A Fidesz-kormányok alatt önálló munkaügyi minisztérium nem volt. Legutóbb Czomba Sándor volt a foglalkoztatásért felelős államtitkár, tehát minisztériumi szintet nem tartottak fontosnak, de az államtitkári még belefért. De úgy tűnik, a Tiszánál már az sem fog, és ez igencsak beszédes. Ugyanis, ha megnézzük a kormány strukturális felépítését, akkor az látható, hogy gyakorlatilag semmilyen érdemi poszt nincs a munkaügy mellé rendelve.

Márpedig ez nem egy mellékes részterület.

Magyarországon – különféle statisztikák léteznek – 4,7 millió ember dolgozik (a számok a közmunka-program miatt vitathatók, de ebbe most ne menjünk bele, mert ők is dolgoznak). Ezeknek az embereknek nagy számban vannak gyermekeik, s természetesen nyugdíjas korú szüleik is. Ez tehát gyakorlatilag lefedi az egész magyar társadalmat, leszámítva persze a társadalomból kiilleszkedett antiszociális elemeket, de ők nem csupán ebben a tekintetben térnek el a többségi társadalomtól, bár nagyon fontos különbség ez is.

A dolgozó magyarok millióiról van tehát szó. Ők hónapról hónapra, évről évre felkelnek reggel, hajnalban, hogy munkába induljanak. Vannak sok százezren, akik évtizedeken át végeznek éjszakai műszakot is, komolyan megterhelve egészségüket. Bár a Munka Törvénykönyve szerint Magyarországon a munkahét 40 órából áll, ezen sokan mosolyognak, hiszen rengetegen nem ennyit dolgoznak egy héten, nem mellesleg sokan meg sem tudnak élni egy állásból, kénytelenek másodállást vállalni.

Tudom, mindig kockázatos, ha egy példát emelek ki, mert akkor – joggal – vetheti fel bárki, hogy máshol is gond ez, s igaza is van, de most csak azért hozom ezt, mert éppen hallottam egy ismerősömtől. Tudniillik, egyre nagyobb gyakorlat a rendőrjárőrök körében, hogy másodállást vállalnak, mert a rendőri fizetés nem elég a tisztes megélhetéshez.

De szót kell ejteni akár arról is, hogy mivel Magyarországon úgy alakult a globális nagytőke kormányzati támogatása miatt a munkahelyek földrajzi eloszlása, hogy egy-egy nagyobb központ van, a kisebb településeken, falvakban egyre kevesebb az elérhető munkahely, így sok vidéki magyar komoly ingázásra kényszerül. Vannak statisztikák, hogy egy átlagos magyar munkavállaló aktív évei alatt akár (ha összeadjuk) 1-2 évet is eltölthet ingázással, tehát azzal, hogy otthonról elutazzon dolgozni, majd vissza, haza.

De napestig folytathatnám, milyen kihívásokkal néznek szembe a dolgozók, legyen az akár szellemi, akár fizikai munka. Tudjuk, hogy Európai Uniós szinten az átlagbérek siralmasak, a szakszervezetiség, az érdekképviselet nagyon minimális hatást tud kiváltani, ebben bűnös szerepe volt a Fidesz politikájának is, amely próbálta ellehetetleníteni a szakszervezeteket.

De a legfontosabb megállapításom az, egy ország jelenét és jövőjét, egy nemzet boldogságának fokát határozza meg, hogy a dolgozó milliók hogyan érzik magukat a munkahelyeiken! Nem csupán anyagilag, lelkileg is. Miféle elvárásunk van Magyarország kilátásait illetően akkor, ha sokak gyomorideggel lépik át a munkahelyük küszöbét?

Ezek a nyomasztó körülmények kihatnak a hétköznapi emberi kapcsolatokra is, a szülőkkel és a gyermekekkel összefüggésben is. Semmi csodálkozni való nincs tehát azon, hogy a jelenlegi magyar társadalom frusztrált, depresszív viselkedésre hajlamos. Erre még egy jókora lapáttal fog rátenni a hatalmas csalódás a Tiszában.

Szóval az úgynevezett foglalkoztatáspolitika „csak” ezért fontos. Nem számok, nem grafikonok, hanem a kőkemény magyar valóság. Innen nézve közelítse meg bárki, mit üzen az, hogy Magyar Péterék nem tartották fontosnak, hogy nemhogy munkaügyi minisztériumot, de még államtitkári pozíciót sem raknak a munkaügy mögé...

Lantos János – Kuruc.info