Persze az effajta értelmetlen és gonosz terrorcselekmények inkább az oroszok malmára hajtják a vizet, hiszen ellenfeleiket így bűnöző terroristáknak mutathatják be a világ előtt. Moszkva éppen ezt akarja, és a kis kaukázusi nép befeketítése nincs ellenére a Nyugatnak sem. S valóban, akár csak az arabokról, a csecsenekről is sikerült elhitetni a nyugati világ átlagemberével, hogy kivétel nélkül mind maffiózók, bűnözők és terroristák, akik ellen minden eszközzel harcolni kell.

Hogy miért is folyik ez a küzdelem immár több száz esztendeje? Ilyesfajta kérdést feltenni immár politikailag nem korrekt. Ez azonban nem volt mindig így. A 90-es években ugyanis még némi rokonszenv övezte e bátor kaukázusi nép hősies küzdelmét. Az amerikaiak akkoriban úgy gondolták, a csecsenekkel sakkban lehet tartani, és gyengíteni lehet a kiszámíthatatlan orosz medvét. Emberi jogi csoportok, sőt, politikusok is felemelték szavukat a szörnyűséges kegyetlenkedések híreit hallva, amelyeket az orosz hadsereg a civil lakosság ellen elkövetett. Persze a nyugatiak támogatása azért sohasem volt feltétlen, hiszen a csecsenek a muszlim szunnita ágának követői, szabadságharcosaik körében pedig teret nyert a fundamentalizmus. /Ami a legalább 200 éves orosz elnyomás, háborúk, népirtások és deportálások után, valljuk meg, nem is csoda./

A Nyugat tehát a 90-es években is legfeljebb addig támogatta a csecsenek szabadságharcát, ameddig régi ellenfelét, Oroszországot gyengíthette valamelyest. Ám sem a világot uraló pénzügyi köröknek, sem Washingtonnak nem volt érdeke soha az Orosz Birodalom szétesése, és főleg nem az iszlám térnyerése Közép-Ázsiában. 2001. szeptember 11. után azonban még ez a lagymatag, és inkább csak szavakban megnyilvánuló támogatás is odalett. A csecsenek egyszeriben a nyugati világ ellenségei, vagyis terroristák lettek. Sorsukért nem hullajthat könnyet többé senki.

Ne higgyük el egy pillanatig sem, hogy a csecsenek mind egy szálig megveszekedett terrorista bűnözők, akik csak úgy a gyilkolás kedvéért háborúznak. Nem, ők immár több mint 200 esztendeje függetlenséget akarnak! És ez valóban példátlan: egy parányi nép immár több száz éve nem nyugszik bele alávetett helyzetébe, és szinte folyamatosan harcol a szabadságáért. Képzelhető ennél tragikusabb, de egyúttal felemelőbb, romantikusabb történet? /Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, nem fognak filmet készíteni a csecsenekről Hollywoodban./

Persze mielőtt az orosz medve betette volna a lábát a Kaukázus vidékére, a csecseneknek, a többi kis kaukázusi néppel együtt, harcolniuk kellett a perzsák, a mongolok, majd a törökök ellen, de igazán egyik nagyhatalom sem tudta uralma alá hajtani sem őket, sem a többi bátor és harcos kis népet. Az első orosz hódító seregek már a XVI. században megjelentek, és létre is hoztak néhány katonai támaszpontot a térségben. Az első összecsapásokra tehát oroszok és csecsenek közt már több mint 400 éve sor került!

A Kaukázus népeinek teljes gyarmatosítása a XVIII. század végén vette kezdetét. Az ellenállás élére a csecsen Mansur Ushurma állt, aki megnyerte az egyes népcsoportok - ingusok, oszétek, dagesztániak és mások - támogatását. Csakhogy ő egy nagy kaukázusi iszlám állam megalapításáról álmodott, márpedig ekkoriban még jelentős számban éltek a térségben keresztények is, akik viszont nem sorakoztak fel mögötte. Az oroszok így véres harcok árán ugyan, de végül diadalmaskodtak. A parázs azonban még a békésebb időkben is mindvégig izzott a hamu alatt. 1834-ben a csecsenek ismét fellázadtak: ezúttal egy Dagásztánból származó, Imam Shamil nevű, kiváló hadvezéri képességekkel megáldott harcos vezetése alatt, számos más kaukázusi nép támogatását elnyerve, több mint 25 éven át dúlt a véres harc!

Két nagy orosz író, Tolsztoj és Lermontov, akik katonaként átélték ezeket a háborúkat, műveikben megörökítették a borzalmakat. Az Ismail Shamil vezette szabadságharc a nyomasztó orosz túlerő következtében 1859-ben elbukott. Ám a csecsenek nem adták föl: amikor az orosz birodalom külső és belső okok miatt meggyengült, legott fegyverhez nyúltak. Így történt ez az 1870-es években az orosz-török háborúk idején, majd 1905-ben, amikor kitört az orosz forradalom, no és természetesen 1917-ben is. Csakhogy mihelyst a bolsevikok megszilárdították uralmukat, irgalmatlanul lecsaptak a Kaukázus lázadó népeire is. 1922-ben létrehozták a Csecsen Szovjet Autonóm Köztársaságot, 1934-től azonban a sztálini rendszer számára biztonságosabbnak tűnt a csecseneket és az ingusokat egyetlen szovjet köztársaságba tömöríteni. Az 1937-es évben 14 ezer csecsen esett sztálini terror áldozatául. Ezek után pedig aligha csodálkozhatunk azon, hogy amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a csecsenek ismét elérkezettnek látták a nagy pillanatot, és fegyvert ragadtak. Aminek azután súlyos következménye lett: 1944-ben 390 ezer csecsent /és 90 ezer ingust/ deportáltak Szibériába, valamint Kazahsztánba és Kirgizisztánba, akiknek több, mint a fele életét vesztette a borzalmas körülmények között. Hruscsov liberálisabb politikája eredményeképp 1957-ben a száműzött csecsenek hazatérhettek, és ugyanebben az évben visszaállították a háború végén megszüntetett Csecsen-Ingus Szovjet Autonom Köztársaságot.

1989-ben a csecsenek lélekszáma a Szovjetunió területén megközelítette az egymillió főt, s közülük kb. 700 ezer élt a Csecsen-Ingus Köztársaság területén. /Amelynek ugyanakkor 294 ezer orosz nyelvű lakója is volt./ A terület jelentőségét nagymértékben megnövelték a szovjet időkben feltárt olaj-és földgázlelőhelyek. Amikor a Szovjetunió eresztékei recsegni-ropogni kezdtek, a csecsenek ismét megragadták a történelmi lehetőséget. 1990 novemberében megalakult a Csecsen Nemzeti Kongresszus, amely a függetlenség követelésével lépett föl. Moszkva természetesen tiltakozott, arra hivatkozva, hogy Csecsenföld Ingusfölddel együtt sem tartozott a független szocialista köztársaságok közé a Szovjetunión belül, hanem Oroszország része volt. Az oroszok attól tartottak, ha a csecsenek elnyerik függetlenségüket, akkor egy megállíthatatlan láncreakció indul el, és nem csupán a Szovjetunió esik majd szét, de Oroszország is.

A csecsenek azonban nem ijedtek meg most sem: nem hivatkoztak a realitásokra, nem mondták, hogy "szél ellen nem lehet", és még csak azt sem, hogy boldoguljunk úgy, "ahogy lehet". Nem kerestek kompromisszumokat, nem akartak kiegyezést. A következő esztendőben, 1991-ben, minden további teketória nélkül kikiáltották függetlenségüket. A köztársaság első elnöke a Vörös Hadsereg egy korábbi tábornoka, Jokhar Dudajev lett. A csecseneket a világ csúnyán cserbenhagyta: a világ egyetlen országa sem ismerte el országuk függetlenségét. Ráadásul a korábbi Szovjetunió kisebb népei, amelyek csupán autonóm státuszt élvezhettek az egykori kommunista államban - tatárok, baskírok, ingusok, oszétek, számos finnugor nép stb.- szintúgy lemondtak a függetlenségükről. Egyikük sem mert szembeszállni a nagy orosz medvével. Egyedül a csecseneknek volt ehhez bátorságuk. Akik meg is fizették hősiességük árát.

1994 decemberében ugyanis az orosz hadsereg megindította nagyszabású hadműveleteit a parányi kaukázusi köztársaság területén. /Talán mondanom sem kell, hogy itt is volt oroszbarát, áruló kormány, amely behívta az oroszokat./ S bár a nyomasztó számbeli és technikai fölényben lévő orosz haderőnek sikerült elfoglalnia a fővárost, Grozníjt, valamint az ország nagyobbik részét, a csecsen szabadságharcosok a hegyekbe húzódtak, és tovább folytatták a küzdelmet. Számosan közülük korábban a szovjet hadsereg kötelékében tanulták meg a hadakozás mesterségét, és életüket is készek voltak feláldozni a hazájukért.

Ezzel szemben az orosz oldalon igen sok képzetlen, fiatal katona küzdött, akik nem csak a harctéri tapasztalatoknak voltak híján, de azt sem igen tudták, miért is háborúznak. Elképesztő hírek kaptak lábra az orosz hadsereg körében uralkodó szervezetlenségről, az élelem és a hadianyagok hiányáról. Nem egy esetben orosz katonák fegyvereket és bizalmas információkat adtak el ellenfeleiknek - némi élelmiszerért és pénzért cserébe. Ebben a zűrzavarban mindkét oldalon feltűntek bűnözői csoportok is, és napirenden voltak a hajmeresztő kegyetlenkedések. A Nyugat, amely kezdetben legalább szavakban rokonszenvvel szemlélte e kis nép küzdelmét, csakhamar hangnemet váltott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharcosok körében teret nyert az iszlám radikalizmus. /Főként a szunnita iszlám szalafista és szufista eszméi találtak sok követőre./

De a csecsenek bátor ellenállása végül meghozta a gyümölcsét! 1996-ban Borisz Jelcin beleegyezett a tűzszünetbe, egy évvel később pedig megszületett a békeszerződés. A megállapodásban a felek kijelentették, hogy a továbbiakban tartózkodnak az erőszak alkalmazásától. A csecsen függetlenség ügyének rendezését egy későbbi időpontra halasztották. Vagyis Moszkva de facto elismerte a kis kaukázusi állam létezését. Az orosz egységeket kivonták Csecsenföldről. Az un. első orosz-csecsen háború tehát a csecsenek győzelmével végződött. /No persze ez nem az első háború volt a két fél között./

De vajon tudtak-e élni a csecsenek a kivívott szabadsággal? Nos, az általános vélemény szerint nem, s ez is közrejátszott abban, hogy 1999-ben az orosz hadsereg ismét támadást intézett a kis kaukázusi köztársaság ellen. A gyakran megfogalmazott vádak szerint a csecsenek képtelenek voltak megszervezni államukat, és megszilárdítani a jogrendet, így az ország bűnözői csoportok, valamint az iszlám fundamentalisták paradicsomává vált. Az egész világ érdeke volt tehát az újabb orosz beavatkozás - harsogta a moszkvai propaganda, a Nyugat egyetértő fejbólintása mellett.

De vajon lehetséges volt-e egyáltalán, hogy rövid három esztendő alatt a földig rombolt köztársaság, mindenféle külső segítség nélkül talpra álljon? Hiszen a csecsenek országát az afgán tálibok kivételével egyetlen állam sem ismerte el. Ami pedig az iszlám fundamentalizmus rohamos térnyerését illeti, ugyancsak a csecsen köztársaság teljes elszigetelését kell okként megjelölnünk. Hiszen csupán az iszlám radikálisok részéről várhatott egyedül némi segítséget az új állam. Érkezett anyagi támogatás is, fegyver, sőt fegyveresek is jöttek bizonyos iszlám államokból. Ezen túl azonban megkezdődött muszlim iskolák, kórházak, mecsetek építése is, márpedig Csecsenföldön, ahol a háború következtében a közszolgáltatások nem működtek, és a gazdaság teljesen összeomlott, az iszlám szervezetek segélyeire és szociális tevékenységére égető szükség volt.

A szabad választásokon meggyőző többséggel 1997-ben elnökké választott Aslan Maszhadov /a korábbi elnököt, Dudajevet a háború során az oroszok megölték/ tisztában volt azzal, hogy a teljes nemzetközi elszigeteltség miatt kénytelen a fundamentalista iszlám szervezetek támogatását elfogadni. Másrészt viszont igyekezett hatalmukat erőteljesen korlátozni. Ő ugyanis egy szekuláris csecsen államot képzelt el, amely jó viszonyt épített volna ki úgy a nyugati világgal, mint Oroszországgal. Vékony kötélen kellett volna az elnöknek egyensúlyoznia, a mutatvány azonban nem sikerült. Ha azonban a Nyugat támogatást nyújt számára, alighanem minden másképp alakul.

A csecsen hazafias mozgalomban ekkorra már éles szakadék tátongott az elnök mögött felsorakozott világi nacionalista tábor, valamint a fundamentalista iszlám mozgalom között. Az iszlamisták két vezére, a korábbi alelnök, Zelimkhan Jandarbijev, valamint a rövid ideig a kormányfői posztot is betöltő Shamil Baszajev egyre nagyobb befolyásra tett szert. Számukra már nem is a csecsen függetlenség ügye volt a fontos, hanem egy kaukázusi iszlám állam megteremtéséről álmodtak. Az oroszok, akik alig várták, hogy revánsot vegyenek az előző háborúban elszenvedett vereségért, titkon a radikális iszlamisták térnyerésében reménykedtek, sőt titkosszolgálati eszközökkel alighanem elő is segítették azt. Máig nem tisztázott ugyanis azoknak az oroszországi városokban végrehajtott házrobbantásoknak a háttere, amelyek igen sok ártatlan civil halálos áldozata volt. Az orosz hatóságok csecsen terroristák gaztettének minősítették az akciókat.

1999 augusztusában pedig Shamil Baszajev vezetésével iszlamista fegyveresek Csecsenföld irányából támadást intéztek a szomszédos Dagesztán ellen. Céljuk a kaukázusi iszlám állam megteremtése volt. Az akció, amelyet Maszhadov csecsen elnök ellenzett, de megakadályozni nem tudott, kudarcba fulladt. Jó ürügyet jelentett viszont az orosz haderő agressziója számára. A támadást hatalmas légi kampány előzte meg, majd minden korábbinál hatalmasabb, 100 ezer fős, immár a korábbinál jobban szervezett és felszerelt orosz haderő zúdult a kis kaukázusi köztársaságra. Súlyos áldozatok árán ugyan, de hamarosan elfoglalták a fővárost, és az ország nagyobbik részét. A csecsen fegyveresek a déli hegyekbe húzódtak vissza, és onnan indították ellentámadásaikat a hódítók ellen.

És ez a borzalmas háború azóta is tart. 2002 októberében csecsen fegyveresek egy moszkvai színházban rendeztek vérfürdőt, két évvel később pedig sor került a beszláni iskola elfoglalására. Ezek szörnyű terrorcselekmények voltak, és sokat ártottak a csecsenek ügyének. Ámde a kép akkor lesz teljes, ha megemlítjük: 1994 óta a háború csecsen áldozatainak a száma 125 és 200 ezer fő között mozog, akiknek nagyobbik része fegyvertelen polgári lakos, köztük rengeteg nő és gyermek! /Vagyis 13 év alatt e szerencsétlen nép ötöde vesztette életét!/ Több százezer ember menekült el a harcok kezdete óta, rengeteg a sebesült, az emberrablás, a kínzások, az emberi jogsértések mindennaposak. A világ azonban mintha elfelejtkezett volna a csecsenekről.

2001. szeptember 11. óta pedig az oroszok nyeregben érezhetik magukat, mert a Csecsenföld leigázása a terrorellenes világháború részének minősül! Az oroszok, akárcsak az amerikaiak Irakban, vagy az izraeliek Palesztinában, s általában minden gyarmatosító, igyekeznek a hatalmat a meghódított országban egy bennszülöttekből álló helyi elit kezébe adni. /No, ez ügyben nemigen kell messzire menni példákért:/ Így 2003. márciusában egy népszavazásnak nevezett színjáték keretében egy új alkotmányt fogadtattak el a csecsenekkel, amit azután nem sokkal később egy elnökválasztásnak nevezett bohózat követett.

Az új, oroszbarát elnök, Akhmad Kadirov azonban 2004. májusában egy bombamerénylet áldozata lett. Egy rövid és zűrzavaros közjátékot követően fia, Ramzan Kadirov lépett apja örökébe, aki először miniszterelnökként szolgálja az oroszokat, majd az elnöki székbe is beleült. Egyelőre még életben van. Mindezzel egyidejűleg kiépítettek valamiféle helyi adminisztrációt, és felállították a csecsenekből álló, de az orosz gyarmatosítók érdekében ténykedő fegyveres szervezeteket. S miközben folyt az áruló, komprádor elit megerősítése, az ellenállás letörésére irányuló orosz katonai akciók folytatódnak. Beleértve ebbe a függetlenségi harc vezéreinek célzott likvidálását.

Így orosz ügynökök 2004 februárjában Katarban meggyilkolták Zelimkhan Jandarbijevet, tavaly júliusban pedig végeztek Shamil Baszajevvel is. 2005. márciusában pedig az oroszok Maszhadov elnököt gyilkolták meg, aki pedig mindig is ellenezte a terrorakciókat és az iszlám fundamentalizmus térnyerését a csecsen szabadságharcosok soraiban. A Maszhadov örökébe lépő Khalim Saidullajevet 2006. júniusában ölték meg orosz kommandósok egy rajtaütés során. Jelenleg Doku Umarov a világon sehol el nem ismert és egyelőre hivatalosan nem létező Csecsen Köztársaság elnöke.

Kivívhatják-e a csecsenek valaha is a szabadságot? Meglehet, azok a népek, amelyeket valamely világhatalom legközvetlenebb érdekszférájába sodort a végzetük – csecsenek, palesztinok, irakiak és mások – akkor nyerhetik el újból szabadságukat, ha a felettük uralkodó birodalmak összeomlanak. Ehhez az összeomláshoz viszont a történelem tanúsága szerint erőteljesen hozzájárul az elnyomott népek megalkuvás nélkül folytatott szabadságharca is.