A Hlatky László színművész föllépéseivel és színigazgatói tevékenységével kapcsolatos tárgyi hagyatékot néhány évvel ezelőtt fölajánlottuk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnek, ám a válasz az volt, hogy nem tartanak rá igényt, mert a földolgozására nincs elég ember, a tárolására pedig nincs hely. Nemrégiben beszéltünk Lorán Lenkével, aki erre fanyarkásan elmesélte, hogy az ő személyes tárgyainak fölajánlásakor is hasonló elutasításban részesült. Mindenesetre mi a magunk módszerével és lehetőségével igyekszünk közkinccsé tenni azt, amire a hivatalos színháztörténészek nem tartanak igényt.

Gárdonyi Géza a Két katicabogár című elbeszélésében két eladósorban levő falusi leányka katicabogarakat röptet, hogy mutassák az utat, merre viszik őket: „Keletnek-e? Nyugotnak-e? égnek-e? földnek-e? Vagy csak itten hagynak?” Talán ez a Gárdonyi-elbeszélés, vagy a „két katicabogár beszélget” kezdetű állatos viccre alapozta a második világháború után újjászerveződő pesti színésztársadalom azt a baráti asztaltársaságot, amelynek tagjai az előadások előtt, vagy után rendszeresen összejártak eddegélni, iddogálni, beszélgetni, és magukat Két Katicás Társaságnak nevezték.

Hogy a föllépések előtti vagy utáni gyakori együttlétek jelentettek-e valami mást, komolyabbat is ennek a művészi körnek, azt soha nem tudhatjuk meg, már csak ezért sem, mert néhány héttel ezelőtt távozott közölünk Komlós Juci, az utolsó élő tag. Ha elnézzük a Hlatky Lászlót a Két Katicás Társaságba invitálók névsorát, utólag, az egyéni életek alakulásának tudatában mégiscsak elmondhatjuk: a háború utáni korszakban a „katicások” ültek az asztalnál, iddogáltak, s akkor még egyikük sem tudta, hogy merre viszi sorsa. Gárdonyival szólva „Keletnek-e? Nyugotnak-e? égnek-e? földnek-e?” Hlatky László a múlt század ötvenes éveiből megőrzött egy kis méretű, megsárgult, kitépett noteszlapot, amelynek egyik oldalán látható rajz hét iddogáló, mulatozó, pettyes szárnyú katicabogarat ábrázol. Nem tudni, miért csak hetet, pedig a rajz készültekor az aláírások száma szerint már tizenegyen voltak. Valószínűleg a rajzolónak ennyire futotta a türelméből. Egy katicabogár kérdőjeles széke üresen maradt, arra valakit vártak. A rajz fölötti írás így szól: Hlatky László érdemes Két Katicásnak. Magyarán, a lap másik oldalon a nevét aláíró tizenegy művész társasági tagnak invitálja Hlatkyt Lászlót.

A lap túloldalán a korabeli színházi élet tizenegy nagyságának az aláírása, a Két Katicás Társaságban betöltött funkciója, vagy a saját maga választotta jelzője olvasható: Agárdy Gábor „új tag”, Kiss Manyi „elnök”, Komlós Juci „két katicás”, Kardos Magda, Gáti Sándor „titkár”, Borvető János, Hidvéghy Lajos „zenei vezető”, Victor Gedeon, „a leszart Katica”, Sándor Anci (Hlatky László szintén színész neje), „a hűséges”, Magyari Tibor „közlegény” és Komlós Bandi „szimpatizáns”.

A nemrégiben elhunyt Komlós Juci és Hlatky László közös színházi munkássága 1951-ben kezdődött a Vígszínház épületében megnyílt Magyar Néphadsereg Színházában. Hlatky már 1951-ben, a Magyar Néphadsereg Színházának megnyitásakor a társulat tagja volt egészen 1955-ig, amikor átigazolt a Vidám Színpadra. Rostand Cyrano de Bergerac című romantikus színművét 1952. december 18-án mutatta be a Magyar Néphadsereg Színháza Egri István és Szendrő József rendezésében. Cyrano lovagot Szabó Sándor, Roxane-t Komlós Juci, míg Ragueneaut Hlatky László alakította. Az úgynevezett szerepkettőzés jóvoltából Cyrano de Bergerac szerepét Várkonyi Zoltán, Roxane-t Ruttkay Éva és Ragueneaut a darab egyik rendezője, Szendrő József alakította. A kommunista kultúrterror ellenére a Magyar Néphadsereg Színháza igen értékes műveket vitt színre, és sokszor sanyarú körülmények között, zötyögő autóbuszon járta velük az országot.

A Két Katicások Társulatának igazán nagy nevei Agárdy Gábor, Kiss Manyi és Komlós Juci voltak, akik haláluk után is jól ismertek. Érdemes néhány szót szólni azokról a tagokról is, akiket már régen elfelejtettek, mert elsodorta őket a történelem vihara Magyarországról, idejekorán meghaltak vagy csak nem voltak a háború utáni korszak kegyeltjei.

Kardos Magda

Ilyen volt Kardos Magda szubrett, táncos és énekes, aki 1944-ben eljátszotta a Martonffy Emil rendezte Egy csók, egy pofon című filmvígjáték Micikéjét. A filmből rendkívül kedveltté vált az Aki vízzel főz című dalbetét. Kardos Magda, az akkori idők tehetséges táncosa és énekese Hlatky Edit, valamint ifj. Latabár Kálmán társaságában több sikeres filmszerepet is játszott. A Hlatky Lászlónak szóló meghívón mindjárt Kardos Magda neve alatt Borvető János, az Operettszínház ünnepelt énekesének a nevét olvashatjuk. A Két Katicás Társaság idejében Borvető már Kardos Magda férje volt. Borvető igazi bonvivánként játszotta a többi között Renét a Luxemburg grófjában. Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét 1954-ben újította föl a Fővárosi Operettszínház, s Edvint Borvető János alakította.

A Fővárosi Operettszínház 1957-ben mutatta be a Kard és szerelem című operettet, amelynek férfi főszereplője – Sárdy Jánossal megosztva – Borvető János volt. Ám alig történt meg a sikeres bemutató, amikor a színház kommunista janicsárjai az énekest elbocsátották az állásából. Később, a viszonylag enyhébb időkben sem bocsátottak meg neki, csak kisebb szerepeket és föllépési lehetőségeket kapott, s végül megunva a megalázó mellőzést, nejével, Kardos Magdával együtt 1970-ben kiment Amerikába, ahol az emigráns magyar színjátszás mindenesei lettek. Mint sokan mások, a politikai változások után a nejével együtt Borvető János is hazajött, s 2001-ben, teljesen elfeledve hunyt el Budapesten.

Hidvéghy Lajos, a „zenei vezetőként” bemutatkozó Két Katicás korábban, a világháborús esztendőkben az akkoriban alakult hatvani színházzal járta a megnagyobbodott országot. 1954-ben szerződött a Magyar Néphadsereg Színházához, ahol alig egy évig játszott együtt Hlatky Lászlóval és Sándor Annával. Az 1956-os forradalom után két esztendeig a Szolnoki Szigligeti Színházban, majd 1959-ben fölkerült Budapestre, a Petőfi Színpadra. Hidvéghy 1964-1970 között az Állami Déryné Színház tagja. Élete egyik nagy szerepeként Huszka Jenő Gül baba című operettjében Gábor diákot alakította.

Victor Gedeon a Két Katicás Társaság meghívóján már az '50-es évek elején odabiggyesztette neve mellé „a leszart Katica” megjegyzést. Valószínűleg nem véletlenül, mert a mellőzöttség valójában élete végéig kísérte. Pedig tehetséges volt, ám ez a magyarországi színészi pályán nem elegendő. A két esztendővel korábban Hlatky László igazgatta Pécsi Nemzeti Színházban lépett föl először 1944-ben, majd jöttek az oroszok, velük együtt a helybeli kiszolgálóik, s ettől kezdve Victor Gedeon szinte évenként más színházban játszott, így a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban, a pesti Magyar Színházban, a Kecskeméti Katona József Színházban. 1952-ben a Vígszínházba, két esztendővel később az Állami Faluszínházba, egy évvel később a Miskolci Déryné Színházba került, majd viszonylag hosszabb ideig, 1957 – 1970 között egy társulatban játszott Hlatky Lászlóval.

Victor Gedeon 1970-ben a Thália Színházba, három évvel később a Madách Színházba, majd végül a Nagymező utcai Radnóti Színházban lépett föl. Színes, sokoldalú művész volt. Igaz, hogy többnyire csak epizódszerepeket, de játszott számos filmben, tévéjátékban, sőt még forgatókönyvíróként is ismert volt. Emlékezetesen alakította Katona József Bánk bánjában Ottó szerepét, illetve dr. Wolffot Molnár Ferenc Egy, kettő, három című színpadi művében. Amint egész életében, a 2004 februárjában bekövetkezett haláláról a sajtó és a színészi szakma szinte teljesen megfeledkezett. Victor Gedeon végső nyughelye az Óbudai temetőben, akárcsak az 1982-ben eltávozott Hlatky Lászlóé, eddig nem lett „levédett sírhellyé” nyilvánítva.

Kiss Manyi az 1940-es évek elején

Kiss Manyi, amint Hlatky László és Kazal László is szintén száz évvel ezelőtt, 1911. március 12-én a Kolozs megyei Magyarlónán született, ám a háromszéki Zágonban nevelkedett. „A drága Manyikáról”, ahogyan Hlatky szokta emlegetni, habár nem felejtették el, mint a fentebb említett művészeket, mégis szólnunk kell. A háború után Kiss Manyi majdnem egy évtizedig a bosszú áldozata volt, mert a világégés idején „valaki látta a fronton”. A színésznő ugyanis jó magyar volt, s egy-egy bevetés szünetében lelket kívánt önteni a fronton harcoló katonákba, ami untig elég volt a megaláztatáshoz, a mellőzéshez. A két művész évtizedeken keresztül jó barátságban volt, együtt játszottak, kezdve a háború előtti Pódium Írók Kabaréjával, majd később, egészen Kiss Manyi korai, 1971-ben bekövetkezett haláláig több közös színpadi föllépésük, film-, tévé- és rádiószereplésük volt. Kiss Manyi és Hlatky László egyik közös föllépése Alexander Raszkin A filmcsillag című darabjában volt.

Kiss Manyinak a későbbi elismerése ellenére is nagyon elege volt a létező szocializmus „áldásaiból”. Az akkori időkben szokásban volt, hogy a nevezetesebb kommunista események, vagy szavazások idején elrendelték a szesztilalmat. Egy ilyen alkalommal Kiss Manyi, aki Hlatkyhoz hasonlóan nem vetette meg az itókát, bement az egyik közértbe és vásárolt magának jó pár üveg Diána sósborszeszt, mert arra nem vonatkozott a tilalom. „Manyika, miért iszod ezt a sok sósborszeszt?” - kérdezte tőle Hlatky László. „Hát mondd, Api, ki lehet bírni ezt az őrületet józanul?” - hangzott Kiss Manyi válasznak szánt kérdése.

Hering József – Kuruc.info