Egyébként e tekintetben Oroszország is teljes mértékben a Nyugat integráns része, ha történelmileg és mentálisan ki is lóg belőle, olyannyira, hogy a vérrokonság, vagyis a lényegében azonos faji alap ellenére kezdettől fogva Európától szándékosan különválva, sőt vele szemben határozta meg nemzeti identitását, előbb vallásilag az 1054-es nagy egyházszakadással, majd politikailag az 1917-es judeobolsevik forradalommal pecsételve meg ontológiai „másságát”. Putyint ugyanúgy oligarchák – többségükben ugyanúgy zsidó oligarchák – tartják pénzpórázon, mint az összes nyugati vezetőt; amíg meghívták, ő is mindig ott volt az évenkénti finánctőkés szeánszon Davosban; ugyanúgy üldözi a nacionalistákat, mint a nyugati vezetők, sőt még náluk is brutálisabban; ugyanúgy favorizálja az iszlámot Oroszországban, mint a nyugat-európai vezetők az országaikban; ugyanúgy milliószámra importálja a más fajú és vallású megszállókat az egykori szovjet tagköztársaságokból, mint a nyugat-európai vezetők az egykori gyarmataikról; és ha megengednék neki, most is velük (és Netanjahuval) együtt ünnepelte volna a Harmadik Birodalom fölött aratott győzelem 80. évfordulóját Auschwitzban.

Ez a fajta „neoantifasiszta” attitűd valójában önigazolási alibiként szolgál azoknak az egykori trockistáknak, renegát kommunistáknak, viszont változatlanul kriptomarxistáknak és szellemi örököseiknek, akik engedtek a kapitalista társadalmi rend csábításainak, és a nemzetközi proletariátus agitátoraiból mára a nemzetek fölötti fináncoligarchia lakájaivá váltak, operett-forradalmár múltjukból csak bizonyos retorikai elemeket, és főként tisztogató hajlamukat őrizve meg. Ugyanazok tehát, akik korábban a kapitalizmusellenes társadalmi tiltakozás sakálvokáljaként még azt üvöltözték, hogy „tilos tiltani”, ma már a planetáris turbókapitalizmus vérebeiként igyekeznek átharapni a szólás szabadságához ragaszkodó „szélsőségesek” torkát, a jogállamnak álcázott totalitárius demokratúra sáncai mögül falkában rontva rájuk. „Aki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó. Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az "igaz iránti érzéke": ellene uszítja mindig legélesebb fogú kutyáit”, jósolta meg a jövőt Nietzsche (Im-ígyen szóla Zarathustra).

Az egyengondolat feltartóztathatatlannak tűnő térnyerésével párhuzamosan a jog is megszűnt pártatlannak lenni. Megszállta egy absztrakt morál, egy szubjektivista etika, amely valójában egy totalitárius ideológiát palástol. A korszak elképesztő ellentmondásaként az uralkodó egalitárius és libertariánus ideológia egy diszkriminatív jog(de nem igazság)szolgáltatási gyakorlatot vezetett be azokkal szemben, akik nem csatlakoznak az elveihez. A modern parlamentáris demokráciák fennen hangoztatott jogegyenlősége mögött ténylegesen minden disszidencia, minden lázadás, minden alternatív igazság elnyomásának praxisa rejtőzik. A jog eme etikai-ideológiai degenerálódásának rejtett célja mindazok megbüntetése, akik nem engedelmeskednek a fehér faji identitástudatot „rasszizmusként” elítélő és azt lerombolni szándékozó antirasszizmus terrorista diskurzusának, amely ugyanakkor a multikulturalizmus divatszólamai nevében mindent elkövet a harmadik világbeli bevándorlók vallási és faji öntudatának fenntartása, sőt felszítása érdekében.

Kvázi-vallásossá válva a jog ténylegesen bevezeti a biblikus bűn fogalmát, és ebben a denaturáló műveletben a „jobboldal” – szokásához híven – egyáltalán nem marad el a baloldaltól, éppen ellenkezőleg: kompenzációs kényszerből (saját rossz lelkiismeretéből űzve ki az ördögöt), gyávaságból (félve a baloldal nyomásgyakorló arzenáljától) vagy ami még rosszabb, perverz belső meggyőződésből még felül is múlja azt az antirasszizmussal mint szuperideológiával szembeni szolgálatkészségben. A „jogállam”, és a „demokrácia” maszkja mögül az új életre keltett (vallási jellegű) inkvizíció lépten-nyomon kimutatja a foga sárgáját és a tényekre kiátkozásokkal válaszol.

Történelmi paradoxon, hogy a felvilágosodás és a ráció örökösei végül irracionális és mágikus érvekhez folyamodnak; a szólásszabadság és a jogegyenlőség prédikátorai végül az intellektuális kényelmüket zavaró elméletek és tények betiltását és üldözését követelik; az egyenlősítő demokrácia szószólói végül etikai és metafizikai szlogenekkel tabuvá nyilvánítanak bizonyos „kényes” témákat (pl. holokauszt, nagy népességcsere, faji alapú IQ-különbségek és bűnügyi statisztikák stb.). Lényegében ugyanahhoz a fegyverhez nyúlnak, amelynek a használatával egykor az ellenségeiket vádolták: a zsarnoki obskurantizmushoz. A tetteket megítélő objektív jog hanyatlása az erkölcsről ítélkező szubjektív jog javára megfelel annak, amit Szolzsenyicin előre megjósolt a Nyugat tekintetében, azt tudniillik, hogy az új nyugati jog a kommunista totalitarizmushoz hasonlóan – csak éppen hatékonyabb, mert kevésbé durva módon – lerombolja a gondolkodás, szólás és írás szabadságának alapvető európai hagyományát.

Amedeo Bordiga aforizmája szerint „a fasizmus legrosszabb öröksége az antifasizmus”. Valójában ugyanis eme émelyítő kirakat-antifasizmus révén a rendszer az általa – nyilvánvalóan propagandisztikus célokból – „rasszizmussal” és „fasizmussal” azonosított fehér önvédelemi törekvések elnyomásából nyert hamis erénnyel ruházza fel önmagát, hogy leplezze és törvényesítse valódi bűneit: a fehérek gazdasági diszkriminálását (a woke-izmust), a rendszerhű politikai osztály romlottságát és nepotizmusát, a migránsbűnözés növekedését, az erkölcsi hanyatlás tagadását. Az antirasszizmus etikai paraván a korrupt „demokratikus elit” számára saját erkölcsi elkorcsosulása és bűnös cinizmusa igazolására, és nemcsak a maradék fehér faji identitástudat szétmorzsolásához szolgáltat átlátszóan hamis ürügyet, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásához is.

Saját erkölcstelenségük törvényesítése végett a rendszergazdák létrehoztak egy áletikát, amely a rendkívül befolyásos és rafinált multipropagandára (média, iskola, törvények, reklámok stb.) támaszkodik. Vegytiszta bolsevizmusról van szó szemfényvesztő formában. Az „antifasiszta” és „antirasszista” törvényi és tömegtájékoztatási arzenál lényegében a keleti, pontosabban közel-keleti eredetű zsarnoki technikák elképesztően hatékony és végtelenül perverz tökéletesedése. Ez a zsarnokság a trockista-woke és az atlantista-cionista ideológiák, valamint az iszlamizmus taktikai hármas szövetségének szolgálatában áll egy tökéletesen világos cél érdekében: elnyomni az etnikai identitásuk eltűnésére ítélt fehér népek ellenállásának és esetleges lázadásának minden megnyilvánulását.