Igazán nem tartozik a magyar emigráns tollforgató feladatai közé, hogy bármely idegen állam egykori államfőjét megvédje vagy éppen „magasztalja”. Azonban Hitler Adolf mégiscsak történelmi és világtörténelmi jelenség volt. Miután pedig e történelmi szerepe jelentősen befolyásolta a magyar sorsot is, illő, hogy megpróbáljuk tárgyilagos megvilágításba helyezni a magyar olvasó számára is.

Ehhez nagymértékben hozzásegít a német Führer egykori sajtófőnökének, dr. Otto Dietrichnek „Zwölf Jahre mit Hitler” (Tizenkét év Hitlerrel) című elhallgatott könyve, amely a szerző végrendelkezése szerint csak halála után jelent meg a kölni Atlas-Verlag kiadásában. Otto Dietrich, akinek sajtókommentárjait sokszor hallgattuk a budapesti rádióban is, nem volt úgynevezett náci. Hűvös, nyugodt, szenvedelmektől mentes, nagy európai kultúrájú európai publicista volt, aki egyszerű, tárgyilagos újságíróként élt Hitler környezetében s halála előtt olyan éles képet rajzolt fel Hitlerről, mint rajta kívül senki más.

Ez a kép — az igazi nácik számára — nem kedvező. Ugyanis a második részben kemény kritikát mond egykori Führerjének elhatározásairól, félelmetesen nagy egyéni akaratának sokszor káros következményeiről. — Azonban az első rész ugyanilyen tárgyilagossággal mutatja meg az igazi Führert, ki korántsem volt pathologikus jelenség. Egészséges, vitális ember volt, mint a többi, akitől megkülönbözteti őt a hallatlan méretű egyéni akarat és ellentmondást nem tűrő elhatározottság, a legkisebb dolgokban is. Mindezt azonban alátámasztja a hatalmas műveltség, amelyet ellenfelei is mindig megtagadtak a német nép vezérétől. Az Ullstein-sajtó s nyomában persze a hasonszőrű világsajtó megírta róla, hogy életében sem olvasott mást, mint May Károly kalandregényeit. Holott a volt sajtófőnök posthumus könyvéből kiderül, az autodidakta a modern irodalom és a művészet könyvtárakra rúgó köteteit olvasta össze.

Lenyűgöző, szinte félelmetes emlékezőtehetséggel rendelkezett. Csak egyszer olvasta végig az angol Navy Lexikon német kiadását és attól kezdve név és tonnaszám szerint ismerte a későbbi ellenséges hatalmak összes hajóit.

Mikor Otto Dietrich sajtófőnökeként bemutatkozott és amikor még kétségesnek látszott a hatalomátvétel, lenyűgözve tapasztalta, hogy Hitler agyában és konkrét terveiben már készen állottak — legkisebb részetekig kidolgozva — a Berlinre, Münchenre, Nürnbergre és más városokra vonatkozó hatalmas építkezési tervek, melyek a hatalomátvétel után egyszerre megvalósultak. A híres Autobahn, amellyel Hitler megelőzte Amerikát is, a földkerekség legnagyobb autós országát, a hatalomátvétel előtt egy évtizeddel, szóval a kezdet kezdetén legkisebb részletéig ki volt dolgozva, éppúgy, mint a munkanélküliség leküzdésének detailjai is. „Mindezek — írja Otto Dietrich — a haladás és béke nagy művei voltak, nem a támadó háborúé, mint azt a propaganda hirdette.” Mielőtt hatalomra került volna, 35 millió ember előtt beszélt a Führer. Harmincötmillió némettel létesített — mintegy személyes kapcsolatot.

A demokráciák korrupt politikusaival ellentétben Hitler semmit sem akart önmagának. A berchtesgadeni „sasfészket” a „Mein Kampf” honoráriumaiból építette fel. Talán csak a pompakedvelő Hermann Göring volt az, akit később egyéni gazdagodási vággyal gyanúsítottak. Hitler azonban szerényen élt. Vegetáriánus volt. Nem dohányzott és csak egy embernek, a lovagkeresztes Hans-Ulrich Rudelnek — aki 530 szovjet páncélost lőtt ki az antibolsevista harc során — volt megengedve, hogy a Führer jelenlétében cigarettára gyújthasson.

Jerikó kürtösei, amikor már egyébként nem tudták befeketíteni, ráfogták, hogy természetellenes életet él, homoszexuális vagy más nemi aberrációkban szenved. Csak a legszűkebb környezete volt tisztában azzal, hogy mindebből egy szó sem igaz. Még egyik legjobb híve, Baldur von Schirach, is azt mondotta, hogy Braun Éva, akit huszonnégy órával halála előtt feleségül vett, — csupán a marionett szerepét játszotta mellette, azért, hogy Hitler titkolni tudja nem természetes emberi ösztöneit. Csak most „Die Wahrheit über Hitler” című orvostudományi tanulmány megjelenése után derült ki, hogy Braun Éva számára ennek a „természetellenes” viszonynak következményei voltak. Többször is ...

Viszont a berchtesgadeni „sasfészekben” gondosan ügyeltek arra, hogy Braun Éva jelenléte legfeljebb az egész közeli beavatottak számára legyen észrevehető.

Hihetetlen méretű munkakészsége volt. Olvasott, tanult, adminisztrált, szónokolt; polgári és katonai utasításokat fogalmazott, hadfelszereléssel, szociális problémákkal, főleg pedig építészeti és művészeti dolgokkal foglalkozott. A német nép már javában aludt, mikor Hitler Adolf hajnali három, négy órakor nyugalomra tért. Igaz, hogy déli 1 óra előtt hiába vártak rá pártvezérei, tábornokai, admirálisai. Elképzelhetetlen, hogy egyetlen ember figyelme, érdeklődési köre mi mindenre ki tud terjedni. Az ő agyában született meg a Westwall építésének terve, a legkisebb részletig, az utolsó erőd kiképzéséig is, a modern páncéloshadseregek felépítése, azoknak taktikai és stratégiai felhasználása.

Feldmarsalljai és generálisai sokszor fantázia nélkül, irigykedve és a hadiakadémián tanult sablonokba gubózva értetlenül néztek szembe a „cseh káplár” ötleteivel, melyekkel forradalmasította a hadtudományt és a monoklis porosz junkergenerálisok helyére odaállította az új arcú katonát és katonai vezért. — Jellemző volt erre Rommel karrierjének története. A müncheni Leopoldstraßén nagy katonai parádé zajlott le. A Führer ott állott teljes kíséretével a mai Staatsbibliothek előtt. Előtte vonultak az új német Wehrmacht jobbnál jobb alakulatai. Természetesen az élen haladt a katonazenekar. És a tamburmajor pontosan a Führer előtt elejtette a karmesteri botot. Ekkor történt, ami — a katonai fegyelem s protokoll szerint — elképzelhetetlen volt eladdig. Minden előírást megszegve és a Führer jelenlétét figyelembe sem véve kilépett a sorból egy fiatal őrnagy: Erwin Rommel és az elejtett karmesteri botot felkapva, egy pillanat alatt átnyújtotta azt a kétségbeesett tamburmajornak. A hatás teljesen ellenkezője volt annak, amit mindenki várt. Hitler azt mondotta: Lám ez az igazi katona, mert jó bajtárs!

Ezzel indult el a világhíressé vált sivatagi róka, Erwin Rommel karrierje. Más kérdés azután, hogy a második világháború utolsó menetében, — a tábornokaival oly sok rossz tapasztalatot szerzett Führer Erwin Rommelt is besorozta az árulók közé.

Dr. Otto Dietrich, aki 12 évig élt a Führer közvetlen közelségében, két vonatkozásban mond súlyos kritikát Hitlerről. 1. A diadalmas népvezér, a nagyszerű belpolitikus és szociális forradalmár egyéniségén felülkerekedett a katona vagy ha tetszik a militarista s ezzel elvesztette kapcsolatait a néphez, amely jobban és hivebben követte addig, mint Napóleont a franciák. 2. Mint katona és hadvezér a legnagyobbak közé tartozott addig, amíg támadó hadműveleteket, offenzívákat, meglepetésszerű rajtaütéseket kellett kiterveznie, mint amilyen a norvégiai hadjárat, a Franciaországot lehengerlő offenzíva, a Maginot-vonal áttörése stb. voltak. Azonban hiányzott belőle a nagy katonákhoz és hadvezérekhez hozzátartozó ugyanilyen lényeges tulajdonság: a defenzíva kihasználása és stratégiai érvényesítése. A védekezést mindig lenézte, gyengeségnek tartotta és ezzel feleslegesen áldozta fel sok-sok katonája életét, miként ez Sztálingrád esetében is történt.

Húsz év után mindenesetre egy más Führer-arcot látunk magunk előtt, mint akkor, amidőn ez az arc eleven volt. Talán fényesebb, talán homályosabb, de semmi esetre sem olyan, mint amilyennek mostanában a megveszekedett világgyűlölet talmudistái igyekeznek feltüntetni.

Ember volt ő is. Nagy ember. Világtörténelmi jelenség.

A magyar olvasó nem igen ismeri a második világháború befejezésének tragikus történetét. A német földre menekültek nem kaptak újságot, nem hallgathattak rádiót, mert nem volt. Az otthoniakat a szovjet terror és a kommunista hazugság zárta el az igazság megismerése elől, az óamerikás magyarságot pedig a hírhedt világsajtó és az egyszőrű magyarajkú, de nem magyar amerikai hirlapkiadás nívótlan és ostoba gyűlölködése.

Húsz év után nem érdektelen tehát közölni, mi történt a második világháború „hivatalos“ befejezése előtti utolsó napokban. Hiszen nagyon sok másként történt, mint ahogy azt ma hirdetik, tanítják és amint az a közgondolkodásba beidegződött.

Hitler politikai végrendeletét hosszú ideig eltitkolták a nyilvánosság előtt. Most azonban itt adjuk:

„Mióta 1914-ben, mint önkéntes a birodalomra kényszerített első világháborúban legjobb erőimet bevetettem, harminc esztendő múlt el.

E három évtized alatt gondolkozásomat, cselekvéseimet csak a népem iránti szeretet és hűség vezették. Ezek adtak erőt olyan elhatározások meghozatalára, amilyenek elé még földi halandót nem állított a sors. E három évtized alatt elhasználtam időmet, munkaerőmet és egészségemet.

Valótlan az, hogy én vagy bárki más 1939-ben Németországban a háborút akarta volna. Akarták és kirobbantották azok a nemzetközi államférfiak, akik vagy zsidó származásúak voltak vagy a zsidó érdekekért dolgoztak. Sok-sok ajánlatot tettem a fegyverkezés korlátozására, nehogy a későbbi kor e fegyverkezés felelősségével engem terheljen meg. Legkevésbé akartam, hogy az első világháború után még egy újabb következzék Angliával vagy az USA-val szemben. Évszázadok fognak elmúlni, de lebombázott városaink, műemlékeink romjai között mindig is meg fog újhodni a gyűlölet az egyetlen felelős nép: a zsidóság és annak segítői ellen, akiknek mindezt köszönhetjük.

A lengyel-német háború kitörése előtt még három nappal is, Berlinben a brit követnek megoldást javasoltam a német-lengyel problémára, épp úgy, mint a Saar-vidék esetében történt, nemzetközi ellenőrzés alatt. Ezt az ajánlatomat nem lehet letagadni. — Mégis elvetették, mert az angol politika mértékadó körei a háborút akarták, részben a remélt üzletek miatt, részben a nemzetközi zsidóság propagandájától hajszolva.

Semmi kétséget nem hagytam aziránt, hogyha Európa népeit továbbra is ennek a pénzügyi és üzleti összeesküvésnek részvénypakettjeként tekintik, akkor felelősségre vonatik majd ennek a gyilkos küzdelemnek valóságos bűnöse: a zsidóság. Senkit sem hagytam kétségben aziránt, hogy ezúttal majd nemcsak felnőtt emberek millióinak, nemcsak asszonyok és gyermekek százezreinek kell elszenvednie a halált, de anélkül nem lehet felégetni, halálra bombázni városokat, hogy az igazi bűnösök, habár emberséges úton, meg ne bűnhődjék bűneiket.

Hatéves küzdelem után, amely minden visszacsapás ellenére, egykor mint egy nép életakaratának bátor és dicsőséges küzdelme fog bevonulni a történelembe, nem tudok megválni attól a várostól, amely a Birodalomnak fővárosa. Miután kevés erő áll rendelkezésre az ellenséges rohammal szemben, sorsomat meg akarom osztani azokkal a milliókkal, akik e városban maradtak. Azon kívül nem akarok az ellenség kezére jutni, és az ő felizgatott tömegeik örömére alanyává válni a zsidók által rendezett színjátéknak, melyre szükségük van.

Elhatároztam tehát, hogy Berlin még szabad részében maradok, és az önkéntes halált választom, midőn megbizonyosodom arról, hogy a vezér és kancellár székhelye tovább nem tartható. Boldog szívvel halok meg, ha azokra a megmérhetetlen tettekre és teljesítményekre gondolok, melyeket katonáink a fronton, asszonyaink odahaza, parasztjaink és munkásaink a munkahelyükön hajtottak végre. És gondolok a történelemben egyedülálló harcára a mi ifjúságunknak, mely az én nevemet viseli.

Hogy most mindnyájuknak a szívem legmélyéből jövő köszönetemet fejezem ki, az épp oly magától értetődő, mint az az óhajom, hogy a harcot semmi körülmények között nem szabad feladni, s hűen a nagy Clausewitzhez: mindegy hogy miként és mindegy, hogy a haza melyik részében tovább kell folytatni a küzdelmet. Katonáink óriási áldozatából és az én mindnyájuk iránti halálig tartó összetartozandóságomból — így vagy úgy egyszer kinő a vetés és elkövetkezik a nemzeti szocializmus újjászületése, és ezzel egy igazi népközösség megvalósulása.”

Ezután Hitler kinevezte az új kormányt, majd így fejezte be a végrendeletet:

„Mindenekfölött elkötelezem őket és követőiket a nemzet vezetésében a faji törvények gondos betartására és a könyörtelen ellenállásra minden népek világmérgezői: a nemzetközi zsidósággal szemben.”

A végrendeletet teljes szövegét Max Domarus hozta nyilvánosságra „Hitler Reden und Proklamationen” című könyvében.

(Hídfő, 1965. május 10.)

(Kuruc.info)