Ekkor vettem észre, hogy pár perccel korábban befutott egy levél, amelyben az akkori elöljáró [Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy – a szerk.] tudatta velem, hogy február elseje óta már én vagyok a bázisparancsnok. Magyarul már két napja kinevezésre kerültem, de ezt a rendszer elfelejtette szóban közölni velem, így, mentve a menthetőt, elküldték e-mailben. Még egy telefonhívás sem érkezett. Történt mindez akkor, amikor a borítékosztogatások idejét éltük, és így tudatták a katonákkal, ha változás lesz. Gyorsan telefont ragadtam, mivel tudtam, hogy az akkori bázisparancsnok úr, Ugrik dandártábornok úr még bent van, és felhívtam, hogy nézzen már a leveleire, én pedig szaladok át hozzá rögtön. Nagyjából vele is egy időben közölték, hogy két napja már nem ő a parancsnok. Emlékszem, csak ültem az irodájában – ami már az én irodám volt, ami már Könczöl ezredes úr irodája –, és próbáltuk emészteni, hogy akkor most mi is van. Egyikünk részéről sem volt egy felemelő érzés, ott, abban a pillanatban. Ami azután következett, az is felért egy stand-up komédiával, mert hivatalosan kifelé ezt nem lehetett még megszellőztetni, se média, se újság, se átadás-átvétel és a parancsnokváltás ünnepélyes ceremóniája is csak hetekkel később következhetett.

Azért is a változások korát éljük, mint mindig, mert két év alatt két vezérkari főnök és harmadik légierő-parancsnok vagy a légierő vezetéséért felelős elöljáró jutott. Egyben történelmi pillanat is a mai, mert a repülődandár vezető pozíciójában először köszönthetünk egy olyan elöljárót, akinek az elsődleges szakmája nem a repülés. Viszont mostantól, ha szeretné, ha nem, az lesz.

Én eddig is a Magyar Honvédség légierejét szolgáltam, ezután is a repülés és az ahhoz szükséges feltételek megteremtése mellett fogok maradni. Tettem ezt úgy, hogy gyakran az »ami a szívemen, az a számon« elvet alkalmazva kimondtam, amit gondoltam. Nem bírtam az igazságtalanságot, és ennek hangot is adtam szóban vagy írásban.