Az 1964-ben az SZKP élére került Leonyid Iljics Brezsnyev vezetése alatt a Szovjetunió fokozatosan a pangás állapotába süllyedt. Az 1968-as prágai tavasz eltiprása után nyugati szimpatizánsainak nagy részét elvesztette, a belpolitikában véget vetettek a hruscsovi "olvadásnak". Brezsnyev mereven elzárkózott a gazdasági reformoktól, ezért nem enyhült a hiánygazdaság, fokozódott a korrupció, az ország egyre jobban lemaradt az amerikaiakkal vívott fegyverkezési versenyben, amely az 1979-ben kezdődött kudarcos afganisztáni beavatkozással a rendszer szinte minden tartalékát kimerítette.

A betegeskedő és idős Brezsnyev 1982-ben halt meg. Az őt követő, akkor már veseelégtelenséggel küszködő korábbi KGB-főnök, Jurij Andropov felismerte a problémákat, de adminisztratív reformkísérletei 1984 februárjában bekövetkezett halálával félbemaradtak, s az új pártfőtitkár, a szintén idős és betegeskedő Konsztantyin Csernyenko visszatért a brezsnyevi irányvonalhoz.

A Csernyenko halála után, 1985. március 11-én megválasztott 54 éves Mihail Szergejevics Gorbacsov Sztálin óta a legfiatalabbként került a posztra, és nagy lendülettel fogott munkához. Programbeszédét 1986. február 25-én, napra pontosan 30 évvel Hruscsov Sztálin bűneit leleplező "titkos" beszéde után tartotta meg az SZKP XXVII. kongresszusának plenáris ülésén. Gorbacsov radikális gazdasági reformokat, új cselekvési tervet jelentett be, gazdasági és politikai számvetést ígért, elítélve a Brezsnyev alatti pangást. Programjának három fő eleme a peresztrojka (átalakítás), a glasznoszty (nyíltság, nyitottság) és az uszkorenyije (gyorsítás) volt.

A hangzatos elvek gyakorlatba való átültetése hamar nehézségekbe ütközött. A glasznoszty, a nyitottság elsősorban a szabadabb információáramlást és véleménynyilvánítást jelentette volna, ám erre szinte azonnal árnyékot vetett az 1986. áprilisi csernobili atomerőmű-baleset, amelynek hírét csak három nap múlva közölték hivatalosan. Egyes történészek szerint ez győzte meg Gorbacsovot arról, hogy a gazdaság reformok mellett nagyobb horderejű, radikális politikai reformok is szükségesek.

A gazdaságban a "piaci szocializmust" tűzték ki célul, a túlcentralizált központi irányítást "a termelői önigazgatás" jegyében igyekeztek lebontani, de nem volt egyértelmű, hogy a szocialista gazdaságot lehet-e, és ha igen, miként a világgazdasághoz kapcsolni. A fő cél az állami befolyás gyengítése, a korrupció felszámolása, a párt- és munkahelyi viszonyok demokratizálása volt. Egy 1987-es törvény kötelezővé tette az állami vállalatok számára az önelszámolást, azaz maguknak kellett kitermelniük költségeiket. A következő évben megszületett szövetkezeti törvény lehetővé tette, hogy a szolgáltatóiparban és a könnyűiparban az államtól független, a dolgozók által birtokolt, hivatalosan továbbra is "szocialista szövetkezeteknek" nevezett gazdasági társaságok jöjjenek létre. Számos üzemben megvalósult a munkásellenőrzés, választották az igazgatót, a szövetkezetek az állami vállalatokkal azonos jogokat kaptak.

Azonban a reformoknak más következményei is lettek: a nagyobb profit érdekében a vállalatok emelni kezdték az árakat, míg az állam továbbra is meghatározott árakon kívánt vásárolni. 1989 elején, amikor már javában zajlottak a közép-európai rendszerváltások, az állami tulajdon társadalmasításának elvont programjától eljutottak a Világbank és az IMF által ajánlott privatizációig, de ezt "szocialista államtalanításnak", majd "demokratikus tulajdonreformnak" nevezték.

A szovjetrendszer demokratizálása keretében néhány párt- és kormánytisztséget választással, többes jelöléssel töltöttek be. Az állami- és pártapparátus társadalmi ellenőrzése érdekében egyesíteni akarták a párttitkári és tanácselnöki funkciókat, ami az érintettek heves ellenállásába ütközött, és hosszabb távon a tanácsok szerepe nőtt a pártapparátussal szemben. A ténylegesen megvalósuló társadalmi reformok: a nagyobb nyilvánosság, a szólás- és sajtószabadság növekedése, egyes jogállami elemek megjelenése paradox módon a rendszer gyengéit, ellentmondásait hozták felszínre. A szovjet történelemben addig elképzelhetetlen módon megszaporodtak a sztrájkok, az évtizedekig erőszakkal befagyasztott nemzetiségi konfliktusok újra kiéleződtek, összetűzésekhez, sőt, a szeparatizmus megjelenéséhez vezettek. Nőtt a bűnözés és a korrupció, az alkoholellenes kampány pedig nemcsak az állami jövedelmeket csapolta meg, hanem az egész társadalmat Gorbacsov ellen fordította.

A kiábrándult lakosság életszínvonala nem emelkedett, nem szűnt meg az áruhiány, gyorsult az infláció, s amikor az évtized végén a gazdasági nehézségek miatt a második világháború óta először ismét jegyrendszert vezettek be, az emberek már magát a pártállami berendezkedést, az egész kommunista rendszert és a Szovjetuniót bírálták. 1989-re a szovjet rendszer reformjának gorbacsovi modellje is válságba jutott. Gorbacsov népszerűsége ugyan Nyugaton töretlen maradt - a berlini fal leomlását követő, 1989. decemberi máltai találkozója George Bush amerikai elnökkel, amikor "elengedte" a kelet-európai szövetségeseket, világtörténelmi tettként értékelhető -, de saját népe ellene fordult. A peresztrojkából, megindítójának szándéka ellenére, rendszerváltás lett, az 1991. augusztusi elvetélt moszkvai puccskísérlet csak gyorsította a feltartóztathatatlan bomlást.

A Szovjetunió 1991. december 21-én a Független Államok Közösségének létrejöttével gyakorlatilag megszűnt, első és utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov öt nappal később lemondott.

(MTI)