Amennyiben hitbéli kételyeinek és eretnek gondolatainak valaki mégis hangot merészelne adni, azonnal a  fejére vonja az ószövetségi átkozódást, megbélyegzést, kiközösítést, továbbá a „szalonképes” tudományos és politikai körökből történő kirúgatás is osztályrésze lesz. (No persze nem valami nagy dicsőség eme konformista idióták közösségébe tartozni).

A történelem során minden kornak megvolt egy közösségen, államon belül a vezérideológiája, vagy nevezhetjük akár „tudományos” tételnek is, amelynek igazságára és egyedül üdvözítő mivoltára az akkor élt megmondóemberek, „értelmiségiek” kötelezően feleskettek minden alattvalót, akár hitt annak igazságában a szerencsétlen, akár nem. Csakhogy…Ezekről a „megcáfolhatatlan” tudományos „igazságokról” utóbb a legtöbb esetben bebizonyosodott, hogy valótlanságok, illetve közönséges szélhámosságok. Tudjuk, a középkori peres eljárásokban evidenciának számított, hogy boszorkányok léteznek (ámbár, ha Lendvai Ildikóra és néhány pártjabéli  kiérdemesült elvtársnőre gondolunk, hajlamosak leszünk ezt magunk is tényként elfogadni), tehát a perbe fogott a saját érdekében legfeljebb csak arról vitázhatott, hogy ő maga kapcsolatba került-e velük vagy nem, valamint a gonosz általi rontás hatalma nagyobb, illetve kisebb mértékű volt-e.

Azt azonban nem mondhatta, hogy tisztelt bíróság, kérem, az egész eljárás egy orbitális baromság, hiszen boszorkányok egyáltalán nem is léteznek a világon. Olyan „tudományos” tétel is megcáfolhatatlan igazságként élt az idők során, miszerint a Föld egy lapos korong, aztán később gömbölyű lett, ám abban évszázadokig kételkedni sem lehetett, hogy nem a világ közepe és nem mozdulatlan, továbbá a Nap és más bolygók nem körülötte keringenek. Ez volt az ún. geocentrikus világkép. Aki szkepszisének mégis hangot merészelt adni, azt az inkvizíció elé citálták, jobb esetben jól megkínozták és bebörtönözték, rosszabb esetben jól megkínozták és megégették. S természetesen a tortúra során tanai visszavonására kényszerítették.

Úgyhogy a heliocentrikus, vagyis napközéppontú világkép megalkotója, Kopernikusz nem kis kockázatot vállalt abban a korban még eretneknek minősülő nézetei hirdetésével, de jól ismert követőinek története is, például Galilei esete, aki öregségére került  az inkvizíció karmai közé, avagy a zseniális Giordano Brunóé, akit megégettek. Utóbb persze bebizonyosodott, hogy nekik van igazuk. No de az időben egy kicsit előre szaladva említhetnénk a marxizmus-leninizmus szekularizált vallását, amely nem is olyan rég hazánkban még kizárólagos üdvtannak számított, aztán ma már esetleg személyükben ugyanazok a „tudósok”, akik korábban harciasan hirdették e bolsevik megváltástant, ma már azt vallják, hogy ez a „filozófia” nem jó semmire, ideológiai kacat. (Egyébként valóban az).

A példák még hosszasan sorolhatók lennének, említésükkel csupán azt akartam illusztrálni, hogy egy bizonyos „tudományos” tétel, melynek nevében – tagadása esetén – embereket bélyegeznek meg, valamint juttatnak börtönbe, akasztófára és máglyára, hogyan válik, válhat egyik napról a másikra közönséges eszmetörténeti hulladékká. Természetesen ugyanez vonatkozik korunk rendkívüli módon agresszív ideológiájára, a holokausztra is.

Először is azt kellene tudományos viták során bebizonyítani, hogy valóban létezett. Tudniillik a világtörténelem állítólagos legnagyobb méretű, iparszerűen lebonyolított tömeggyilkosságát nem követte semmilyen igazságügyi orvosszakértői vizsgálat. Nincsenek sem tárgyi bizonyítékok, sem pedig írott források, amelyek minden bírósági eljárásban perdöntőek, s amelyek igazolnák, hogy ez a népirtás valóban megtörtént. Ad abszurdum: az illetékes „szakértők” azt vallják, hogy a holokauszt megtörténtét éppen az bizonyítja, hogy nincsen rá bizonyíték. Ehhez a baromsághoz csak annyit: no comment…

Csak a túlélők fantasztikusabbnál fantasztikusabb visszaemlékezései vannak birtokunkban, melyekről maguk az érintettek ismerik el rendre, hogy közönséges konfabulációk, képzelgések (Wilkomirski, Defonseca stb), vagy amennyiben nem, mint a  posztmodern szentként tisztelt Elie Wiesel, gondolkodó elme első olvasásra felfedezi műveikben a legképtelenebb állításokat és logikai ellentmondásokat. Arra viszont, hogy a gázkamrák, a Ciklon-B-vel elkövetett tömeggyilkosságok és égetőgödrök nem léteztek, számos fizikai, valamint dokumentációs bizonyíték van. (A  Fred Leuchter és Germar Rudolf által készített jelentések, a szövetséges légifelvételek Auschwitzról, a Nemzetközi Vöröskereszt  és az egykori táborvezetés részéről összeállított dokumentumok).

Bármennyire is erőlködnek a cionista körök, néhány évtized múlva Amerikában és Európában is csak röhögni fognak azon, hogy egy ilyen képtelenséget, mint a holokauszt, bárki is komolyan vehetett egyáltalán. (Különösen, ha kontinensünk iszlám többségűvé válik, amire a jelenlegi demográfiai trendet tekintve minden esélyünk megvan, valamint Irán megadja Izraelnek a kegyelemdöfést).

Másfelől – amennyiben álnaivak akarunk lenni – teljesen értetlenül  állunk az előtt a jelenség előtt, hogy vajon mi köze lehet egy történelmi kérdés megítéléséhez, elbírálásához a büntetőbíráskodásnak. A tudományos kutatás szabadságát és a véleménynyilvánítás alapjogát is a legdurvább módon sérti, ha az állam kötelezően előírja, hogy egy történelmi korszakról, illetve annak egy bizonyos feltételezett vagy valóban megtörtént eseményéről mit kell az állampolgárnak gondolnia. Erre egyébként a nevezetes 2008. évi Blois-i Nyilatkozatot aláíró 900, neves európai tudós (nem csak a revizionisták) már felhívta a figyelmet. Az az álláspont pedig végképp egyfajta szellemi zsákutca és a politikai impotencia megnyilvánulása, hogy amennyiben a holokauszttagadókat rács mögé dugjuk, úgy juttassuk oda a kommunizmus áldozatait tagadókat is.

Ismétlem: sem az egyiket, sem a másikat, mert egy történelmi kérdés megítéléséhez az államnak és az igazságszolgáltatásnak nincsen semmi köze.  Persze az említett két történelmi jelenség között van egy lényeges, semmiképp nem elhanyagolható különbség: nevezetesen az, hogy az utóbbi az előbbivel ellentétben valóban megtörtént, vagyis ezt valóban lehet tagadni. S ezen az alapon, ha a törvényhozók következetesek akarnak maradni, a Dugovics Titusz létezését nemrégiben tagadó történészt és a cikkét leközlő HVG szerkesztőjét is letöltendő szabadságvesztésre kell majd ítélni.

Végül, de nem utolsósorban, a mai szörnyű válsághelyzetben – amikor minden összeomlani látszik, megszűnik a morál, a normális igazságszolgáltatás, a politikusok maguk válnak a legfőbb bűnözőkké, de az erőszakos bűnelkövetők száma is drasztikusan nő, dobra verik az országot, eladják a földet is a lábunk alól – valóban ez a legfontosabb törvényhozási teendő? Egyébként ez a szerencsétlen, impotens, handabandázó, négy évet végigagonizáló parlament részéről hozzá illő, méltó jogalkotási végaktus volt, mielőtt valamennyiünk nagy megkönnyebbülésére végre végleg eltakarodtak a színről.

Persze ezek a szerencsétlenek nem tudják, hogy maguk alatt vágják a fát. Épp az ellenkezőjét érik el az ostoba tiltással – már ahogy ez az ilyen esetekben az élet más területein is lenni szokott –, mint amit akarnak. Egyrészt valóban és most már ténylegesen erősödni fog az antiszemitizmus, másrészt egyre többen válnak majd a revizionista nézetek híveivé. És ugye mindent meg lehet írni úgy, hogy az jogilag támadhatatlan legyen. Lehet majd írni a holokausztról, elfogadva a 6 milliárd áldozat történeti valóságát, például ironikusan, s tudjuk, a gúny gyilkosabb fegyver lehet, mint a tárgyilagosság, netán a karakterisztikus, támadó élű fogalmazás. Aztán meg lehet jelentetni írásokat névtelenül, miként teszik ezt sokan ma is Németországban, ahol a totális nemzeti önfeladás és történelmi amnézia okán természetesen szintén büntetik a „holokauszttagadást”.

Végül a fentebb már említett eszmetörténeti tény ez esetben is érvényesülni fog: lehet tiltani, fenyegetni, bíróság elé citálni, bebörtönözni embereket, attól még az igazság igazság marad, s egyszer csak vulkánszerű hevességgel a felszínre tör. Hiába kényszerítették tudósi lelkiismerete ellenére Galileit is tanai visszavonására és a Föld mozdulatlansága áltudományos tanának hazug és álságos elismerésére, a végszó mégis csak az volt: És mégis mozog a Föld. S bizony mozog! 

Lipusz Zsolt - Kuruc.info