A szövetségi tanácsosok így egy mandátummal több helyet szereztek, mint a Polgári Párt.
Mégis, a városi RMDSZ-ben akkora volt a hatalmi harc és Bunta polgármester annyira nem tudta kézben tartani a „fiatal titánok” nyomulását, hogy különböző formai okokra hivatkozva képviselőválasztást kezdeményeztek, arra számítva, hogy a helyi választók még nagyobb arányú bizalmat adnak nekik és nem kell majd az egyetlen zöldpárti képviselőt maguk mellé állítani az önkormányzati üléseken.

Az új választás számukra rosszul sült el, ugyanis az udvarhelyi polgárok nem akartak teljhatalmú uralkodást, egy képviselővel kevesebb jutott az RMDSZ-nek, mint előtte, akik most már azonos képviselői helyekkel rendelkeznek mint a Polgári Párt – a mérleg nyelve most még hangsúlyozottabban a Zöld Párt egyetlen képviselőjéé lett és újra állandósult a már egy évtizede fennálló patthelyzet! Ezzel önmagában nem is lenne gond, hiszen Jakab Attila fiatal kora ellenére elég bölcsen egyensúlyoz a hatalomra törő két helyi frakció között, megpróbálja a döntéseket a város érdekében megszavazni vagy elutasítani. A legnagyobb baj az, hogy ugyanúgy, mint ahogy az utóbbi nyolc évben ezt az udvarhelyiek megtapasztalhatták, a tanácsüléseken továbbra is folyik a gáncsoskodás, személyeskedés és eredménytelenségek esetében az egymásra mutogatás.

Vannak eredmények is – Bunta polgármester jó bukaresti kapcsolatainak köszönhetően érkeztek források a városba – és a gazdasági válság ellenére zajlik a városi park felújítása, körforgalmak kialakítása, fűtésrendszerek korszerűsítése, valamint egyes főutak rehabilitálása. Mégis- az udvarhelyi polgároknak van okuk a frusztrációra és az aggodalmakra – egyrészt mert ezek a fejlesztések más városokban (pl. Csíkban) már régen lezajlottak, és mert azt tapasztalják, hogy a képviselők keveset tőrödnek a városlakók valódi igényeivel, a tanácsüléseken továbbra is ingyencirkuszt játszanak a polgárok adójából, ott csaknem mindennapos a személyeskedés, a két frakció egymás iránti gyűlöletkampánya és az opportunizmus.

A zöldterületek tisztaságához, a folyó és patakmedrek tisztításához ugyanis vajmi kevés pénz kellene, mégis közmunkában végzik az udvarhelyi környezetvédők, mert a politikusok számára fontosabb a népszerűséghajsza és a kampánypszichológusaik tanácsai, így mindkét frakció a nagy terveket, üres frázisokat pufogtatja. Sokszor több ezer eurót költenek az adózók pénzéből projektek készítésére, aztán előfordul, hogy semmi nem lesz a belőle, csupán egymás démonizálása, mondván, azért nem tudott megvalósulni a tervezet, mert támadta, feljelentette őket a másik fél.
Bunta polgármester időközben lemondott az udvarhelyszéki és a székelyudvarhelyi RMDSZ-elnöki pozícióiról, mintegy kihangsúlyozva, nem kell minden székbe kapaszkodni, hogy a hatalom közelében legyünk, állítása szerint ő most már csak a város ügyeivel szeretne foglalkozni. Nehezményezi, hogy nem hagyják dolgozni, a városért indított kezdeményezései rendre gáncsoskodásnak, akadályozásnak vannak kitéve, holott ő eddig tetteivel is bebizonyította, hogy jó irányba viszi a várost, csak annak előrehaladását tartja szem előtt és idén nyáron még szabadságon sem volt, hogy haladjanak a város dolgai.

Van igazság abban, hogy sokat dolgozik a városért, de szakértők szerint abban nem őszinte, hogy lemondott az RMDSZ tisztségekről, valószínűleg inkább az új, rosszul elsült választás és az idő alatt kettészakadt városi RMDSZ miatt mondatták le a csúcsvezetők. Mert volt egy hónap Udvarhely közéletében, ami sehol nem fordult még elő, hogy a városi RMDSZ frakcióból is kettő lett nekünk, és mindkettő magát tartotta legitimnek! A városlakók számára a nagy kérdés csak az, hogy miért nem gondolta át az RMDSZ udvarhelyi frakciója az elmúlt 8 évben, amikor többségi tanácsosaik voltak, de nem ők adták a polgármesteri tisztséget, hogy jobb lenne együttműködni, segíteni az egykori polgármestert, mint gáncsoskodni és jelentgetni a bíróságokon, hiszen számíthattak arra, hogy ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe. Vagy nem is számítottak a győzelemre és az véletlenül jött?

A másik oldalon Szász Jenő alpolgármester és csapata azt állítja, hogy Buntáék teljhatalomra törnek, őt évekig jelentgették, akadályozták minden fórumon, a terveit, megvalósításait rendre leszavazták, és korrupciós vádakkal feljelentették.

Valószínűleg hasonló megfontolásokból, népszerűségi mutatókat hajszolva, ellenzékből most ők gáncsoskodnak, ezzel megint az adófizetők pénzét pazarolván perekre, feljelentésekre és véget nem érő médiaharcokra. Pedig a 2008-as kampányban a polgári párt az együttműködő ellenzéki magatartást ígért…

A legszomorúbb, de egyáltalán nem meglepő ebben az egész udvarhelyi hangulatban, hogy a szellemi és normális erkölcsi normákkal rendelkező emberek elfordultak nemcsak a politikától, hanem a közélettől, az olyan kulturális eseményektől is, amiket esetlegesen a politika kezdeményez.
A rendszerváltáskor és a kilencvenes években még nyitottságára büszke, mindenkivel szívesen csevegő, egyszerűségében is érdeklődő udvarhelyi polgár visszavonult, befele forduló, zárkózott lett, nagyjából csak a közvetlen családi és ismeretségi körében bízik meg. Néhány éve még minderre rájött a pénzizmus hatása és elkezdődött az egymástól való elidegenedés is. (Hasonló helyzetről számoltak be más erdélyi városok magyar fiataljai is – a szerk.)

Nem csoda ez, hiszen a város lakosait – a politikai patthelyzet, és azoknak egymással való harca miatt – eluralta az erkölcstelen pénzhajsza, a kiszolgáltatottabb rétegeket uzsorások, lakásmaffia, korrupt rendőrség terrorizálja és egy szűk, a hatalmához görcsösen ragaszkodó gazdasági, politikai elit uralja.
Néhány ritka kivétel van, ők viszont kénytelenek visszavonulva várni, hátha jönnek jobb idők is, hátha egyszer mintegy „törvényszerűen” felemészti magát és egymást a rothadó rossz.

Szőke László udvarhelyi születésű újságíró Budapesten él és nem bírta tétlenül nézni, hogyan vándorolnak el a szellemi emberek szülővárosából, ezért egy honlapot indított, amire a lakosság részéről naponta érkeznek bejelentések az erőszakos alvilági csoportokról, uzsorásokról, korrupt közjegyzőkről és rendőrökről. Őt ezért telefonon többször is életveszélyesen megfenyegették, amit rögzített és folyamatosan azóta is megfélemlítik, legutóbb például egy olyan információt juttattak el hozzá, valószínűleg megfélemlítési szándékkal, hogy egyik helyi alvilági figura egy ukrajnai emberével tárgyalt őróla Udvarhelyen.

A városban még a média is annyira függő, hogy a témáról, ami legalább fél éve járja a világhálót egyik helyi újság sem mert írni, a csíkszeredai Hargita népében szeptember 15-én publikáltak vele egy interjút, igaz, azt végül egy udvarhelyi újságíró készíthette.

Még egy udvarhelyi vonatkozású hír borzolja a kedélyeket, a közelmúltban megjelent a sajtóban és erről már bírósági végzés is van, hogy Vajna Imre, a székelyudvarhelyi Polgári Párt elnöke – és mellesleg megyei tanácsosa – fennakadt a múlt rendszer bűnöseit vizsgáló szűrőlistán, így kiderült, hogy diákkorában, a marosvásárhelyi orvosi egyetemen a Ceausescu-féle titkosszolgálat besúgója volt! Ez annyira vérlázító, hogy írni is nehéz róla nyugodt hangnemben, hiszen ez az ember nemcsak minket, udvarhelyieket képvisel a megyei tanácsban, hanem még „jó demokrata” módjára rendreutasított másokat, polgári pártos „trónjáról” elítélően és lekezelően nyilatkozgatott nemcsak RMDSZ-es, hanem más független közéleti kezdeményezésekről, tevékenységekről is. Legutóbb június 4-én, a trianoni megemlékezés napján éppen mellettem állva, az udvarhelyi Polgári Párt nevében mondott volna felemelő beszédet, de aki igazán figyelt az érezhette, hogy retorikája üres, a beszédet mások írták, és láthatóan posztkommunistaként élvezte a saját lényének polgári tündöklését.

A választás szabadságának frázisa immáron legalább annyira rosszul hangzik a Polgári Párt berkeiből, mint az RMDSZ részéről a közös ernyő alatti összefogás, lassan minden a helyére kerül Udvarhelyen és Erdélyben is – kiderül, hogy politikai, közéleti vezetőink többségének semmi sem drága a hatalomért való harcban.

A gazdasági válságot meggyőződésem, hogy a politikában, a közéletben, médiában és akár a művészetekben is tapasztalható morális, erkölcsi válság idézte elő.

A székely anyaváros közéletében talán még előbb kezdődött és még erősebb a válság mint másutt, polgárai joggal érzik azt, hogy a jobb sorsra érdemes városnak két pólusú gazdasági, politikai hatalmaskodói nemcsak a fejük fölött, a megkérdezésük nélkül döntenek, hanem lenézik és rövid memóriájú szavazógépeknek tartják őket.

Joggal teszik fel a kérdést, meddig mehet ez így tovább, meddig kell még várniuk az igazi demokráciára, amit a többség meg sem ismerhetett. Mikor érik már oda a helyzet, hogy fejüket lehajtva, hibáikat beismerve félreálljanak már az üres beszédekkel kampányolók, felébredjen szégyenérzetük és maradék tisztességük azon képviselőknek, kikben maradt még egy kis jóérzés, mert különben elmennek a szellemi emberek, elvándorol a fiatalság és akkor maguknak maradnak székeikben, mint papagájok ismételgethetik a kinek van igaza szindrómáikat.

A háttérbe húzódott szellemi elit vajon mikor gondolja úgy, hogy ideje fellépni és harcba állni a gonosz erők köré csoportosult egyes gazdasági érdekcsoportok ellen, mikor kerül már a város élére egy tisztességes, valóban a polgárok érdekeit is legalább részben figyelemmel kísérő harmadik erő?

(Kitekintő nyomán)