Hazony (aki 2019 márciusában már leült beszélgetni Orbánnal) 2016-os „keresztény-zsidó egység”-et szorgalmazó konferenciájának alcíme az volt, hogy „Visszakövetelni és újraépíteni a konzervativizmust” – ami sokatmondó önmagában is. Hazony rendezvényeit az Edmund Burke Alapítványon keresztül szervezi, melynek elnöke. Az alapítvány egy „konzervatív” valami, és nem említi feltűnően Izraelt, de munkássága egyértelműen cionista, amit Hazony elnöklete eleve garantál. (Ő továbbá a régebbi, izraeli Herzl Intézet elnöke is egyben, mely támogatja a rendezvényt, és ami a nyíltan cionista vonalat viszi.) A konferenciákat szervező alapítvány társelnöke még David Brog, Éhúd Bárák izraeli tábornok és pártelnök unokatestvére. Brog társszervezője Hazony konferenciáinak, az egyiket például azzal nyitotta, hogy aki szerint az amerikai nacionalizmus a fajhoz köthető, hagyja el a termet. Idevág, hogy Brog cionista aktivizmusának része nem csak a nacionalisták filoszemita akolba terelése, de a keresztények cionista szolgálatra fogása is: a „cionista keresztény” Keresztények Izraelért Egyesülve szervezet társalapítója és ügyvezető igazgatója volt, mely szervezetnek a célja a keresztények egyesítése a zsidóság és Izrael támogatására. Ennek a „keresztény szervezetnek” a képviseletében volt jelen az említett 2016-os rendezvényen is. Ahogy Hazony a nacionalizmust terelgeti a cionizmus szolgálatába, például új könyvével, úgy Brog a kereszténységgel teszi ugyanezt Izrael mellett állni: miért támogatják a keresztények a zsidó államot (2006) és A hit védelmében: a zsidó-keresztény eszme, és az emberiségért való küzdelem (2010) című könyveivel. (Jellemzően a zsidóság és Izrael támogatását is a „közös zsidó-keresztény értékek”-re hivatkozva érik el a zsidók, de közben, nyilván ezen „zsidó-keresztény értékek” mentén, a napokban rabbik tiltakoztak egy auschwitzi katolikus templom ellen: „ez [a templom] szerintem a legnagyobb megbecstelenítése a holokauszt múltjának” – mondják.)

 

Jelen volt még a 2016-os konferencián a hazánkban élő brit John O’Sullivan, jelenleg a magyarországi székhelyű Danube Institute igazgatója és elnöke. Az intézet az olaszországi konferenciának a támogatója, melyen O’Sullivan fel is szólal majd. O’Sullivan hosszas filoszemita múlttal rendelkezik, például a Hudson Institute kötelékeiben (zsidó alapítói Herman Kahn és Max Singer, a jelenlegi elnök és vezérigazgató neve pedig Kenneth R. Weinstein). Budapesti intézetének nemzetközi tanácsadó között találjuk továbbá a III/II-es egykori ügynök, Bilderberg-csoportos Martonyi Jánost is, aki szerint „a holokauszt a legnagyobb nemzeti trauma számunkra”.

Szintén támogatója a mostani rendezvénynek a filoszemita Bow Group az Egyesült Királyságból. A rendezvény gerince viszont Hazony Herzl Intézete, melynek küldetésnyilatkozatában azt olvashatjuk, hogy „[Az intézet] szándéka a zsidó nép, Izrael Állam és a nemzetek családjának felelevenítéséhez való hozzájárulás a judaizmus alapvető eszméivel való újbóli találkozáson keresztül.” Egy korábbi konferenciájuk kapcsán pedig Hazony rendkívül beszédes megjegyzése fontos itt: „A nyugati politikában bekövetkezett nacionalista fordulat óriási lehetőséget biztosít keresztény-zsidó szövetségre a közszférában.”

Valóban erről van szó: a 2015-ös „migránsválság” a nacionalizmust ismét vonzóvá tette sokak számára, illetve világossá vált, hogy a nemzetállamokban gondolkodó „konzervatív országok” (többnyire a kelet- és közép-európai térség) egy olyan jelenség, amit hiba lenne figyelmen kívül hagyni, főleg akkor, amikor a „baloldali antiszemitizmus” vélt vagy valós jelenségéről egyre többet panaszkodnak a zsidók (lásd a brit Munkáspárt esetét).

Ha zsidó befolyás nélkül maradnak olyan irányvonalak, mint a migránsellenesség, a nemzetállam fogalma, ha például az Orbán-féle „migránsellenes” „nemzetállami konzervativizmus” nem kerül zsidó hatás alá, avagy nem marad a már jelenlévő filoszemita hatások alatt, előfordulhat, hogy idővel rámutat a zsidók szerepére pont ebben a migránspárti aktivizmusban, és a migránsok beilleszthetetlensége mellett a zsidók idegensége is nyílt megoldást követel majd. A kóser fékek és beépített falak nélkül nyíltan zsidóellenessé válhat mindez, így mindennek cionista-filoszemita mederben való terelgetése létfontosságú a zsidó hatalom és befolyás fenntartásához.

 

Mindehhez két alapvető oszlop szükséges: a cionizmus (illetve a tágabb értelembe vett zsidópártiság) és az úgynevezett polgári nacionalizmus, mely nem származási, hanem állampolgári alapon tekint a nemzetre. Ezen a kereten belül a zsidók elitpozíciója nincs veszélyben, hiszen „ők is ugyanolyan magyarok, mint mi”, de közben mégis megmaradnak zsidónak, és a hűségük is máshol van. (Ezt az ellentmondást és az abból adódó konfliktusokat már sokan elemezték évszázadokon át, Istóczy Győzőtől Hilaire Belloc-on át napjainkig.) Ezen kereten belül a vér, a nemzetség, a közös ősök és múlt helyett a „közös értékek” válnak egyedüli mérvadóvá. Ez a felszínen még vonzó is lehet (ebben is rejlik a veszélye), hiszen valóban fontos, hogy a nemzet tagjai osztozzanak „közös értékekben”, és képviseljék azokat, de egy nacionalizmus, mely csak „értékekre” épül, könnyen terelhető az adott értékek félremagyarázásával. Így válik egy „keresztény, demokrata néger” vagy cigány is magyarrá – sőt, akár magyarabb is, mint a nem keresztény, nem demokrata valódi magyar. Ennek mentén hallhatjuk az amerikai „kósernemzetiektől” azt az érvet, miszerint sokkal jobb egy keresztény és az alkotmányukat tisztelő harmadik világbeli bevándorló, mint egy „európai szocialista”, elvégre a „fehér szocialista nem tiszteli közös kapitalista liberáldemokrata értékeiket”, ellenben a mexikói Pedro nyolc gyerekével, vagy a ghánai keresztény néger, aki alig várja, hogy részt vegyen a szabadkereskedelemben, melynek gyakorlása fontosabb, mint a vérségi kötelék. Hogy ennek következményeként nem marad idővel „nemzet”, csak egy polgári, kevert, nem fehér népesség, nem érdekli ezeket a „nacionalistákat”, mint Hazony – akár még kívánatos is a fajilag kevert népesség számukra. (Nem csak a jobboldalé ez az érvelés: a nyíltan fehérellenes baloldali zsidó Niedermüller Péter is „a közös Európa politikai értékei”-ről beszél, a fehér Európa gondolatától rettegve.)

Jelenlegi kormányunk is igyekszik hangsúlyozni, hogy a beengedett fajidegen ezrek „keresztények”, mintha attól több keresnivalójuk lenne itt egy ateista négernél... Hogy aztán valóban keresztények-e, vagy csak tudják, mivel tudnak jó benyomást kelteni (mert kioktatták őket olyan migránssegítő zsidók, mint Ariel Ricker Görögországban, aki szintén azt tanította a betolakodóknak, hogy játsszák meg kereszténységüket), illetve hogy a gyerekeik is azok lesznek-e majd, már nem garantált, de akárhogy is legyen, mind ők, mind a gyerekeik négerek maradnak, a magyarságnak pedig nem érdeke se keresztény, se semmilyen néger (arab, ázsiai stb.) importálása, főleg ha fehér nők fognak néger gyereket szülni nekik, akik amúgy egy fehér országban fehér gyereket szülnének, a magyar születési arányokat növelve.

„Magyarország az üldözött keresztények menedéke szeretne lenni”, 2017: „A 2013-ban létrehozott Stipendium Hungaricum ösztöndíj keretében 6700 külföldi diák tanul Magyarországon, akiknek több mint fele muszlim országból érkezett” (kép: Bartos Gyula/Emmi, kormany.hu)

A „nemzeti konzervativizmus” tehát a zsidóbarát kósernacionalizmus alapja. Egy olyan „nemzetállamban” való hit, egy olyan kapitalista-liberális demokráciát éltető rend, melyben a zsidó hatalom folytatólagossága garantált, sőt, a „zsidó-keresztény” narratíván keresztül még „kiválasztotti” előkelő pozíciót is kap, főleg ha a konkrét nemzet fogalma nem vérségi és hagyatéki, hosszú múltban összefonódott közös jelleget, nemzetséget (natio) jelent, hanem „értékeket”, mint a liberalizmus és kapitalizmus, a „polgáriság”. Ilyen sínen futva a nacionalizmus nem a faj és nemzet védelmét, hanem manipulálható „eszmék” és „értékek” dogmájának fenntartását szolgálja. Ugyanaz az út van kijelölve a nacionalizmusnak is, ami a konzervativizmust eltérítette a hagyományos nemzeti jellegétől a mai jellegéig, amire Amerika megint csak jó példa. Ott a „konzervatív” tulajdonképpen ugyanaz, ami a „liberális” volt 5-10 éve. Lassabban kullog, de idővel felzárkózik. Ma már a fősodratú konzervativizmus is szinte teljesen homoszexuális-párti, annyi különbséggel a liberálisoktól, hogy itt-ott még kritizálja annak a legelmebetegebb megnyilvánulásait, de idővel majd azt is elfogadja, mert alapvetően egy zsidó-liberális szabványon belül létezik.

Erre jó példa az amerikai Turning Point USA konzervatív ifjúsági szervezet, melynek elnöke, Charlie Kirk előszeretettel teszi le a hűségesküt nem fajtájára, nem az eredeti (fehér, keresztény, európai) Amerikára, hanem a liberális-multikulturalista, avagy filoszemita alaptételekre: amint azt egy cionista rendezvényen elmondta Theodor Herzl arcképe előtt állva:


A fehér kóserkonzervatív Kirk szerint a homoszexuálisok „házassága” is rendben van, sőt, ha gyereket is fogadhatnak örökbe, az „nagyszerű”. Mindez nem túl meglepő, hiszen szervezetének pénzelői között olyanokat zsidókat találunk, mint Bernard Marcus, Richard Uihlein, Mike Leven stb.

Zsidó-liberális keretek között: miközben a kóserkonzervatív szervezet hevesen ellenez mindennemű fehér identitást támogató irányvonalat, más kisebbségek identitáscsoportját segíti

 

 

Hazony és társai a konzervativizmus sínjére szeretnék állítani a nacionalizmust, azt remélve, hogy amint a régi konzervatívok elutasították a homoszexuális nyomulást, a fajkeveredést, de ma már a konzervatív „eszme” része az ilyesmi tolerálása (legalábbis tabuként való kerülése), úgy a nacionalizmus fogát kihúzva idővel az is veszélytelenné tehető, miközben a zsidópártiság átveszi a származásalapú nemzetfogalom szerepét. Mindezt Hazony nem rejtegeti, nyíltan ellenez minden fehér identitást és etnikai dimenziót a nyugati nacionalizmusban, mint írta: „Elutasítom a fajalapú politikát”, illetve az általa képviselt új nacionalizmus kapcsán is világossá tette, hogy az „erőteljesen szemben áll a fajelméleten alapuló politikai teóriákkal”. A Time számára írt cikkében pedig így érvel a fehérpárti nacionalizmus ellen:


Hazony a szokásos morális manipuláció eszközét alkalmazza itt, mely oly’ gyakori a hozzá hasonlók köreiben: a „faji politika” összemosása a népirtással, a gyilkolással, a rabszolgasággal (holott eredetileg afrikai feketék tettek más feketéket rabszolgává, ahogy a történelemben fehérek is voltak rabszolgái nem fehéreknek), de ami szintén jellemző itt, az a fontos téma lekicsinylő kezelése: aki azzal érvel, hogy a faj csak „bőrszín”, nem őszinte ember. Vagy rendkívül tudatlan, amikor is nem érdemes foglalkozni érveivel, vagy szándékosan manipulatív és félrevezető, amikor pedig megint csak nem érdemes hallgatni az illetőre. (Egy harmadik eset, ha valaki szándékosan cinikus, és ezt a liberális pozíciót gúnyolja ezzel.)

 

Mindenki tudja, hogy a faj nem csak bőrszín. Bár sokan tagadják a gének szerepét értelmi és adottsági területeken, ami a fajokat illeti, de a tabunak számító értelmi-adottsági biológiai alaptól eltekintve is rengeteg módon térnek el egymástól a különböző ősi populációk („fajok”, „fajták”), amely eltéréseket a politikailag korrektebbek is sokkal valószínűbben elismerik: például különbségek vannak csontsűrűségben, testalkatban, tesztoszteronszintben (mely kihat az erőszakosságra), testzsírmennyiségben és végtaghosszúságban, az izomzat felépítésében és funkciójában, kognitív adottságokban, agresszivitásban, önkontrollban, őszinteségben és önzetlenségben (a fehér nemzetek jellemzően önzetlenebbek a többi vizsgáltnál), az úszásbeli adottságokban, a Tourette-szindróma kialakulásának valószínűségében, az Alzheimer-kórra való hajlamban, asztmára való hajlamban, tejemésztésben (laktózérzékenységben), hallásbeli adottságokban (a négerek a fehéreknél jobban hallanak), cukorbetegségre való hajlamban, elmebetegségekre való hajlamban (a zsidókra jellemzőbb a skizofrénia), hogy csak párat említsünk... Szintén idevág, hogy például a kevert fajú emberek nagyon nehezen tudnak csontvelő-átültetéshez donort találni, mert a donornak is hasonló faji keveréknek kell lennie ahhoz, hogy ez működjön. Hogy pedig időszerűek legyünk, a jelenleg kritikus koronavírus kapcsán is megemlíthetjük, hogy az úgy tűnik főleg ázsiaiakra (azon belül is férfiakra) veszélyes, azoknak a tüdejében egy bizonyos enzimet termelő sejtsűrűség miatt, mely eltér a szintén vizsgált fehérekétől és négerekétől.

 

A faj nem „bőrszín”, ezt mindenki érti. Aki úgy tesz, hogy mégsem, az vagy tudatlan, vagy manipulálni akar (azzal, hogy a fajrealista álláspontot nevetségesnek állítja be). Hazony intelligens, ő a második csoportba tartozik. Cikke azonban nem csak a faji adottságokat és különbségeket (illetve azok társadalomra való hatását) kezeli manipulatívan: a fehér faji egység és érdekérvényesítés kapcsán is hasonlóan érvel:


Hazony itt árnyékokkal bokszol, ugyanis senki se állítja, hogy a fehérek „egy nemzet” (hanem egy faj), de azt igen, hogy a fehér nemzetek bizony fehérek, ami alapvető tulajdonságuk – ennek esetleges valótlanságát pedig Hazony félrebeszélése nem bizonyította be. A „fehér nacionalizmus” így a fehér nemzetek faji nacionalizmusa, amelyen belül etnikai és kulturális egyediségek is létezhetnek, mert a fehér Európa érdeke, hogy fehér maradjon, de például Svédország érdeke, hogy azon belül pedig svéd maradjon. Hazony érvelése gyenge, nagyjából azon a szinten van, mintha azzal érvelnénk, hogy „mivel minden kutyafajta kutya, így nincs olyan, hogy »kutya«, mert van a spániel, van az agár, a vizsla, és mindegyiknek saját karaktere van” – ami persze annyit jelent, hogy az ilyen-olyan kutya a kutyafajták családjába tartozik, de a kutya egyben jelentősen eltér a madártól, így az állatfajokon belül is egy létező egység. (Ugyanígy a család is egyénekből áll, de mégis összetartozik, nem mondjuk, hogy „nincs család, csak egyén” – az a kultúrmarxisták szokása, nem a nacionalistáké: kibújik itt a szög a zsákból...) A nemzeti-kulturális nacionalizmus léte Európa keretein belül nem zárja ki a faji (fehér) nacionalizmus létét és létjogosultságát egy globális kereten belül (például idegen fajok inváziója idején, mint amilyen a tömeges nem fehér bevándorlás).

Hazony persze nem maga találta fel ezt az érvelést. Ezek általában két alapon állnak: (1) a fehér embernek nincsenek érdekei, mert nincs olyan, hogy „fehér ember”; (2) ha van is olyan, hogy „fehér ember”, az a csoport olyan sokféle, olyan sok nemzetet és kultúrát foglal magába, hogy nincs „fehér érdek” egy ilyen kavalkádban. Mindkét érv hibás és szándékosan félrevezető: először is természetesen van fehér ember, akiket genetikailag meg lehet határozni, és más népességektől meg lehet különböztetni (lásd: „A gének egy nagy európai családot mutatnak”). Csak azért, mert vannak átfedések, még létezik a fehér ember, ahogy a kék szín is létezik, és megkülönböztethető a sárgától, attól függetlenül, hogy van árnyalati átmenet a színek között. Jellemző szőrszálhasogatás azt feszegetni, hogy „ki is valójában a fehér”, de akik ezt kérdezgetik, tudatlanságot színlelve, általában könnyen felismerik a fehér embert, ha annak rasszizmusáról, gyarmatairól, „kiváltságairól” kell beszélni, s ugyanakkor a feketék, ázsiaiak kapcsán nem töprengenek olyasmin, hogy „ki is valójában az ázsiai”. Mindez az úgynevezett „taktikai nihilizmus” – egy (jelen esetben) fehérellenes célt szolgáló relativizálás, megjátszott tudatlanság. Másfelől, ha van fehér ember, de a fehér nemzetek sokszínűek, az mindössze azt igazolja, hogy nincs szükségünk a „sokszínűséget” hozni hivatott idegenekre, és persze ez is egy szándékosan hamis érv: hogy csak egy ideillő példát vegyünk, a sokszínű európai fehér nemzeteknek nem érdekük, hogy ebben a nemzetcsaládban, közösségben, itt Európában az egyik ország elveszítse fehér jellegét, hogy Németországból Germanisztán legyen, hogy Svédországból egy muszlim ország legyen stb. Semmiféle értelmezhető érdekét nem szolgálná ez az átalakulás egyik európai országnak sem. Ez tehát egy „fehér érdek” a sok közül: a fehér európai nemzetek családjának a megőrzése, akkor is, ha megvannak az ellenségességek és konfliktusok ezen „családon belül” is. Nem hogy nem lehet érdeke, de egyenesen ellenes minden érdekével a fehér Európának, hogy egy-két-három ország nem fehérré váljon, főleg akkor, ha a fennmaradó fehér többségű országokban is jelentős számban élnek ugyanazokból a nem fehérekből, mert ennek eredménye lehet országrészek leszakadása, például a „muszlim Észak-Franciaország” átcsatolása „Germanisztánhoz”, egy Európa-szintű új Trianon. Ugyanez a „fehér érdek” pedig a már kevert társadalmú nemzetekre is vonatkoztatható: a fehér franciáknak például nem érdekük kisebbségbe kerülniük.

 

Nagyon is világos, mi a „fehér érdek”, minden etnikai és kulturális sokféleségünk ellenére. És itt is tetten érhető, hogy akik ezzel érvelnek, más csoportokra mindezt nem vonatkoztatják: például az ázsiaiak családja valószínűleg sokfélébb a fehéreknél, a közép-ázsiai mongoloktól és kazahoktól a harmadik világbeli, alacsonyabb átlagos intelligenciájú és sötétebb bőrű Thaiföldön és Malajzián át a kiemelkedően intelligens és világos bőrű, jelentősen más kultúrájú Japánig és Dél-Koreáig – de mégis mindenki tudja, „ki az ázsiai”, ahogy az is érthető, hogy jelentős eltéréseik ellenére egy tág „családot” alkotnak közös gyökerekkel, ha pedig fehérek milliói árasztanák el az ázsiai országokat, ázsiai érdek lenne ennek ellenállni. Például a zsidóság egysége nem kérdéses Hazony számára, és egy szeptemberi izraeli konferencián (lásd itt és itt) a világ zsidóinak képviselői egyet tudtak érteni egy „közös érdekben” – bár az is igaz, hogy az „etióp zsidókat”, a „palesztin zsidókat” stb. nem ültették asztalhoz...

Mindez a taktikai nihilizmus viszont gyakorlatilag csak a fehér önrendelkezés és érdekérvényesítés kapcsán kerül bevetésre: az örökös relativizálás, dekonstrukció, melynek célja az individualistább, liberális(abb) fehérek meggyőzése afelől, hogy nekik nincsenek is csoportérdekeik. Ők mint csoport nem is léteznek. Ők csak egyének, ne akarjanak egységbe tömörülni, és például megakadályozni, hogy kisebbségbe kerüljenek – és hogy idővel Haiti, Dél-Rodézia, Dél-Afrika sorsára jussanak.

Hazony nemzetfogalma eleve sántít, hiszen a nemzet (angolban „nation”) szó eredete a latin natio. Jelentése „megszületni, születés”, avagy „egy fajta, nyáj, faj”, illetve „emberek egy faja, nemzete, népe”. A születési, származási alap tehát a szóban eleve adott. (Magyar nyelvünkben pedig a szó alapját adó „nemzés” eleve vérséget és származást feltételez.) Hasonlóan az „etnikum” (éthnos) görög szó jelentése: „törzs, család, nyáj, csorda”. Antropológiai jelentése ezzel összhangban: „egy népesség, melyet azonos származásúnak tekinthetünk...”. A szó, amit Hazony keres, a populus, vagy civitas, az jelenti a népességet, az állampolgárt, aminek bármilyen odaköltözött lehet része, de ő kimondottan a nemzetfogalmat szeretné eltéríteni.

 

A „nemzeti konzervativizmus” célja láthatóan a „nacionalizmus” zászlajának átvétele, s ezáltal azoknak a terelése, akiknek szimpatikus a nacionalizmus. Ebben a kóser „nacionalizmusban” az etnikai nacionalisták egyfajta torzulást, aberrációt jelentenek, a cionista és „polgári nacionalisták” pedig az „igazi nacionalisták”. Erre utal Hazony egyik megjegyzése is, miszerint „Van egy nagy politikai tér a liberalizmus és a »fehér nacionalizmus« között. Ez a tér magába foglal milliónyi legitim konzervatívot és hagyományos nacionalistát...” – értsd: a fehér nacionalizmus, melyen belül a nemzet fontos eleme a faj és etnikum, egy torzulás, az nem legitim, és az igazi nacionalisták tehát azok, akiknek a származás nem számít. Hazony nyugodtan nevezhetné mindazt, amit képvisel, konzervativizmusnak, de ragaszkodik a nacionalista jelzőhöz – feltehetően azért, mert a konzervativizmus, főleg Amerikában, már két vállra van fektetve, és egy teljesen filoszemita, fajtalan, bizarr egyveleg: ő azokat is szeretné ebbe az alomba terelni, akik már kiábrándultak a konzervativizmusból és a nacionalizmus felé vonzódnak. És ugyan nemzeti zászlót kapnak azok, akik ezen alomba tömörülnek, a faji és etnikai önrendelkezés jogát, így a „natio”-juk túlélésének esélyét a bejáratnál fel kell akasztaniuk.

 

(A második részben bemutatásra kerül a Hazony-féle törekvésben rejlő képmutatás, a zsidó fajiság, a történelmi alapok, és ezen irányvonal vesztünket eredményező jellege a demográfia fontosságának fényében.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info