Az utóbbi hetekben felháborító dolgokra volt bőven példa a fekete Arielen át egészen a női James Bondig, aki ráadásul szintén néger. A minap azonban megnéztem a moziban Az oroszlánkirályt új animációs köntösbe bújtatva, és örömmel állapítottam meg a tényt, hogy a történet még mindig remek és időtálló, gyerekkorom legmeghatározóbb meséje még mindig érintetlenül tündököl régi fényében. Paradox módon ebben annak is része volt, hogy az animációs feldolgozás nem sikerült túl jól, ami a karakterek külső ábrázolását illeti. A valódi érzelmek kifejezésére az animációs állatok alkalmatlanok, így az eredeti 1994-es rajzfilm csak még inkább felértékelődött a szememben, figyelembe véve, hogy a szinkronhangok is sokkal jobbak a régebbi változatban. A történeten szerencsére nem változtattak az új verzióban sem, így tartalmilag ugyanazt a lebilincselő történetet kaptam, mint annak idején. Nem célom az animációs újragondolást részletesen elemezni, ezt megtették sokan mások az erre szánt csatornákon. Sokkal inkább szeretnék leírni pár gondolatot konkrétan a cselekménnyel kapcsolatban.

Az Oroszlánkirály azért az egyik legcsodálatosabb történet és az egyik legsikeresebb Disney-mese mind a mai napig, mert kicsiket és nagyokat egyaránt tud úgy szórakoztatni, hogy közben egyik irányban sem veszít semmit az értékéből. Egy 5-6 éves kisgyereket valószínűleg nem a természet körforgásának különös jelensége, vagy a történetben meghúzódó királydráma izgat, mégis az elsőtől az utolsó percig leköti a rajzfilm. Engem legalábbis lekötött, meg további ezer másik alkalommal is, amikor mozi helyett már otthon néztem meg VHS kazettán, szó szerint minden nap.

Pedig az Oroszlánkirály alapvetően egy felnőtteknek készült film. Történet szempontjából legalábbis mindenképpen. A szép vagy éppen vidám zenék, illetve a szerethető, mulatságos karakterek mögött ugyanis komoly mondanivaló van. Egy szó szerinti élet-halál harc, ahol az uradalom, az oroszlánok birodalmának, területének a léte forog kockán. A történetet az alkotók persze úgy vezetik, hogy a közönség a meggyilkolt királlyal, Mufasával, illetve a száműzött Simbával rokonszenvezzen, Mufasa testvérét, Zordont pedig gonosz és agyafúrt karakternek ábrázolják, aki trónigényét arra alapozza, hogy ő a jogos örökös, lévén a király legidősebb trónképes, férfi (hím) rokona. Ez így tiszta sor, de a nézőnek – ha túllép a karaktereken, és kizárólag a tényekre koncentrál – lehetőséget nyújt arra, hogy elgondolkozzon: ha a film nem „vezetné” a nézőt, hogy kinek „drukkoljon” és mindkét oldal lehetőséget nyújtana szimpátiára, ő vajon mivel értene egyet? A seniorátus elvével (az előző uralkodó legidősebb trónképes férfi rokona az utód) vagy a primogenitúrával, ahol az uralkodó után annak legidősebb fiúgyermeke örökli a trónt? Nekünk, magyaroknak ez a kérdés még egy kis „extrát” is tartogat, hiszen Koppány a seniorátus jogán követelte a trónt István (Vajk) ellenében. Ez a több mint ezeréves esemény pedig a magyarországi nemzeti oldal egyik legfelkapottabb, legmegosztóbb témája mind a mai napig, kiváló veszekedési lehetőséget biztosítva baráti társaságok számára.

Az örökösödési kérdés mellett központi helyet kap a rend, a körforgás, a természet. Mufasa, az oroszlánok királya már egészen fiatal korában beleneveli Simbába, hogy a rend mindenek felett áll, a természet és az élet pedig egy nagy körforgás eredménye. Ennek a körforgásnak a megfelelő működéséért, a birodalom biztonságáért, jólétéért a mindenkori király az első számú felelős, aki nem azért uralkodik, hogy hatalmával zsarnokoskodjon és visszaéljen. Ha egy király pedig meghal, csatlakozik őseihez az égben, és a csillagok közül néz majd le utódaira. Ezt a rendpárti, ugyanakkor végtelenül megható felfogást a kisoroszlán még láthatóan nem érti, apja sajnálatos halálát, majd saját száműzetését követően pedig új barátai jóvoltából megismerkedik a „szakítsd le a napot”, „élj a mának”, az előző eszmefuttatáshoz képes szélsőségesen anarchista felfogásával (amit ők egyszerűen hakuna matata-nak neveznek), melyből hosszú idővel később egy sor komoly esemény képes csak visszabillenteni a rendpárti állapotba. Persze azért jegyezzük meg, hogy az „élj a mának” felfogás legbuzgóbb hívei, a rókamanguszta Timon és a varacskosdisznó Pumba a rajzfilm két legmulatságosabb és legszerethetőbb karaktere, népszerűségüket kihasználva később pedig önálló, saját rajzfilmeket is kaptak a Disney-től. Timon a „szakítsd le a napot” mottó mellett pedig kifejti azt is, hogy a körforgás mint olyan nem létezik, az élet maga pedig lineáris. Ennél kiválóbban aligha lehetett volna szebben és egyértelműbben szembeállítani a körforgás komoly, felelősségteljes gondolatát a lineáris „utánam az özönvíz” felfogással. Aki párhuzamokat vél felfedezni a két példára a valós történelem fejezeteiből, az nem a véletlen műve!

A rajzfilm központi eleme tehát egy komoly királydráma, valamint az élet körforgásának bemutatása, amit ráadásul egy kiváló, Az élet az úr című betétdallal is megtámogatnak. Hitelességét pedig tovább növeli a tény, hogy egyetlen egy ember sem szerepel a történetben, amely – szerintem legalábbis – egy hatalmas nagy plusz pont, amely kiválóan érzékelteti, hogy a természet rendje független az emberi civilizáció konstrukciójától. Micsoda üdítő és tanulságos, rendpárti cselekmény a sok selejt között! A filmvégi képkockákból pedig csak úgy sugárzik a rend, a béke és a biztonság szellemisége az oroszlánok birodalmában. A „béke égig száll”, ahogy az egyik betétdalban éneklik. Boldog vagyok, hogy gyerekként és felnőttként is gazdagabb lehettem azzal az élménnyel, amit Az oroszlánkirály nyújtani tudott, csak azt sajnálom, hogy manapság már nem készülnek ilyen mesék.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info