Pázmány Szent László és Zsigmond királyok városában, Nagyváradon született 1570. október 4-én, egy bő évszázaddal Janus Pannonius nevezetes búcsúversének írása után. A Szent László-hagyomány erősen élt a városban, azonban a vallási egység ekkorra már megszűnt: a reformáció hullámai elérték Váradot is, így Debrecen mellett és közelségében a protestantizmusnak egy újabb szellemi és kulturális központja alakult ki. A Pázmány család is előbb evangélikussá, majd reformátussá lett. A későbbi katolikus főpap gyermekévei tehát protestáns környezetben teltek el, azonban nagyon korán, 13 évesen katolizált. Ennek talán az a magyarázata, hogy mostohaanyja hithű katolikus volt (édesanyját 8 esztendős korában veszítette el), illetve egy másik lelki hatás is érte, amikor a híres olasz jezsuita, a pápa diplomatája, Antonio Possevino Váradon tett látogatást, és ott miséket is tartott. Mindenesetre 1583-ban Pázmány a kolozsvári jezsuita szemináriumba iratkozott be még református hívőként. Ide egyébként számos protestáns nemes is beadta gyermekét. Ugyanis a rekatolizációs folyamattal és a jezsuita rend tevékenységével összefüggésben még ma is széles körben elterjedt tévhittel ellentétben a kollégium szabályai tiltották az áttérésre történő rábeszélést, valamint az erőszakos hittérítést, azonban a katolikus légkörben, a kiemelkedő tudásukról és munkabírásukról nevezetes jezsuita tanárok példájára az odairatkozó protestáns fiatalok többnyire rövid időn belül a katolikus hitre tértek.

Noha, akár a királyi országrész, Erdély is protestáns többségű ország volt az 1570-es években, ellenben János Zsigmond (1541-1571) uralkodása idején, 1568-ban hozta a tordai országgyűlés azt a végzést, miszerint a négy bevett vallás, vagyis a katolikus, az evangélikus, a református és az antitrinitárius egyaránt szabad vallásgyakorlási jogot kapott. Kolozsvárott történetesen az antitrinitarizmusból kifejlődött unitáriusoké lett a vezető szerep. Azonban a katolikus Báthory István (1571-1586) fejedelem a „római religio” pozícióit kívánta erősíteni, és 1579-ben sikerült elérnie, hogy mind Róma, mind a jezsuiták osztrák rendtartományi főnöke beleegyezett az erdélyi misszió létrehozásába, s a katolikus egyház egyik legerősebb európai bástyájáról, Lengyelországból 10 rendtag indult útnak Erdély irányába. Még ebben az évben megérkezett Rómából Szántó István, az első magyar jezsuita, több magyar rendtag kíséretében, 1580-ban pedig beköltözött az iskola Kolozsvárra, a Farkas utcai ferences kolostorba. Ide került az ifjú Pázmány, s a merőben új környezet, az olasz, lengyel, német, spanyol, horvát és magyar szerzetesekből álló kollégium és tantestület, a szigorú fegyelem és a latin nyelv rendkívüli tekintélye egy életre szóló élményt jelentett az ott tanuló diákok számára. A fiatal Pázmányra legnagyobb hatással Szántó István volt, aki 1580-1584 között Kolozsvár magyar katolikus hitszónokaként térített, hitvitázott és prédikált. Lobbanékony természet, szenvedélyes erdélyi patriotizmus jellemezte, aki még a katolikus polemikusok legnagyobbikával, Roberto Bellarminóval is vitába keveredett Rómában néhány teológiai tételt illetően. Ha magyar ügyről volt szó, hangja különösen felizzott, soha nem tudta feledni, hogy anyja és testvérei török rabságban haltak meg. Minden alkalommal szót emelt a magyarságért, „amelyet elnyomnak, széttépnek és lábbal taposnak, védelméért pedig egyetlen külföldi hatalom sem tesz semmit. Szántó meggyőződéssel vallotta a „propugnaculum christianitas”, azaz Magyarország a „kereszténység védőbástyája” elvét, melyet a legmarkánsabban talán ő fogalmazott meg a hódoltság korában: „Mert kicsoda akadályozta meg, hogy Németországot a török el ne pusztítsa? Magyarország. A dühös és kegyetlen szaracénok fegyverét és sújtó karját ki tartotta vissza Stájerországtól, Karintiától és egész Illíriától? Magyarország. És végül ki zárta be a kaput az Ausztriába betörni i szándékozó, török előtt? Csak Magyarország. Ez az ország megvédte a keresztény tartományok békéjét, városaikat arannyal és ezüsttel gazdagította, élelemmel látta el, fegyverrel oltalmazta és a keresztény szabadságot megőrizte. És íme, most ez a szegény Magyarország bűnei miatt testi és lelki ellenségeitől szorongattatik, senkitől segítséget nem várhat, katonái a barbárok ellen nem bírják megvédeni, az eretnekek ellenében, főpapjai és lelkipásztorai nem képesek megoltalmazni, a hitbeli tévedésekkel szemben tudósai nem tudják felvilágosítani, szerzetesei pedig makulátlan életükkel nem képesek ősi keresztény hitében megerősíteni".

Pázmány 1588 őszén kilenc társával együtt felvételét kérte a Jézus Társaságába, ahová végül is a jelentkezők közül az öt legalkalmasabbat ítélték az elöljárók belépésre érettnek, köztük Pázmányt is. 1588. október 6-án novíciustársaival együtt útnak indult Krakkó felé, hogy az előírt tanulóéveket a lengyel város újoncházában töltse el. Pázmány ekkor még nem tudhatta, hogy soha többé nem látja viszont Erdélyt, s hogy még ez év december 23-án a rendet is kitiltják onnan. 1603. június 9-én a kolozsvári protestáns polgárok egy csoportja megtámadta, kirabolta és földig rombolta a rendházat és a kollégiumot. Talán ifjúkorának ez a megrázó élménye is hozzájárult, hogy másfél évtized múlva induló protestánsellenes hitvitáiban oly szenvedélyes hangot tudott megütni, s – miként azt Kosztolányi írja – „tollán oly forró tinta csordogált” kezdettől fogva. Később, 1590-ben Pázmány Jaroslawba került, itt azonban rövid időt töltött és még ez év őszén Bécsbe érkezett.

A Nyugat-Európa kapujának számító, több mint 50 ezer lakosú nagyvárost ekkortájt még a pompás itáliai városépítészeten és művészeten iskolázott olasz humanisták is úgy emlegették, mint az „ultramontán”, azaz „Alpokon túli” területek legszebbikét, amelyben a tudományok és művészetek otthonra találtak. Az 1365 óta működő bécsi egyetem az itáliaiakkal ugyan nem vehette fel a versenyt, de így is Közép-Európa legfontosabb tudományos centrumai közé tartozott. A városba érkezett ifjú novíciusnak azonban nem az egyetemen kellett folytatnia tanulmányait, hanem a jezsuita kollégiumban, amely akkor az Am Hof nevű téren, az egykori Babenberg-hercegek palotájának helyén állott. A dinasztia 976 és 1246 között a mai Ausztria elődjén, Ostmarkon uralkodott. Pompás gótikus templom uralta a teret, a „kilenc angyali karról” elnevezett háromhajós székesegyház, az ún. „Kirche zu den 9 Chören der Engel”, amely a 14. század végén épült, s a mellette lévő rendházzal együtt a karmelitáké volt. A jezsuita kollégiumban a Ratio Studiorum pontosan előírta a tananyag elsajátításának módszerét és ütemét is. Eszerint a tanár előadásán a szöveg előzetes, otthoni elolvasása után, annak ismeretében kellett a hallgatóknak megjelenniük, így a szabadon előadott és tollba mondott anyag már nem volt számukra ismeretlen. Az előadást követően kisebb csoportokban kellett a hallottakat megvitatni: egy növendék összefoglalta az anyag lényegét, a többiek bírálták, vagy kérdéseket intéztek hozzá. Mindezt kiegészítették az ünnepélyes viták, a disputációk, amelyek során önállóan kellett a hallgatóknak egy-egy tételt megvédeniük vagy támadniuk. A Bécsben eltöltött éveknek – különösen az alapos logikai tanulmányoknak – nagy szerepük lehetett abban, hogy később Pázmány hitvitáinak mindig is egyik legerősebb oldala a logika maradt, ennek vaskövetkezetességű alkalmazása, kérlelhetetlen szigora legfőbb erényei közé tartozott. A kiváló képességekkel megáldott Pázmány rövidesen a kollégium legjobb hallgatói közé számított, híre – a rendszeres tájékoztató jelentések révén – Rómába, Claudio Aquaviva rendi generálishoz is eljutott, ő pedig nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a jezsuita rend magasan képzett, magyar anyanyelvű tagokkal is gyarapodjék. Aquaviva a következőket írta 1593. január 16-ai levelében a bécsi intézet rektorának: „Óhajtjuk, hogy Tisztelendőséged elküldje hozzánk Pázmány Pétert, akiről már kétszer írtunk”. Ez rendkívüli fontosságú dolog volt Pázmány Péter életében, hiszen Rómába kizárólag a legkiemelkedőbb tanulmányi és jellembeli tulajdonságokkal rendelkező ifjak juthattak el.

Pázmány 1593. április 2-án érkezett az „örök városba”, amelynek lakossága ekkortájt 100 ezer főt számlált. A 16-17. század fordulójára nagy fordulat következett be az „Urbs”, a pápaság és az egész katolikus egyházszervezet életében. Az 1545-1563 között ülésező, a katolikus megújulás alapjait lerakó tridenti (trentói) zsinat szigorú rendszabályai megszilárdították az egyházfegyelmet, a pápai udvarban is megszűntek a „reneszánsz pápák” időszakára jellemző korrupciós ügyek és botrányos állapotok. Létrejött Loyola Szent Ignác rendje, amely mélységes elhivatottsággal állt a katolicizmus megújításának és a szentszéki tekintély megerősítésének szolgálatába. Mindezt a folyamatot művészettörténeti korszakváltás is kísérte: Pázmányt egy születőfélben lévő barokk város fogadta. Voltaképpen már Michelangelo kései alkotásai is a barokk korstílus előfutárainak tekinthetők, a Sixtusi kápolna hallatlan eréllyel ítélkező, sodró lendületű Krisztus-alakja és tarkán kavargó embertömege, valamint a Szent Péter-bazilika monumentális ívű kupolája mind ezt sejtetik. Pázmány Péter maga is ott volt 1593. november 18-án azon az ünnepségen, amelyen az új bazilika kupolájának aranykeresztjét felszentelték a Michelangelo halálát követő 29. évben. Rómában az ifjú magyar jezsuita növendék az akkori klerikusképzés elit intézményébe, a Collegium Romanumba került. Az iskolát maga Loyola Szent Ignác alapította, csodálatos, új épületébe azonban csak – a naptárreformot is bevezető – XIII. Gergely (1572-1585) egyházfősége alatt költözhetett be 1584-ben. Pázmányra római évei alatt a legnagyobb hatást kétségkívül Roberto Bellarmino, az intézmény elöljárója gyakorolta – bár közvetlenül nem volt tanára –, akinek fő műve a Disputationes de controversiis christianae fidei, azaz Viták a keresztény hit vitatott kérdéseiről (Ingolstadt, 1581-1593) hatalmas hitvédelmi szintézis, a katolicizmus egyik alapműve, amely az elkövetkező négy évtizedben 30 kiadást (!) ért meg. A képzés középpontjában a skolasztikus teológia állott, amelyet a jezsuita rendalapító előírásainak megfelelően Aquinói Szent Tamás Summa theologica, vagyis a Teológia összegzése című szintézise alapján oktattak. Tanulmányai végeztével, 1596. április 13-án, nagyszombat napján végül Pázmányt pappá szentelték. Az ünnepélyes szertartásra a hagyományoknak megfelelően a Lateráni Bazilikában került sor. Az ünnepség fényét emelte, hogy résztvett rajta Alfonso Carillo is, aki ekkor már 4 éve az erdélyi misszió vezetője és Báthori Zsigmond fejedelem gyóntatója volt, s arra számított, hogy az újonnan felszentelt, erdélyi származású fiatal jezsuitát magával viheti majd Erdélybe. Pázmánynak előbb azonban meg kellett védenie teológiai doktori címét. Ez az öt órán át tartó nyilvános disputa teljes sikerrel zárult. Azonban az ifjú magyar jezsuitának még egy évig Rómában kellett maradnia, mivel a bölcseleti és teológiai tanulmányok után az utolsó, ún. probációs, azaz próbaév következett. Ennek során az ifjú papok lelki, akarati és érzelmi életét kívánták erősíteni. Ezen idő alatt különböző gyakorlatokat végeztek: kórházi szolgálat, betegápolás, konyhai és egyéb házi munkák, gyermekek és tanulatlan emberek közötti hitoktatás, prédikálás és gyóntatás követték egymást. A probációs év lelki élményeivel felvértezve hagyta el Pázmány Rómát 1597 nyarának végén, hogy elfoglalja a grazi egyetem filozófiai fakultásának katedráját.

Az erdélyi küldetésből így semmi sem lett, ott és a királyi Magyarországon egyébként is zűrzavaros politikai és katonai helyzet alakult ki, már évek óta zajlottak a tizenötéves háború (1591-1606) csatározásai a Habsburgok vezette keresztény koalíció és a török között. Graz a „híd Róma és Magyarország között” szerepet töltötte be a rekatolizáció folyamatában. Egyetemére az osztrák tartományokból, Horvátországból és a királyi országrészből is egyre nagyobb számban küldték fiaikat a neves nemesi famíliák, így például a Zichy, Nádasdy, Erdődy, később a Zrínyi-család sarjai végezték itt tanulmányaikat. Miután Pázmány végigtanította a hároméves filozófiai kurzust, elöljárói új, keményebb feladat megoldására szemelték ki. Ismét felvetődött az erdélyi misszió lehetősége, azonban végül 1600 októberében Vágsellyére (jelenleg Szlovákiához tartozik), a magyar nyelvterület egyetlen jezsuita kollégiumába irányították a fiatal pap-tanárt.

Pázmány Péter szobra a pozsonyi Szent Márton székesegyházban (kép: Wikipédia)

A felvidéki Vágsellyén Pázmány több régi ismerősét üdvözölhette, közöttük Dobokay Sándor rektort, aki néhány évvel korábban (1594) Balassi Bálint halálos ágyánál is jelen volt, s gyakran megfordult az iskolában Forgách Ferenc nyitrai püspök is, akit Pázmány még grazi éveiből ismert. Az új tanár azonban nem sokáig tartózkodott Vágsellyén, mert a tehetséges fiatalembert a jezsuiták magyarországi provinciálisa 1601 februárjában Kassára helyezte. Az történt ugyanis, hogy Ferrante Gonzaga, Felső-Magyarország főkapitánya maga mellé kért egy magyar nyelvű hitszónokot is, hogy székhelyén a kisebbségben maradt katolikusok számára vallásuk gyakorlásának lehetőségét biztosítsa. Így Pázmány a főkapitány házának kápolnájában megkezdhette prédikátori tevékenységét. A Szent Erzsébet-székesegyház ekkor már fél évszázada az evangélikusok kezén volt, viszont Eger 1596. évi eleste után itt volt a török hódítás elől elmenekült egri püspökség székhelye is, így a helyzet egyre feszültebbé vált. Pázmány Rómába küldött leveleinek tanúsága alapján elutasította a dóm erőszakos visszavételének gondolatát, s – miként későbbi tevékenysége során is – a békés eszközöket, a meggyőzést, a tollal és szóval való vitát tekintette megoldásnak. A helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy Felső-Magyarország városi polgárságának többsége ekkoriban német és lutheránus volt. I. Ferdinánd (1526-1564) király 1549-es Confessio Pentapolitana (Öt város hitvallása) leirata értelmében az evangélikusok megkapták a szabad vallásgyakorlás jogát. A magyarok viszont református vallásúak voltak.

A kassai küldetés két további lehetőség felmérésére is módot adott. Mindkettő a jezsuiták régi elképzelése volt. A fentebb már említett pápai diplomata, Antonio Possevino, számos északkelet-európai kollégium és rendház alapítója felvetette, a Jézus Társasága szerzeteseinek Kassán történő megtelepedését, s a tervet utóbb Szántó István is szorgalmazta. Szántó elképzelése és távlati célkitűzése az volt, hogy ebből az új jezsuita központból lehet majd Lengyelország, Erdély és Oroszország felé missziókat indítani. A másik terv szoros összefüggésben állott az előbbivel: a szintén protestáns többségű Erdély rekatolizálására irányult. A fejedelemségben a korábbiakban már említett 1568. évi tordai végzés szerint a négy bevett vallás – a katolikus, evangélikus, református és Európában egyedülállóan az unitárius – szabad vallásgyakorlatot élvezett, azonban Szántóék Erdély teljes katolizálása esetén nagy reményeket fűztek az innen kiinduló térítő tevékenységhez, amely az ortodox ukrán-orosz és havasalföldi, sőt a török uralta balkáni iszlám területekre irányult volna.

Pázmány azonban jóval reálisabban látta a helyzetet. Leveleiben reálpolitikus módon jelezte Aquaviva generálisnak: Kassa más vallású lakosai erősen elleneznének egy ilyen fordulatot. A jezsuita rend legfelső vezetése nem is kísérletezett efféle kockázatos vállalkozással, sokkal célszerűbbnek vélte a már meglévő központok és kollégiumok helyzetének megszilárdítását, mint bizonytalan kimenetelű missziós vállalkozásokba kezdeni. Az erdélyi misszió ügye egyébként véglegesen lekerült a napirendről, amikor 1603-ban Kolozsvárról kiűzték a jezsuitákat, majd a Bocskai-felkelés – Bocskai István alakja látható az 1917-ben felavatott, Paul Landowski és Henri Bouchard francia szobrászművészek által készített nevezetes reformáció genfi emlékművén is – és a 17. századi protestáns Erdély megerősödése tett hosszú időre irreálissá minden ilyen elképzelést. Pázmány Kassáról írott leveleiből kiderül, hogy nem érezte jól magát a városban, hiányolta a minden jezsuita intézményben fellelhető gazdag könyvtárat, ráadásul Gonzaga főkapitányt is elhelyezték innen. Ennek megfelelően Pázmány 1602 májusában elhagyta Kassát, és visszatért vágsellyei rendtársai közé. Némi pihenő után 1602 nyarán elöljárói újabb, nagy kihívást jelentő feladattal bízták meg: Forgách Ferenc nyitrai püspök mellé rendelték, hogy az általa elindított rekatolizációs törekvéseket hatalmas tudásával, tapasztalataival, valamint kiváló szónoki képességeivel elősegítse. Mivel az esztergomi érseki szék a zilált politikai és háborús viszonyok között évek óta betöltetlenül állt, s mivel Forgách volt a legaktívabb és legharcosabb főpap, gyakorlatilag őt lehetett a magyar katolikus egyház vezetőjének tekinteni. Az ő oldalán Pázmány országos, sőt európai áttekintést igénylő ügyekbe tekinthetett bele, s regionális részfeladatok helyett az egész magyar klérus ügyeivel kellett foglalkoznia. Forgách püspök tisztában volt nála 10 évvel fiatalabb paptársa rendkívüli képességeivel, ezért megbízta egy magyar nyelvű, hitvitázó írás elkészítésével. Ezen a téren szinte behozhatatlannak látszott a katolikus fél hátránya a protestánsokkal szemben. Ilyen körülmények között kezdett neki Pázmány Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól című lutheránus vitairata cáfolatának megírásához.

Miként azt Bitskey István megállapítja, valószínűleg egyikük sem sejtette még ekkor, hogy ezen vállalkozás egy évtizedekig elhúzódó, szenvedélyes – sokszor személyeskedő és a trágár szófordulatokat sem nélkülöző – hitvitázó irodalmi csatározásnak lesz a nyitánya, s általa új fejezet nyílik a magyarországi egyházak történetében.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info