Manapság az újságírás, vagy úgy általában a média és a beléjük vetett bizalom is komoly válságban van, köszönhetően annak a mocsoknak, melyet évtizedek óta, szisztematikusan rázúdítanak erre az ágazatra. A médiát úgy általában (legyen szó bármilyen termékről) egyre kevesebben veszik komolyan – már azok közül, akik gondolkodnak – teljes joggal. Amikor példának okáért a jelenkori háborús tájékoztatás "Kijev Szelleméről", vagy Putyin vérrákjáról hazudozik normális és hiteles tájékoztatás helyett, hogyan is lehetne komolyan venni – tisztelet persze a kevés kivételnek. Ezzel párhuzamosan viszont soha nem látott mértékű információeső zúdul ránk, csak éppen az az értéktelen, ónos fajta. Mindezek mentén a tengelyhatalmak akkori haditudósítási rendszere nem csak formabontó és különleges volt, de emberi léptékben is fennkölt. Persze magyar vonatkozása is van a dolognak. A Magyar Futár itthon is egyedülálló alapossággal és innovatív módszerekkel tudósított a világégésről, a lap főszerkesztőjének, Rajniss Ferencnek volt is benne tapasztalata: személyesen tudósított még a Magyar Futár indulása előtt a finn-orosz háborúról.

Amit az alábbi írásban fognak most olvasni, egy másik kor, teljesen más felfogásában íródott beszámolója, pedig nem is kell annyira visszamennünk az időben, pusztán pár évtizedet. Történeti léptékben ez egészen nevetséges, mégis első sugallatra érzékelhető a megannyi különbség 2022 és 1943 között. A "Kijev Szelleméről" hazudozó újságírók vajon kimennének akár egy napra is a frontra, ráadásul önként? A válasz egészen biztosan egy ordas nagy nem. Ezzel szemben a tengely újságírói (nagy részük legalábbis) még csak nem is kényszer alatt cselekedtek, ahogy Benito Mussolini fasiszta vezér sem az első világégés idején.

Egy forrás, egy történeti munka, vagy bármi, ami történelemmel kapcsolatos, akkor jó és értékes, ha nem öncélú. Jó, ha tudunk belőle tanulni, okulni, vagy a történelem segítségével tisztábban látni a jelenkorban. A humántudományok nagyon is értékesek, ha tudjuk megfelelően használni és alkalmazni őket, állítson bármit is az ettől egyre inkább eltávolodó fősodrat.

Most pár gondolat erejéig pedig egyedülálló forrásanyag segítségével hasonlíthatjuk össze a második világháború korszakát jelenkorunkkal és lehetünk ismét tanúi az emberi minőség végzetes hanyatlásának.

Alapos okulást kívánok!

"A Velencében tartott ujságíró kongresszuson H. Sündermann többek közt a következőket mondta a tengely haditudósításairól:

A „Popolo d’Italia” olasz munkáslap már akkor ismert főszerkesztője, a többi lapoknál dolgozó munkatársai nagy meglepetésére mindjárt 1915-ben, országának a háborúba való bekapcsolódása után önként elhagyta íróasztalát, egyszerű közkatonának jelentkezett és néhány hónappal később kiment a frontra. Amikor ott első ízben vetették be az első vonalakba, és tudomást szereztek jelenlétéről, az ezredparancsnok magához hivatta. „Örvendek” mondotta az ezredes, „hogy ezredemhez tartozik. Szeretnék egy hivatalt bízni magára. Maradjon mellettem. Maga így nagyon elől van a tűzvonalban, ágyútűznek is kitéve. Segítsen inkább Palazzeschi hadnagynak az adminisztratív munka elvégzésében és szabad óráiban írja meg az ezred történetét”. A bersaglieri válasza rövid és határozott volt: „Én inkább bajtársaimnál maradok a lövészárokban”.

Ez a bersaglieri ujságíró, akiről itt szó van, Benito Mussolini. Saját maga számol be erről a jelenetről háborús naplójában. Másfél évvel később súlyos sebesüléssel tért vissza lapjához.

Benito Mussolini – ma az újjászületett Olaszország Duceja – ujságírókorában, már 25 évvel ezelőtt egy új ujságírói eszme úttörője volt. Előharcosa egy modern és ugyanakkor az antik példákhoz méltó háborús tudósításnak, melynek semmi köze ahhoz a szemtelen és nevetséges ujságírói badarsághoz, amely akkoriban volt divatban mindenütt és ellenfeleinknél még ma is betölti az ujságok hasábjait. Mussolini a front nyelvén beszélt az otthonmaradottakhoz.

Ezt a nagy példát követve, az olasz ujságírók rendje volt az első ilyen testület, amely korunkban a háborús újságírás feladatkörének új felfogásáról tanuságot tett, és 1936-ban az abessziniai háborúban számos bátor újságíró vonult harcba a katonák menetoszlopaival és ők hozták az első véráldozatot az ujságírás nemzeti hivatásának fennkölt eszméje szolgálatában. A Mareben való átkeléstől egészen Addis Abeba elfoglalásáig lefolyt harcokban annak idején tizenöt olasz ujságíró vett részt. Olaszország ezen első harca után a háborús frontokon működő olasz ujságírók száma jelentékenyen emelkedett. A jelenlegi háborúban eddig 350 olasz haditudósító vett részt. Kettőt közülük a legmagasabb olasz háborús kitüntetéssel, az arany vitézségi éremmel tüntettek ki, továbbá 44 más magas hadikitüntetéseket kapott.

Német és olasz ujságírók mint harcoló katonák először a spanyol szabadságharcban nyujtottak egymásnak kezet, ugyanakkor Keletázsiában a japán ujságírás is átment a tűzkeresztségen, mikor a japán sajtó vezető közíróit fegyverrel a kézben küldte ki a legelső vonalakba, hogy az otthonmaradottaknak olyan képet fessenek a háborúról, amilyennek a küzdő katona látja.

Japán jelenleg Németország és Olaszország oldalán vívott nagy élet halálharcában, ugyanúgy, mint a kínai háborúban, ismét legjobbjait küldte a döntő harcok tűzvonalába. A Domei hírszolgálati iroda, az ország valamennyi nagy lapja lehetőséget kapott a japán véderő főparancsnokságától, hogy tudósítói résztvehessenek a hadműveletekben. Érdekfeszítő beszámolókat kaptunk Japánból a Havai szigetek elleni első légitámadásról. Megrázó részleteket hallottunk ennek az amerikai támaszpontnak belső életéről az első meglepetésszerű döntő csapád idején, de ezenfelül a japán ujságírók éppen így ott jártak a Fülöp szigeteken is. A Maláji félszigeten dzsungeleiben dúló harcokban egyikük ott ült abban a rohamnaszádban, amely átkelt Johursudon, hogy Szingapurt elfoglalhassák. Ugyanakkor egyik bajtársa részt vett a brit erődítmény elleni bombatámadásban!

A háborús ujságírás olasz és japán megoldásával ellentétben, amely inkább egyes ujságírók önkéntes részvételével dolgozik, a német véderő 1939-ben szilárd szervezeti formát adott a haditudósításnak. Megteremtette a haditudósítószázadokat, vagy ahogy népszerűen nevezik őket, a „propagandaszázadokat”. Mindhárom a véderő keretében működve, a fronton működő ujságírók tevékenysége ebben a formában a műszaki tökéletesség előnyeivel rendelkezik, mind a hírszolgáltatás gyorsaságát, mind ezzel egyidőben történő fénykép-, film és rádióhírszolgálatot tekintve, és ez pedig különleges és terjedelmes műszaki szerkezetekre van mindenhogyan utalva. Több száz német szerkesztő küzd a Pk.-századokon kívül is tisztként, avagy közlegényként a legkülönbözőbb csapatrészeknél.

A német haditudósítók a német népet és a világot egyedülálló formában tudósították a harci eseményekről. 1942. március 31-ig, tehát a háború 31 hónapja folyamán a német haditudósítók összesen 38.000 harctéri jelentést bocsátottak a német sajtó rendelkezésére. Ugyanezen idő alatt a frontfényképészek több mint egy millió frontfelvételt készítettek – köztük 40.000 színes felvételt – és ezzel nemcsak a sajtónak tettek szolgálatot, hanem egyedülállóan gazdag dokumentum-anyagot gyűjtöttek. A harcoló Pk.-rajzolók 4.000 rajzban örökítették meg a harcokat művészi formában. A pergő filmszalag, amely a háború első napjától kezdve kíséri katonáink harcát, eddig 2,120.000 méter hosszúságú. Ha ezt a szinte állandóan a harcok folyamán felvett filmanyagot megszakítás nélkül akarnánk lepergetni, akkor az előadás 1.280 órát, azaz 53 napot, tehát több mint hét hetet venne igénybe, egy percnyi megszakítás nélkül!

Könnyű ezeket a számokat felsorolni. Gondoljunk azonban arra, hogy ezzel a teljesítménnyel mennyi számos keserves óra, az emberi bátorság és hősiesség mennyi próbája és mennyi áldozat forrt össze!"

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info