A történettel kapcsolatban azért támadtak súlyos dilemmáim, mert a mesekönyvet nézegetve egyrészt nem tudtam semelyik történeti korszakban elhelyezni, másrészt pedig nem tudtam értelmezni üzenetét, jelentésének mély rétegeit. Ebbéli aggályaimat csak fokozta a szöveghez társuló képi illusztráció is. Ezen ugyanis egy turbánt és kaftánt viselő, szemlátomást 16. századi divat szerint öltözött testesebb, előkelő török főméltóság látható, előtte pedig a végtelen alföldi rónaság horizontján feltűnő egy csomó-azon belül három fajta- magyar marha körvonalai sejthetőek. Nos, az ember történelmi ismeretanyaga alapján hajlamos lenne a mesei cselekményt a 16. században elhelyezni, és a török hódoltság egyik, a népi hagyomány által megőrzött örökségének tekinteni. Melyet aztán Móricz Zsigmond formált gyermekverssé a 20. században.

Csakhogy, tisztelt olvasó, csakhogy… A szóban forgó korba belehelyezni az említett nemes jószágokat nem több merő anakronizmusnál. A siementhali – igen jól tejelő – tarka fajta marha jóval később, a 19. század végén került Svájcból Magyarországra. Ergo a móriczi történet nem lehet 16. századi, szájhagyomány útján tovaszálló archaikus örökség feldolgozása… Amennyiben ez így lenne, úgy a mesekönyv képének az ősi, nagy testű, fenséges járású, villás szarvú magyar szürkemarhát kellene ábrázolnia. Egy igazi, Európa-szerte szeretett hungaricumot, amelynek a tiszteletére még szobrot is emeltek Nürnbergben a 17. században!

A dolog azonban sokkalta bonyolultabb annál, mint amilyennek első megközelítésben látszik! Ez esetben ugyanis, tisztelt olvasóim, igen komoly aggályokat vetne föl a mű befejezése. Tudniillik, igen nehezen volna hihető – mondhatnám, életszerűtlen lenne –, hogy a rendkívül erőteljes, robusztus, gyakran a kor szupermenjeivel, a hajdúkkal is elbánó állat rúgását szegény Mehemed egyáltalán túlélte volna! Márpedig tényszerűen arra kell következtetnünk a befejezés „s felrúgták a tehenek” komikus kicsengésű mondatából, hogy itt nem következett be semmiféle tragédia! Ellenkezőleg…

Már-már reménytelenséggel töltött el, hogy e történelmi probléma zsákutcájából nem nyílik kiút és megoldás számomra, s hogy a gyermekversike intellektuális és történelmi összefüggései messze meghaladják észbéli képességeimet. Amikor történt valami. A véletlen vagy saját jó szerencsém sietett-e segítségemre? Nem tudom. Valamelyik nap este az egyik televíziós csatorna hírműsorát figyelve egy törökországi tudósításra figyeltem fel. Ebben egy fundamentalista iszlám török közösség életét mutatták be. A turbánt viselő fiatalemberek a riporternek elmondták, hogy az efféle közösségek ezreinek az a célja az iszlám világban, hogy dzsihádot indítsanak és elfoglalják Európát. Megvan! – ordítottam fel a boldogságtól euforikusan, kirúgva magam alól a karosszéket. Családom komolyan aggódni látszott elmebéli beszámíthatóságomat illetően, nem fogván fel megvilágosodásom ünnepi pillanatának jelentőségét.

Hiszen itt Móricz egy próféciát, egy víziót ír le, zseniálisan meglátva már az 1920-as években, hogy mi is vár a keresztény Európára és benne Magyarországra a 21-22. század táján. A mese elképzelt cselekménye így 2150 táján játszódhat, amikor a török birodalom már másodszor hódoltatta Magyarországot. Jámbor törökünk tehát ekkoriban csodálkozik rá, hogy milyenek is a tarka magyar tehenek A végtelen magyar ugaron szemébe tűnő marhák meglehetősen pesszimista történelmi perspektívát sejtetnek. Eszerint, azon túl, hogy Magyarország az iszlám civilizáció része lett, a hazai népességből csupán a fehér, fekete és tarka másság-marhák élték túl a török hódítást, akik ugyan kedvelik és hirdetik a sokszínűséget, de soha sem riadnak vissza némi agresszivitástól.…

Lipusz Zsolt