Ismét hozta a formáját Volodimir Zelenszkij. Az ukrán elnök kifakadt Orbán vétóján, és nemcsak a magyar kormányfőt oktatta ki „európaiságból”, de az uniótól is megoldást vár az ilyen esetekre. Mint fogalmazott, az Európai Uniónak ki kellene dolgoznia egy olyan megoldást, amely megakadályozza, hogy „egyes személyek” blokkolják az egész kontinens számára fontos döntéseket. Európának ugyanis szerinte most különösen nagy szüksége van a gyors döntéshozatalra és világos eszközökre, hogy megvédje magát a szükségtelen blokkolásoktól. Kétség nem férhet hozzá, ezt a kérdést a „demokratikus” Ukrajnában Zelenszkij már rég megoldotta volna. Egyszerűen betiltja mindazokat az erőket, akik az útjában vannak.

Azt is látjuk már egy ideje, hogy Zelenszkij úgy mozog a brüsszeli folyosókon, mintha otthon lenne. Nem kér, hanem követel, majd kioktat.

Ám mielőtt még azt hinnénk, hogy csak Orbán Viktorral szemben enged meg magának ilyen hangot, emlékeztetnék rá, hogy az elmúlt három évben ő és csapata kiosztotta már egyebek mellett a német kancellárt, vagy éppen Joe Bident is. Mert neki minden jár! Donald Trump és alelnöke azonban nemrég megmutatták neki, hol a helye. Igaz, ezt Joe Biden is meg-megmutatta, még ha nem is ennyire durván. Úgy látszik azonban, hogy ebből sem tanult, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Persze, csak ott, ahol ezt megteheti. Elképzelhetjük, mi lesz itt, ha Ukrajnát – egyébként az oroszellenesség jegyében – még fel is veszik az Európai Unióba!

Mondhatnánk, hogy ez lesz, ha valaki alá úgy adják a lovat, mint tették azt Zelenszkijjel. De egyszer ennek is vége lesz. Az Egyesült Államoknak már nincs szüksége a <nagy harcosra>, de az Európai Unió még használja. De egyszer Brüsszel is el fogja engedni a kezét, ha az új műsorhoz majd új férfi kell. Addig azonban Zelenszkij még eljátszhatja Európa nagy védelmezőjének a szerepét.

Az előadás azonban lassan a végéhez közeledik. A színpadot halottak, jajgató sebesültek borítják. A távolban romos városok, felperzselt mezők. Egy ideig még lehet Moszkvára mutogatni, és Putyin számlájára írni ezt az egészet – a felelőssége elvitathatatlan –, egyszer azonban eljön majd az igazság pillanata, és meg fogják kérdezni az ukránok is a 2019-ben a béke ígéretével megválasztott Zelenszkijtől, mit tett ő azért, hogy idáig jutott az ország. Pontosabban mit nem tett meg. De ugyanezt számon kérhetik majd az Egyesült Államokon is, amelynek jelenlegi elnöke úgy tetszeleg a béketeremtő szerepében, mintha Washingtonnak köze nem lenne a történtekhez. A szerencsétlen európai „hajlandók” még a leginkább következetesek, hiszen ők az orosz veszélyről ordítozva még mindig a harci indulókra menetelnek.

De térjünk vissza az ukrán elnökhöz, aki – ha rajta múlik –, talán soha nem írna alá egy békemegállapodást. Pedig csak az elmúlt három év alatt már harmadszor kap esélyt a háború leállítására. Persze, súlyos kompromisszumokkal, de még mindig életeket menthetne meg.

Leállíthatta volna ezt a háborút már az isztambuli tárgyalásokkal, ám ha minden igaz, akkor nem is kellett rá olyan nagy nyomást gyakorolni, hogy ezt ne tegye meg. Pedig azóta már csak rossz álom lenne 2022. február 24., a háború kezdete. Most persze érthető a keserű csalódottsága, hiszen akkor Kaczynskitől Johnsonon át Blinkenig a Kijevbe elzarándokoló nyugati pártfogók azért megígérték neki, hogy a végsőkig támogatják. De azt már 2022 végén is láthatta, hogy ez a támogatás a győzelemhez kevés lesz. Egy sikeres harkivi és herszoni offenzíva után még mindig jó békét köthetett volna. De nem, ő inkább a nagy ellentámadásban hitt, amiből aztán nem lett semmi. És azóta, 2023 nyara óta tart az ukránok vesszőfutása. Persze, előállt még a realitásoktól elrugaszkodott Győzelmi tervvel, hallhattunk az úgynevezett Zelenszkij-formuláról, hangzatos kijelentésekkel azonban nem lehet háborút nyerni.

Az ukrán elnök a reálpolitika helyett azzal foglalkozott, amihez igazából ért, a píárral. Járta a világot katonai dizájnra szabott pólójában. Eleinte hatalmas ovációval, könnyes együttérzéssel fogadták, aztán szép lassan elolvadt ez a lelkesedés. Közben pedig naponta több százan haltak meg, és több mint 10 millióan hagyták el Ukrajnát.

A béke esélye egyre távolodott, és mind világosabbá vált, hogy az isztambulihoz hasonló feltételekről már Kijev csak álmodhat. Lehet, hogy a hadserege nem 85 ezres lesz – bár a háború elhúzódása éppen Ukrajna legfontosabb biztonsági garanciájának, az erős hadseregnek a leépülésével, amortizációjával járhat –, de az ország területének mintegy 20 százalékát elveszti, az ásványkincseit kárpótlásként viszik el, ember pedig alig marad. Az egykor majd’ 50 milliós ország lakossága megfeleződött. A NATO-ról is csak a legelvakultabbak álmodoznak már. Az európai integrációra mintegy kárpótlásként még van esély, ám paradox módon ez éppen a hőn vágyott Európai Uniót gyengítheti. Ráadásul a Zelenszkij mögött álló nyugati politikai elit éppen vesztett vagy vesztésre áll több országban is. Csak idő kérdése, és eddigi legnagyobb támaszának régi-új elnöke megküldi számára a selyemzsinórt. S hogy még keserűbb legyen kiinni fenékig azt a bizonyos poharat, végig kell néznie, hogy Washington és Moszkva konszolidálják a kapcsolataikat, és már zsíros üzletekről beszélnek. Az európai fősodor jobb híján még kitart, de vajon meddig? Addig is, Brüsszel és Kijev azzal vigasztalják egymást, hogy nem nyertünk ugyan, de Moszkva bizony stratégiai vereséget szenvedett.

Ukrajna most a harmadik esélyt kapja a békére, de a Bankova még húzódozik az aláírásától. Jobb feltételekről álmodik, de közben lassan elfogy alóla az ország, valamint a hadsereg, és amennyiben így lesz, Oroszország eléri a stratégiai célját.

Mert a következő esély már egy tengeri kijárat nélküli országról szól majd, és egy lakosságában még drasztikusabban megfogyatkozott nemzetről. Erős nemzettudattal, tele büszkeséggel és frusztrációval, de még mindig premodern nemzetről, s lassan emberek nélkül. Ebben a helyzetben a Zelenszkij nevéhez fűződő kurzus egyre tarthatatlanabb, és Ukrajnát minden tekintetben újjá kell építeni. Szakítani kell az etnikai alapú nemzettudattal, vissza kell szorítani a tomboló korrupciót, és újjá kell építeni az országot. Jó eséllyel elmélyülő politikai válság és a Nyugat egyre nagyobb elfáradása közepette. Így aztán marad az identitásképző oroszellenesség, az a pusztító méreg, ami egyszer már ide vezetett. A megmaradt ukránok pedig elmondhatják majd az unokáiknak – ha lesz, aki megszülje és felnevelje őket –, hogy pár évig rájuk figyelt a világ…

Zelenszkij most éppen az utolsó esélyt próbálja eljátszani az új helyzetben megzavarodott európai fősodor támogatásával. Utóvédharcokat vív egykor béketeremtőként színre lépett önmagával, a dolgok menetét már nem tudja megváltoztatni. A kapkodó, az új realitásokat taszító brüsszeli vezetést azonban egy darabig még megerősítheti az illúzióiban, amivel sok kárt okozhatnak Európának. A béke azonban már elkerülhetetlen. Mint ahogy az is egyértelműnek látszik, hogy Zelenszkij ideje lejárt.

Stier Gábor - Moszkva tér