Az Orbán-rendszer semmi másban nem annyira elkötelezett, mint az Izraelhez való hűségben, ez a tény pedig – külpolitikai és belpolitikai értelemben egyaránt – mindent felülír. Különösen szomorú (vagy tragikomikus, nézőpont kérdése) ez annak tekintetében, hogy amúgy is a nullához konvergál, amit pozitívumként fel lehet hozni a rendszer mellett, ám hiba lenne azt hinni, hogy a valami rejtélyes okból a Fideszre szavazó, egyébként nemzeti gondolkodású átlagembert kijózanítaná a kritikátlan zsidóbarátság.

E toxikus „bajtársiasság” természetesen össze van kötve egy jó nagy adag migránsozással. A narratíva szerint nyugaton a migráció miatt nincsenek biztonságban a zsidó közösségek (ez minket magyarként miért kellene, hogy érdekeljen?), bezzeg Magyarországon háboríthatatlanul élhetnek.

Orbán – Netanjahu oldalán állva, izraeli zászlókkal a háta mögött – egyenesen úgy fogalmazott, hogy a zsidóság ma Európában egy „veszélyeztetett kisebbség”, Magyarország pedig elkötelezett, hogy megvédje e csoportot. Nos, talán a zsidó az utolsó nép, akiről a „veszélyeztetettség”, vagy a „gyámoltalanság” jut eszünkbe, különösen igaz ez 2023. október 7. óta, amióta teljes nyugalomban mészárolják a palesztinokat e vérgőzös gyilkosok.

A hűségeskü persze annyira jól sikerült, hogy a „gázai mészáros” megdicsérte hazánkat. A lelkes orbáni farokcsóválásra a várva várt buksisimi volt a reakció, a csaholó kiskutya pedig majd bepisilt örömében, be is jelentette, hogy hazánk kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). Azóta már tudjuk, hogy az ICC Netanjahu érkezését követően megkeresést küldött a magyar kormánynak, hogy tegyenek eleget a letartóztatási parancsnak, ám Orbán életében először nem szájhősködött, és megtagadta a kérést.

E büntetőbíróság egyébként a Hamász vezetői ellen is ugyanezt a parancsot tartja érvényben, és ne legyenek kétségeink afelől, hogy őket gond nélkül letartóztatta volna a NER a kettős mérce jegyében. Orbán ki is nyilvánította, hogy „Magyarországon soha nem fog Hamász-zászló lengeni”, nyilván a cigánybűnözés helyett inkább ezt tartja valós veszélynek.

Tény és való azonban, hogy a 21. századi európai antiszemitizmus tényleg a bevándorlók körében jellemzőbb, amely faramuci módon pont arra világít rá, hogy az őshonos európai ember mennyire életképtelen. Dacára Izrael viselkedésének, alig akadnak olyan európai pártok, amelyek nyíltan merik kritizálni a zsidóságot, a magukat „üldözöttnek” beállító szalonjobboldali szerveződések pedig sokkal inkább filoszemiták, mint a baloldal. A migráció oltárán e pártok teljesen feladták az antiszemitizmus kérdését, ami azért is szuicid magatartás, mert a multikulturalizmus „áldásait” (ami e szalonjobboldali pártok – egyelőre még – kritizálni mernek) is olyan társadalommérnököknek köszönhetjük, akik javarészt zsidó származásúak voltak.

E szürreális kollektív diliház akár még vicces is lehetne, ha egy tragikomédiát néznénk a moziban, és nem a saját életterünkről lenne szó. A méreggel szennyezett zavarosban pedig megint azok az „üldözöttek” tudnak a legeredményesebben halászni, akik évszázadok óta azon mesterkednek, hogy minél több viszályt szítsanak az európai élettérben. Hiszen, ha e viszályokból kevesebb lenne, e gazdatestet kereső destruktív nép labdába sem rúgna az északi civilizációban.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info