméséről – most ezek a folyamatok tartanak. Lassan az épületek elfogynak, a kastélyok elfogynak, ezért nézni kell mindig újabb lehetőségeket. Viszont a költségvetést minden évben beterjesztik, a fosztogatás lehetőségének a ténye pedig fönntartja azt a rendszert támogató tőkéscsoportot, amely egészen addig – s csak addig – támogatja majd ezt a társaságot, amíg a rendszer egyszer meg nem bukik. Csak egy mondat a kastélyokról: Romániában magyar tulajdonban volt több kastélyt, a földbirtok egy részével együtt visszaadtak magyar tulajdonosoknak, hiszen ez az ő magántulajdonuk volt. Magyarországon a kastélyok és birtokok nem adott arisztokrata családok magántulajdona volt? Tessék visszaszolgáltatni, olyan állapotban, amilyenben az épületek és gazdaságok voltak az elkobzáskor!

Nem, hiszen most a világon minden országban egymással totálisan összefonódott kereskedelmi, pénzügyi és termelői hármasságon alapuló kapitalizmus működik. Ezeknek az úgynevezett magyar érzelmű nagytőkéseknek – akik közül néhányat névről mindenki ismer – sincs más lehetőségük, mint beilleszkedni a nemzetközi hálózatba. Mert máskülönben a kereskedelemben alulmaradnak, tönkremennek, ha bankárok, akkor a bankvilág kiveti őket, és csődöt kell jelenteniük. Szóval mindenkinek be kell állnia abba a hálózatba, ami a termelés, a kereskedelem területén az üzleti világban évszázadok alatt kialakult. Ennek saját törvényei vannak, aki ezeket megszegi, azt kiveti magából a rendszert. De úgy, hogy tönkremegy, tehát nem volt értelme a tevékenységének.

Úgyhogy azzal, hogy saját magyar nómenklatúra legyen, én elvileg egyetértek, csak nem látom azokat az embereket, akik ezt alkotják. Látom a Fidesz nagytőkéseit, de, hogy a magyar nemzetnek lennének nagytőkései, azt nem látom. Megjegyzem, volt már olyan gazdag ember Magyarországon, aki fölállt és azt mondta: Birtokaim egy évi jövedelmét a magyar nemzet érdekeit szolgáló tudomány, tudományos intézet megalapítására ajánlom fel. Ideje volna, hogy egy új gróf Széchenyi István lépjen színre a magyar közéletben, de erre úgy néz ki, még várnunk kell.

– Csekély, de bármely más ország sem elég nagy ahhoz, hogy megakassza ennek a működését. A magyar nagytőkének viszont be kellene látnia, hogy a liberalizmus, a liberális gazdaságpolitika – tehát hogy szabadon befektethetnek a profit érdekében – az nem elég egy nemzet fenntartásához. Ahhoz az is kellene, hogy a nemzeti erőket támogassák. Úgy látom, pártügyeket támogatnak, ezen kívüli magyarokat nem.

Ami a kormány gazdaságpolitikáját és pénzügypolitikáját illeti, beilleszkedés zajlik a nemzetközi kapitalista világba, hiszen ott lehet nagy profitot szerezni. Emellett Orbánék elkezdték a külföldi nagytőke kiszorításának a megpróbálását is. Ez életveszélyes egyébként, de a kiszorítási folyamatot pozitívnak tartom. Ezek tehát rendkívül fontos dolgok, megjegyzem, ha valaki ismeri az elmúlt 35 évben tett nyilatkozataimat, azokban ezek mind benne vannak.

– Így van, ez még várat magára. Talán azért is, mert a magyarországi értelmiség nagy része gyakorlatilag vagy áruló vagy tehetségtelen, vagy behódoló. Szintén példákkal világítom meg, hogy ez mit is jelent.

Itt van például az Eötvös Loránd Tudományegyetem. Ott olyan professzorok vannak most, akik 35 éve még olajszőkítők, vagy pedig valamikor munkásőrök voltak. Fiatal kollégáim mesélik – tudósok, kutatók – hogy a tanszékvezető professzorok, akadémikusok, az MTA rendes tagjai ezt a múltjukat itt-ott el is mondják. Vannak köztük olyanok is, akik úgy vélik, hogy Trianont megérdemelték a magyarok, mert elnyomták a nemzetiségeket. Sőt olyan professzor is van, aki azt hangoztatja, hogy a magyarok minden rosszat megérdemeltek. Kérdezem én, hogy ezek milyen értelmiségiek? Papírja van róla, hogy értelmiségi, akadémikus, tanszékvezető, a csúcsértelmiség tagja, és ettől még szörnyűbb a dolog.

A másik a behódolás. Én még emlékszem, hogy az MDF sikere annak is volt köszönhető, hogy az addigi rendszer ellen tömegesen fellázadtunk. Volt, aki Szegeden, volt, aki Pesten, vagy vidéken a falvakban, az MDF volt akkor a legnagyobb párt. Ettől őrült meg az SZDSZ, meg az akkori kis liberális Fidesz is, akik azt hitték, hogy megnyerik a választást. Ott Szegeden ezek az ócska magyarok bennünket neveztek sovinisztának, többek között Csurka Istvánt, Csengey Dénest, Fekete Gyulát, meg Csoórit. Ma viszont azt látom, hogy az az értelmiség, aki annak idején az MDF-ben benne volt, vagy megkeseredve háttérbe vonult, vagy pedig mostanra beállt a Fideszhez. Aki szívvel-lélekkel beállt, azt nem akarom kritizálni, ha így gondolja, ez a véleménye, csinálja. De nagyon sokan vannak, akiket a Fidesz kézpénzért megvett, például külön tudományos intézeteket szerveznek nekik jó fizetésekért. Ahol – és most tessék kapaszkodni – a nemzeti gondolkodású kutatók kapják a legkisebb fizetéseket és a hozzá nem értő, a mellüket keresztényként döngető, valójában álkeresztény, álnemzeti érdek-emberek pedig – kutatókként, vagy pedig vezető emberekként – óriási fizetést kapnak. Sajnos a magyar értelmiség nagy része készpénzért megvásárolható.

Én nemzetben gondolkodó történész vagyok, ezen lehet gúnyolódni, lehet ezért sovinisztának nevezni, de én ezt nem is tagadom. De ha komolyan vesszük azt, hogy a kultúra nemzetfenntartó erő, akkor az is tény, hogy a kultúrát az értelmiség csinálja, műveli, az ír verset, regényt, tudományos munkákat, monográfiákat. Döntő jelentőségű az értelmiség hozzáállása, de mi van akkor, ha az értelmiség elárulja a saját nemzetét, és készpénz után, pozíciók után fut. Sőt, a másik oldalon ott van ez a munkásőr mentalitású társaság, amitől szintén semmi jót nem várhatunk. Egyes vélemények szerint a magyar kultúra már elveszett. S ha mégis fölbukkan egy-egy hazafias magyar értelmiségi, azt horthyfasisztázzák, lenácizzák, lesovinisztázzák, antiszemitázzák s az egész életét tönkreteszik. Ez egy rettentően szomorú dolog.

Amikor az ember odafordul a kormány valamelyik tagjához, akkor tőle ígéret van, de amúgy támogatás nincs. Hogyan lehet az, hogy holokauszt témájú filmekre van támogatás, de a legkiválóbb magyar filmrendező, Jelenczki István Trianon-filmjére nincs? Miközben azt látni, hogy baloldali kollégákat óriási fizetéssel, pozíciókkal és a legmagasabb állami díjakkal támogatnak. Ekkor az emberben fölmerül a kérdés: tessék mondani, ez a kormány akkor most nemzeti és keresztény vagy esetleg álnemzeti és álkeresztény?

– A helyzet az, hogy én akkor ott voltam a sűrűjében, így mindenkit személyesen ismerek. Tudom azt, hogy volt egy-két kiváló ember – Andrásfalvy Bertalan nevét hadd említsem meg – de szomorú ténynek látom azt is, hogy például a külügyek élére odatettek egy USA-barát, atlantista fölfogású embert, vagy a hadügyek élére Für Lajost. Ez utóbbi az MDF köztársasági elnökjelöltje volt, és miután Antall megkötötte a paktumot Göncz Árpáddal, neki valami pozíciót kellett adni. Engem kivettek a már megbeszélt honvédelmi miniszteri pozícióból, – miniszterhelyettes lettem – és a helyemre került a Für Lajos, akinek a legfontosabb „tanácsadója” Keleti György lett. Für csodálatos szónok volt, csak a katonai ügyekhez nem értett. Ennek az lett a vége, hogy mire a Horn-kormány bejött, addigra az európai haderő- és fegyverzetcsökkentési tárgyalásokat Magyarországon úgy hajtották végre, hogy nem maradt katonai, azaz nemzeti erő. Most a Fidesz végre csinálja a haderőfejlesztéseket – vannak benne elfogadandó dolgok – azonban, ha csak a román haderő fejlesztésével vetem össze a magyart, tragikus lemaradás látszik.

Visszatérve a személyi kérdésekre, a helyzet az, hogy Antall József nem mindig azokat a személyeket tette a legnagyobb pozíciókba, akiket kellett volna. Ez azt jelenti, hogy ha egy olyan – nem megfelelő – ember van a legmagasabb pozícióban, akkor az a szakterület nem fejlődik, vagy egyenesen visszafejlődik. Rossz döntések születtek a gazdaságpolitikában, a privatizációban, a nemzeti ipar, a nemzetgazdaság újragondolásában, fölépítésében, elmaradt a mezőgazdaság fejlesztése. Magyarországon még a csonka Magyarországon is remek termőföld van, itt nem akkumulátorgyárakat kell arra a termőföldre telepíteni, hanem be kell vetni búzával, kukoricával, gyümölcsfákat kell rá ültetni.

Úgyhogy, ha 2026-ban lesz egy olyan magyar kormány, amelyik magyar érdeket képvisel, nemcsak beszél arról, hogy nemzeti, meg keresztény, akkor majd ezeket a kérdéseket újra végig kell gondolni. Én személy szerint már semmilyen pozícióban nem akarok lenni az életemben, csak annyi a vágyam, hogy elmondhassam – mondjuk egy ilyen interjúban – hogy milyen tapasztalataim vannak. S ebből okulva talán fiatal, okos emberek – ezért vállaltam el Toroczkai László mellett a tanácsadó szerepet – majd meg fogják tudni teremteni a jövendő sikeres, boldog Magyarországát.