Amíg a választási kampány során egyre több jobbikos vezető veti fel – társadalmi igényre hivatkozva – a halálbüntetés újbóli bevezetését, aktuális marad témánk napirenden tartása. Természetesen – mivel egyelőre és elméletileg demokratikus körülmények között élünk – ugyanúgy célszerű lenne népszavazáson kikérni az emberek véleményét e kérdésben, mint ahogy Magyarország EU-tagságának kérdésében is. De mindkét esetre igaz, hogy nyílt társadalmi vitára lenne szükség a médiában, hiszen ez ideig mindét téma tabu volt, így az egyszerű tömegeknek nem volt lehetősége arra, hogy elgondolkodjanak az érveken és ellenérveken.
E szükséget enyhítette a Kuruc.info, lehetőséget nyújtva arra, hogy egymásnak ellentmondó álláspontok juthassanak nyilvánosságra. Sajnos egyelőre még nem minden választópolgár olvassa honlapunkat, pedig ez sokat segítene a társadalmi tudat tisztulásában.
Nemrég került fel ide egy bizonyos Mark Perry tanulmánya, Kulcsár Pál Kristóf testvérünk fordításában, Halálbüntetés címmel. Mivel magam sajnos nem tudok angolul, nem tudom megítélni, hogy a szöveg némely nehezen követhető vagy meghökkentő gondolatsora a szerzőtől vagy a fordítótól származik, e tekintetben nem akarok pálcát törni egyikük felett sem. Azonban az egész tanulmány mindenképp ellenérvekért kiált, így kénytelen vagyok akkor is vitába szállni vele, ha érveim nem először hangzanak el e fórumon.
Alapvetésem, hogy – bár a radikális nemzeti tábor többsége számára régóta nyilvánvaló a "zsidó-keresztény" ideológia tarthatatlansága –, mégis tipikusan ilyen szellemű szerző tanulmányát tettük közzé a halálbüntetés keresztény legitimációjának alátámasztására. Ugyan a tanulmányból nem tudhatjuk meg Perry úr szakmai diszciplínáját, számos jelből következtethetünk arra, hogy inkább jogfilozófus, mint teológus, és a hit kérdéseiben alapvetően az amerikai protestáns, evangelikális fundamentalizmus talaján áll. Ő persze a halálbüntetés dilemmáját a tradicionalizmus és a humanista progresszivizmus közti konfliktusra igyekszik visszavezetni; valójában azonban a zsidó-kereszténység és a jézusi világszemlélet ellentétről van szó!
Első sorban felvetődik a tradicionalizmus fogalmi meghatározásának szükségessége. Véleményem szerint isteni és ördögi tradíciók egyaránt találhatók a történelemben, és a mi szabad döntésünk, hogy magunkévá tesszük-e a pozitív tradícionalista elemeket, viszont egyidejűleg „progresszív” módon, (a teremtés forrásaihoz visszanyúlva!) megreformáljuk-e a negatív értelmű tradíciókat.
Mark Perry tanulmánya 15 gépelt oldal, a mai világban a világhálón szörfölő érdeklődő aligha fogja végigolvasni. Főként, ha „agyalóan” elvont fogalmazásról van szó, és kérdéses lehet a fordítói munka minősége is. Mindazonáltal le kell szögeznünk, hogy ha valaki eleve hamis premisszákból indul ki logikai fejtegetéseiben, akkor soha nem is juthat el helyes végkövetkeztetésekig. Márpedig ez a Perry tanulmány alapvető hibája: fogalma sincs a keresztény ontológiáról!
Istenből, az ő teremtett rendjéből szeretne kiindulni, de nem veszi figyelembe, hogy Isten szeretet. (1 Jn 4;8) A 15 oldalas írásban a szeretet szó talán egyszer sem fordul elő! Viszont beszél Isten jogáról, hogy ha adta, joga van elvenni is az életet. (Meg akkor persze utóbbira fel is hatalmazhatja a földi bírókat!) Ezzel kapcsolatban már többször rámutattunk, hogy a zsidó istenképből erednek olyan antropomorf fogalmak, mint „Isten akarata”. Isten akarata: bennünket boldogítani törekvő szeretete. Hogy megöregszünk és meghalunk: még ez sem Isten akarata volt, hanem ősszüleink bűneinek, és örökölve, minden ember bűnre való hajlamának automatikus következménye. Isten csupán megengedte mindezt, elfogadva szabad döntéseinket. Még inkább igaz ez arra, aki nem végelgyengülésben hal meg, hanem mondjuk fiatalon, halálos betegségben, balesetben, háborúban, gyilkos kezétől, katasztrófa következtében, vagy hóhér által. Ez mind nem Isten akaratából, csupán türelméből kifolyólag valósul meg. Mért tűri el? Mert nem veszi vissza teremtésünkkor nekünk ajándékozott, döntésre képes szabadságunkat. Továbbá tudja, hogy halálunk után vár ránk az örök élet, mégpedig olyan módban és mértékben, ahogyan szellemileg fejlődni tudtunk első földi életünk során.
Perry tanulmánya lényeglátóan elemzi korunk hanyatlását, de tévesen tételez összefüggést ez és a halálbüntetés-ellenes gondolat között. Ezzel szemben a szerző tanulmánya remekül bizonyítja számunkra, hogy csak úgy lehet keresztvíz alá kényszeríteni a halálbüntetést, ha hiszünk benne, hogy az Ószövetség és az Újszövetség kompatibilis, és kontinuitás van közöttük. Ez pontosan ugyanaz a nonszensz, amit Mikóczki Ádám zsidó Krisztusának ügyében is már fejtegettünk. A helyes álláspont pontosan abban mutatkozik meg, amit II. János Páltól idéz Perry (és minden igyekezete ellenére hiába próbál cáfolni): „Az Ószövetségben az élet értékének felfogása, annak ellenére, hogy már meglehetősen szembetűnő, még nem éri el azt a kifinomultságot, ami a hegyi beszédben található.” Hiába hivatkozik a szerző ősrégi tradíciókra, elfelejtve, hogy azok közt legalább annyi nyomát lelhetjük fel a halálbüntetés-ellenességnek, mint az alkalmazását megengedőkének! Például a buddhista és taoista tradíciók alapvetően emberölés-ellenesek. Jézus nem progresszivista programot hirdet filantrópiájával, hanem épp arra utal, hogy a zsidók már a Tórában is elfordultak a tradícióktól. (Kezdetben nem így volt, csak őseitek keményszívűsége miatt tett Mózes engedményeket.)
Szerzőnk persze gondosan elkerüli az első gyilkos halálbüntetésének kérdését. Az Úristen így szól: „Aki megöli Káint, hétszeresen megbüntettetik.” Figyeljünk csak jól: nem létezik „hétszeres” halálbüntetés! Nem Isten bünteti meg! Nem szólít fel senkit e büntetésre! Mindebből világos, hogy a halálbüntetés tabujának egyik legősibb, isteni szövegével állunk szemben! Nyilvánvalóan arra akarja felhívni a figyelmet, hogy ha az emberiség jogot formál a gyilkosok feletti halálbüntetés gyakorlatára, akkor járványszerűen válik az egész társadalom szellemi-lelki értelemben halottá!
Ugyanilyen értelemben hangzanak el az általános bizalmatlanság gyümölcsszakító ősbűnekor annak következményei. (Perry szerint soha nem létezett egy "erkölcs előtti emberiség”, pedig dehogyisnem! Éppen erről számol be a Teremtés könyve a bűnbe esés előtt!) Szó sincs arról, hogy lázadásuk miatt halállal bünteti ősszüleinket Isten. (Különben azon nyomban megsemmisítette volna őket, és teremt helyettük másokat.) A Teremtő előre figyelmeztette őket, hogy ha nem hallgatnak tanácsára, ez által földi életük halandóvá válik. (Értsd, tettük következményében van önbüntetésük.) Kiküldte (nem kidobta, vagy kizárta) őket az Édenkertből, tulajdonképpen az ő javukra, nehogy az örök élet fája gyümölcsét bűnös állapotban ízlelvén, végleges, örök szenvedés legyen osztályrészük! Jézus mint „tradicionalista teremtőjük”, mindezt tudta, mikor kimondta: Csak azt mondom, amit Atyámnál láttam! Kezdetben másképpen volt…
Perry ezzel szemben szívesen hivatkozik arra a szövegre, mikor Jézus a Tóra egy halálbüntetéssel szankcionálandó törvényének megenyhítését kéri számon a farizeusoktól és az írástudóktól. Ha valaki a halálbüntetés kérdésének összefüggésében hivatkozik ezekre a szavakra, akkor önkéntelenül is skizofréniát tételez fel Megváltónkról, aki a sokkal súlyosabb házasságtörés kérdésében azzal hárítja el a törvény által előírt megkövezést, hogy „az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való!” Ugyanaz a tanító nyilvánvalóan nem arra akar a másik esetben felszólítani, hogy ítéljék halálra azokat, akik szidják a szüleiket! (Érdekes, hogy már párhuzamos szövegek sem egyformán tudósítanak Jézus szavai felől: Az ősibb keltezésű Márk szerint Jézus Mózesnek, a későbbi Máté már Istennek tulajdonítja ezt a törvényt! Ez ugye éppen nem mindegy, ha a váló-levél körüli vitára gondolunk. Mert nagyon is elképzelhető, hogy Mózes közvetítette a szülőkkel szembeni tiszteletlenség szankcionálandóságának isteni gondolatát, de ahogyan a házasságtörés esetében is – látva a nép állapotát –, túlzott annak mértékét tekintve!) Jézus minden estre e részben nem magának a törvénynek a helyességét mérlegeli, csupán a farizeusok önös érdekű, értelmezési önkényéről akarja lerántani a leplet.
Ahogyan a hegyi beszéd jézusi szavaira is hiába hivatkozik Perry, hiszen Jézus itt csupán arra mutat rá, amire korábban Buddha is, hogy a bűnös tettek már a vágyainkban, szavainkban benne vannak. (Éppúgy, mint: aki bűnös vággyal szívében néz nőre, az már vétkezett vele!) Tehát mikor Jézus - tudatosan kerülve a „méltó a halálos ítéletre” – szavakat, arról beszél, hogy méltó az ítéletre, vagy a pokolra; akkor csupán arra tanítani, hogy valójában belső szellemünk negatív indulata a hóhérunk!
Jó fundamentalistaként Perry azt sugallja, hogy a tízparancsolat tradicionalista ősszövege az isteni rendelte társadalmi rendnek. Mi korábban már bizonyítottuk, hogy nem az! Először is a Tóra szövegének értelmében a tízparancsolat csupán egy tartalomjegyzéknek, koncentrátumnak, vázlatnak tekinthető, melynek részletes kifejtése az ezt követő és értelmező vaskos törvénykönyv összes lapján található. Ha tehát kiemelem a parancsot: „Ne ölj!” – ez mindazt jelenti, amit az öt vaskos kötet e témában magyaráz. Természetesen igaza van Perrynek abban, hogy eszerint valóban azt jelenti csak, hogy indok nélkül ne ölj, vagyis ne gyilkolj! Ebből azonban nem az következik, hogy érvényes a keresztények számára a tízparancsolat, hanem az, hogy helyette vissza kell térnünk az igazi tradicionalista, Krisztus egyedül érvényes örök törvényéhez, az Isten- és emberszeretet kettős parancsához!
Jézus két ismert esetben beszélt az emberek egymás feletti ítélkezéséről. A kettő értelme látszólag ellentétes egymással. Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess! Nyilvánvaló, hogy Jézus ez esetben nem arról beszél, hogy ne lenne megengedhető, sőt szükséges embertársaink tetteinek erkölcsi megítélése. Sokkal inkább az ítélkezés veszélyeire szeretné irányítani figyelmünket. Arra, hogy bűnös hajlamaink miatt ítéletünk eleve szubjektív, így igazságtalanságra hajlik, illetve mértéktelenségre hajlamos. Például sokszor eleve kizárjuk a megbánás, a bocsánat, a megtérés, a jóvátétel lehetőségét. Ez már nem a tett megítélése, hanem a tettes elítélése. Más szóval nem azt mondjuk ki, hogy a tett bűnös természetű, és a jövőben megakadályozandó, hanem azt, hogy a tettes véglegesen kárhozatra méltó. A másik szövegben ezért szólít fel az Úr éppen így: „Igazságosan ítéljetek!” (Értsd, törekedjetek erre! Perry szerint az ember magától is képes erre, szerintem csak a Szentlélekkel szoros kapcsolatban állva. Előbbi esetben ítélete relatív értékű és szubjektív marad, és halálbüntetés-párti lesz; utóbbi esetben felfogása és magatartása Jézuséhoz közelít majd: inkább lesz áldozat, mint tettes. Egyben persze igaza van Perrynek: egészen természetes, hogy egy gyilkos halálra ítélése nem ugyanolyan súlyú bűntény, mint egy tömeggyilkosság. Az erkölcsi alapbesorolása mégis ugyanaz.)
Perry beleesik abba a súlyos hibába is, hogy a keresztény embermodell helyett görög-gnosztikus közvetítésű, reinkarnációs távol-keletivel érvel: a test megölése amúgy sem számít, mert a lélek tovább él. A keresztény filozófia szerint viszont az ember a test és lélek szétbonthatatlan egysége. Tehát nem az elpusztíthatatlan lélekben hiszünk, hanem a testnek feltámadásában! Azonban szerzőnk nem katolikus, így nem hisz a tisztítótűz létezésében. Pedig annak feltételezése nélkül a halálbüntetés még abszurdabb lenne. Azért kell ugyanis védenünk a gyilkosok életét is, hogy lehetőséget adjunk nekik, hogy még földi életükben megtisztuljanak, s ne kelljen sokkal nehezebb úton megtisztulniuk. Perry is eljátszódik a gondolattal, hogy épp a kivégzésre várakozás tisztít jobban, s nem az életfogytiglan; de ez az okoskodás hamisan cseng. Mennyit ér ugyanis erkölcsileg a félelemből tisztulás? A tisztítótűzben tisztulás épp a félelmek miatt oly nehéz!
És itt jutottunk el a keresztény társadalmak igazságszolgáltatásának kérdéséhez. Perry arra hivatkozik, hogy a mai, humanista keresztény hangadók a halálbüntetést az Isten számára fenntartott előjognak szeretnék deklarálni, a szekularizált hitetlenek pedig a relativizmusra hivatkozva ellenzik azt. Voltaképpen Jézus tanítása alapján egyik félnek sincs igaza a három közül, mert Istenről és az emberről való elképzeléseik alapvetően tévesek. Először is: ha a Szeretetisten a maga képére és hasonlatosságára alkotta az embert, akkor erkölcsi természetük szerint is hasonlóak. Tehát eleve képtelenség feltételezni, hogy Isten ölhet, az ember viszont nem! Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a pusztító Isten zsidó, antropomorf bálványkép, Jahve sátáni fele! Szeretetből nem lehet pusztítani, csak teremteni! A pusztítás egyetlen forrása az Istennel szabadon szembeforduló Gonosz!
Jézus egész tanítása erről szól. (Ezért ellentétes, lényegét tekintve az Ószövetséggel, és első sorban emiatt ölték meg a zsidók.) Szomorú: oly sok teológus képzettségű szakember olvassa úgy az Evangéliumot, hogy nem érti, amit olvas. Mit jelent az, hogy az Atya átadta az ítéletet a Fiúnak? Mit jelent az, hogy Ő nem ítélni jött a világot, hanem üdvözíteni? Mit jelent az, hogy Igéjének igazsága ítél a bűnösök felett; hiszen aki nem hitt az Isten egyszülött fiának, az már el is kárhozott? Mert az Ítélet ebben áll: a világosság a világra jött, és az emberek jobban szerették a világosságnál a sötétséget, mert cselekedeteik gonoszak voltak! Tényleg felfoghatatlan és elfogadhatatlan számunkra, hogy szabadságunk képessé tesz bennünket arra, hogy a Szeretetisten igazságának tükre által önmagunknak legyünk bírái és végrehajtói?
Amíg mindezt nem értjük, vagy nem tudjuk befogadni, addig a zsidó-kereszténység káprázata vakít el bennünket, és rabok vagyunk. Addig csak olyan igazságszolgáltatást tudunk elképzelni a társadalomban, amelyben indokolt lehet a halálbüntetés. Hiszen tudatunk olyan fogalmakra épül, mint Isten által ránk ruházott törvényhozói és végrehajtói hatalom, megérdemelt büntetés, igazság szolgáltatása, méltó és arányos vezeklés, kozmikus igazságérzet, megtorlás, elrettentés, szemet szemért alapelv. Aki ilyen mondatot leír: „A megbocsátott gyilkosság valójában nem egyéb, mint az élet lealacsonyítása” –, aki a halálos büntetés „nagylelkűségéről” ír; annak sajnos halvány fogalma sincs Isten végtelen szeretetéről. Teremtőnk csak azért nem bocsát meg, mert haragudni sem tudott soha az emberre bűneiért! Nem tud elfordulni tőlünk, de nem tehet ellene, ha szabadságunk folytán mi végleg elfordulunk tőle, ezért örökre meghalunk.
Perry tetemre hívja az ítélkező Pilátust is, és teljesen tévesen magyarázza Jézus szavait, „nem lenne hatalmad felettem, ha felülről nem adták volna neked”! Mintha Istentől eredne a római helytartó hatalma, hogy halálra ítélje Jézust! Sőt azt írja, Jézus teljesen felmenti Pilátust a felelősség alól „szerepének végrehajtása” miatt! Ez azért képtelenség, mert amiképpen maga Pilátus is hangsúlyozta: Nem volt zsidó, nem hitt Istenben, de még egy felsőbb igazságban sem! Tehát a halálbüntető ítélkezési lehetőségét/képességét a császártól kapta. Ezért Jézus szavai: „Ezért nagyobb a bűnük azoknak, akik a kezedre adtak”, kettős jelentéssel bírnak. Először is nem menti fel Pilátust: kisebb a bűne, de mégis bűnös. Azonban őt megzsarolták a zsidók, s félelme, hogy feljelentik a császárnál, és megfoszthatják rangjától, kényszerítik arra, hogy rossz döntést hozzon! A zsidókat azonban nem kényszerítette, nem zsarolta senki!
Szerzőnk azzal a szakállas érvvel is előhozakodik, hogy ha nem vagyunk elég szigorúak az igazságszolgáltatásban, akkor összeomlik a társadalmi rend. Egy rend, mely voltaképpen soha nem is létezett? Nem relativista, aki egyfelől elismeri az isteni rend létezését, a bűnös földön viszont – keresztényként – kétli annak tökéletes megvalósíthatóságát. Mivel e világ fejedelme még mindig a Sátán, s mivel az igaz keresztények is abszolút kisebbségben vannak. Tehát a társadalmi rendet, a fegyverekkel hatalmát biztosító, éppen fennálló rezsim törvényei garantálják. Szerintük ez isteni legitimációjú. És stabil is addig, míg a társadalom többsége, érdekből vagy félelemből maga is annak hiszi. Jelenti ez azt, hogy valóban igazságon alapuló rend ez, melyet Isten legitimál? Nem feltétlenül. De ha Jézus igazat mondott, és a Gonosz uralkodik a világ felett, akkor az igazak elnyomásán alapul minden jogrend a történelemben! A kis bűnözők megfékezése egyetlen célt szolgál: a nagy bűnözők zavartalan tevékenységét biztosítani. Az igazak tisztában vannak vele, hogy a császárnak nem jár semmi, de nem folyamodnak erőszakos, éleztet kioltó önvédelemhez, ha a császár kirabolja őket adószedői segítségével. Tudják, hogy az Ő országa nem e világból való, különben még az angyalok is harcolnának jogaikért, és tudják, hogy ez az örök és boldog ország köztük, a szívükben mégis jelen van, amíg szeretik egymást és ellenségeiket is. És földi haláluk sem végleges, mert fel van írva nevük az élet könyvébe.
Perry írása végére lendületbe jön, és végleg lelepleződik szellemisége: csak akkor tartja hatékonynak a halálbüntetést, ha kivégzés nyilvános. Sőt ezen túlmenően még a kínzást is mennybesegítő katarzisnak tartja, akárcsak a középkori inkvizíció. Láthattuk korábban, hogy a zsidó ördögi szellem hogy fertőzte meg az európai kereszténységet, s azt is, hogyan reinkarnálódott újra, az új-protestáns USA puritán biblikusságában. Ugye világos, hogy miért erős a politikai szövetség Izrael és a zsidó-keresztény Republikánus párt között? Ugye érthető, miért nyilatkozta Bulányi Gyurka bácsi a rendszer-nemváltás kapcsán: „A harc csak most kezdődött el igazán!”
Jézus fogalomrendszere alapján nem igazságszolgáltatásról, legfeljebb „szeretetszolgáltatásról” lehetne beszélnünk. Hogy miért? Mert egy keresztény társadalomban szeretetből alkalmazkodunk egymáshoz. Ha pedig egy bűnös erre nem hajlandó, és kárt okoz embertársainak, akkor a közösség életét megszervezőknek kötelessége, hogy közbelépjenek az áldozatok védelme érdekében! Első sorban folyamatos prevencióval, és csak ennek hatástalansága esetén jogszabályokkal és szankcionálással. A cél viszont csak egyetlen egy lehet: a társadalom megmentése a bűnözők okozta kártevéstől, és a jóvá tételre kényszerítés! A halálbüntetés teljesen felesleges és értelmetlen ebből a szempontból. Az élet elleni súlyos bűncselekményt elkövető bűnözők esetében a leghatékonyabb eszköz a szigorított, valódi életfogytiglani elzárás és a kényszermunka.

Tarthatatlan érvelés, hogy a társadalom tartja el az elítélt bűnözőket. Csupán szervezés kérdése, hogy ne csupán önfenntartó, hanem gazdasági hasznot hajtó üzemekké alakuljanak a börtönök. Isten terve minden emberrel (tettessel és áldozattal egyaránt), hogy leélje természetes biológiai életét, és szabadsága mindvégig megmaradjon szellemi döntéseket hozni Istennel kapcsolatban. Ha egy gyilkos ebben megakadályozott valakit, azzal, hogy megölte, annak az áldozatnak ettől nem lesz kisebb esélye erre, csupán a tettesnek! Mert Isten igazságos, és kárpótol minden áldozatot. Azonban ha halálra ítéljük a tettest, azzal megint senki helyzetén nem javítottunk, se Istenén, se az áldozatén, sem annak hozzátartozóién, csupán a magunkén rontottunk, és újra a legitim ölés illúziójának halálos szellemi kórokozóját hintettük szét a társadalomban.
Isten óvja, s vezesse a Jobbikot, hogy vezetői megértsék keresztény identitásuk krisztusi lényegét! Hogy az ellenségeinkkel szemben jócselekedetekre buzdító Krisztus tanításával szembefordulnunk akkor sem lehet, ha nemzetünk és e világ van végveszélyben.