Mert ugye minden zsidó túlélő, akinek valamelyik rokonát nyakon akarták vágni a vérszívást megelégelő emberek. Akkor is, ha még meg sem volt születve akkor - ezt abból a logikából sikerült levezetnünk, hogy minden zsidó túlélő (tehát kárpótlásra jogosult), aki megérte a szovjet megszállást, még akkor is, ha munkatábort sem látott, és például egyéves volt akkoriban. Az adónkból havi egymilliót (+ Audi A6 sofőrrel) kapó Hegedűs Zsuzsa pedigréjéhez (francia kötődései tiszteletére használjuk e szót), akinek főellensége a Jobbik, mindenesetre fontos adalék az alábbi Népszabadság-interjúban elhangzó kis önéletrajzi színes.
 |
- Két héttel ezelőtt azt kérte, várjunk az interjúval, amíg elcsitulnak kicsit a kedélyek. Ennyire forró a helyzet?
- Más a probléma. Elmondom, miért vettem nyakamba az egész ügyet, ami egyébként eszem ágában se volt. Január végén hazajöttem Párizsból, és zsinórban kerestek meg a legkülönbözőbb helyekről, hogy csináljak már valamit. Bekapcsoltam a tévét, másról se szólt, csak az emlékévről meg a holokausztról. Az ATV-ben láttam Gellért Ádámot, aki az 1941-es kamenyec-podolszkiji történet kutatásával foglalkozik, rengeteg dokumentumot gyűjtött össze. Arról beszélt, hogy bármennyire más a véleménye, mint Szakály Sándornak, semmiféle hatalmi döntésre nincs szükség: nyilvános szakmai vitákat kell folytatni. Mélységesen egyetértettem vele. A politikát ne keverjük össze a tudománnyal. Aztán átmentem a Hír TV-re, ahol a Sorsok Háza ügyében Köves Slomó, az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) rabbija roppant nyugodtan előadta, hogy Budapesten a Páva utcában már van holokausztmúzeum, olyan intézmény viszont nincs, ami bemutatná, hogyan éltek együtt évszázadokon át a zsidó származású és a nem zsidó emberek. Nagyon megtetszett az ötlet. Az én anyukám Izsákon született az egyik legrégebben Magyarországra került zsidó családban. Egyik ősöm tábornok volt az 1848–49-es szabadságharcban. Integráltan éltek, megtartva saját vallásukat és szokásaikat. 1919-ben, amikor Izsákon volt egy pogromkísérlet, a szomszédok figyelmeztették őket, hogy „jönnek”. És elbújtatták őket.
- Nehogy valakiben kétely maradjon: kik jöttek, a vörösök vagy a fehérek?
- A fehérek, de ez most lényegtelen. A Mazsihisz, ugyebár, három dolgot akart elérni: Szakály Sándor leváltását, a Sorsok Háza és a Szabadság téri emlékmű leállítását. Kettőben máris volt alternatív javaslat: a nyilvános vita elindítása és az Együttélés Háza. Behívtam magamhoz Gellért Ádámot és Köves Slomót. Lelkesek voltak, Gellérttel arról is megállapodtunk, hogy létrehoz egy honlapot, ahol a mai tudásunk szerinti legteljesebb forrásanyag hozzáférhető lesz Kamenyec-Podolszkijról. Aztán felhívtam Heisler Andrást, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) elnökét és Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgatót. Majd Szabó Györgyöt, a Mazsök (Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány) vezetőjét. Kettesben és hármasban is találkoztam velük, együtt és külön is, mindenfajta felállásban.
- Kinek a felkérésére egyeztetett?
- Semmiféle felkérésem nem volt. Egyébként pedig nem egyeztettem, hanem megkerestem őket. Dialógust kezdeményeztem. A kettő nem ugyanaz. Nekem ez a szakmám. A konfliktuskutatásban a világ tíz legjobbja között vagyok. Miért ne én csinálnám?
- Volt bármifajta felhatalmazása?
- Dehogy volt!
- Orbán Viktor nem is tudott erről?
- Dehogy tudott! Ezért mondom, hogy én, Hegedűs Zsuzsa voltam a kezdeményező. Végiggondoltam, hogy mit lehet lépni, fogtam a telefonomat, belekezdtem. A felek azért nem szoktak dűlőre jutni egymással, mert mindenki a saját igazát védi. Engem azonban nem érdekel, kinek van igaza. Az érdekel, ami előrébb viszi az ügyet. Habermas német filozófus alaptézise, hogy a modern demokráciában konszenzusra kell jutni. Ami nem azt jelenti, hogy mindenki egyet fog érteni mindenkivel, hanem azt, hogy addig megyünk tovább, amíg találunk egy új, mindenki számára megfelelő megoldást. Ha elindul egy olyan folyamat, ami a saját dinamikája miatt is egyre nagyobb ellenségeskedéshez és szembenálláshoz vezet, nem lehet leállítani. Csak háborúban, amikor az egyik legyőzi a másikat. Demokráciában azonban senki nem győz le senkit. Magyarországon ezt elég kevesen értik.
- Akkor most magamban tartok néhány megjegyzést.
- Jó is, mert előre szóltam, hogy ebben az interjúban nem politizálok. Üljünk le, kezdjük el kibeszélni a problémákat. Ez a legfontosabb. Miután találkoztam a zsidó szervezetek képviselőivel – ami azért eltartott néhány napig –, megkerestem a miniszterelnököt. Neki is elmondtam, amit az előbb, és beszámoltam az alternatív javaslatokról.
- Mit szólt?
- Támogatta mindkettőt.
- Ne feledkezzünk el a harmadikról sem, a Szabadság téri német megszállási emlékműről, amelynek felállítását végül elhalasztotta a kormány. Egyáltalán kinek az ötlete volt az emlékmű, és mit akart elérni?
- Semmit nem tudok. Csak annyit, amennyit az újságokban olvastam. Amikor először hallottam a tervről, felhívtam Orbán Viktort, és kifejtettem a magánvéleményemet.
- Megosztaná a nyilvánossággal is?
- Nem. De mindenki kitalálhatja. Nagyon örülök, hogy elhalasztották.
- Ha létrejön az Együttélés Háza – például a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, ahogyan a Mazsihisz szeretné –, akkor mi lesz a Józsefvárosban javában épülő Sorsok Házával?
- Nem tudom, nem is az én dolgom. Éppen azért nem akartam nyilatkozni erről az egészről, mert tényleg úgy gondolom, hogy egy demokráciában semmi nem fontosabb a választásnál, és egy választási kampányban az állampolgárokat az érdekli – erről kell szólnia a közbeszédnek, semmi másról –, hogy ki mit javasol nekik a következő négy évre. Az a kérdés, hogy épüljön-e Sorsok Háza, nem tartozik a választásig hátralévő időszak eldöntendő kérdései közé.
- A kampányra hivatkozva a miniszterelnök is azt írta a Mazsihisz vezetőinek, hogy a vitatott ügyekre térjenek vissza a választás után. Ön javasolta, hogy ez legyen a levél tartalma?
- Igen. Azt akarom, hogy a választásig egyetlen problémával foglalkozzunk: merre tovább, Magyarország? A vészkorszak és a megemlékezés nem lehet a kampány része. Nekem az fáj a legjobban, hogy nincsenek pontos és megfogható témák arról, mit akarnak csinálni a pártok. Ha pedig nincsenek megfogalmazott lehetőségek, akkor hiába szabad a választás, nem tud jól működni a demokrácia.
- Pláne akkor nem, ha a választás sem teljesen szabad.
- Ez hülyeség, de most nem megyek bele. Tartom magam ahhoz, hogy nem politizálok. Mert nem vagyok politikus. Annyi viszont biztos, hogy csakis egyetlen pártnak kedvezünk,ha választási témává tesszük az emlékév körüli vitákat: a Jobbiknak. Tessék megnézni a felméréseket, jön fel a Jobbik. Részben azért, mert rákényszerítettünk az országra egy olyan ügyet, aminek semmi köze a kampányhoz. Engem leginkább az érdekel, hogy megakadályozzuk, hogy a szélsőjobb ugyanolyan erős legyen, mint Franciaországban.
- Hogyan?
- A gyűlöletbeszéd ellen úgy fellépni, hogy nem nyúlunk hozzá a szólásszabadsághoz, nagyon nehéz. A tettekkel szemben viszont zéró tolerancia kell. Nem abban a világban élünk, amikor mindenki biztosra veheti, hogy a „gyerekeim többre viszik, mint én”. Lehet, hogy ez a világ soha nem létezett, ha mégis, akkor a nyolcvanas években véget ért. Ráadásul van egy régi szociológiai szabály: ha nem nő az életszínvonal, az emberek úgy érzik, hogy romlott. Ebben a helyzetben nem szabad megengedni, hogy a felgyülemlett indulatok mások gyűlöletében nyilvánuljanak meg.
- Tudomásul veszem, hogy nem akar politizálni, de olyan képet fest, mintha Magyarország nem teljesítene jobban.
- Nem csak Magyarországról beszélek, a lakosság harmada mindenütt az út szélén van. Az adott társadalomtól függ, nyomorog-e vagy legalább arra van esélye, hogy eljusson a szegénységig. Mindenhol létezik egy iszonyatosan jó lehetőségekkel és anyagi eszközökkel rendelkező, de rendkívül szűk csoport. Utána nagy szünet. Amit korábban úgy hívtak, hogy középosztály, sok darabra szakadt. Jelentős része csúszik lefele.
- Ettől még az a helyzet, hogy – ha a Fidesz marad hatalmon – április közepén a Mazsihisz nélkül kezdődik a holokauszt-emlékév. A kudarc közös, de a felelősség…
- Milyen kudarc?
- Nem az?
- Egy konfliktusban nincs kudarc. A kudarc az, ha nem lehetséges a párbeszéd. A politikai naptár ezekben a komoly kérdésekben egyáltalán nem számít. Ami számít: legyen párbeszéd. Lehet vitatkozni, lehet kiabálni. Mindent lehet, de beszéljünk egymással. Lépjünk túl azon, hogy kinek van igaza. Most nem ez érdekli az embereket. Ismétlem, hogy a vita csak azt a Jobbikot erősítené, amely nekem máig a főellenségem.
- A Fidesznek is a Jobbik a főellensége? Nem a baloldal?
- Személy szerint nekem lehetnek ellenségeim, de azt gondolom, hogy egy demokráciában nincsenek ellenségek. Egy politikai pártnak nem ellenségei vannak, hanem versenytársai vagy ellenfelei. Demokráciában a pártok nem ellenfelek, hanem versenytársak. Akár utálhatják is egymást, nem érdekes. Érzelmi kérdés. A baloldal versenytárs, a Jobbik viszont ellenfele minden demokráciát védő embernek. A szélsőjobboldal az egész demokratikus közélet ellenfele. És ebből nem engedek.
Korábban írtuk:
