Liutpold őrgróf 907-es hadjáratának célja ennek megfelelően a magyarok kiűzése volt, amihez komoly segítséget kapott Gyermek Lajos (900-911) német királytól – pontosabban a nevében kormányzó Hatto mainzi érsektől –, a pápától és a német egyháztól is. Becslések szerint Ennsburgban 907 júniusában mintegy 100 000 katona gyűlt össze, akik Liutpolddal és Theotmar salzburgi érsekkel az élen megközelítették az Enns folyó vidékét, hogy döntő csapást mérjenek a mintegy 40 ezer főt számláló magyar hadra, megsemmisítve vagy jelentősen visszaszorítva őket a korábbi frank területekről, Magna Moravia és Pannónia földjéről. A csatáról annak jelentősége ellenére kevés forrással rendelkezünk: csak német évkönyvek, királyi oklevelek és a küzdelem során elesett előkelőségek nekrológjai alapján tudjuk valamelyest rekonstruálni az eseményeket.

Ami a német annaleseket illeti, a 907. évi Sváb Évkönyv így összegzi az eseményeket: „…a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal. Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” Az ugyancsak hiteles és egyidejű Salzburgi Évkönyv megadja a csaták pontos idejét – igaz, itt mutatkozik némi ellentmondás kútfőink adatközlései között –, július 4-ét és 6-át jelölve meg, viszont más annalesekben július 5-e is úgy van feltüntetve, mint a döntő ütközet napja. A német források pontosan közlik a támadó had vezetőinek társadalmi helyzetét, rangját és veszteséglistáját. Az Annales Admuntenses (Admonti Évkönyvek) megadja 3 elesett püspök nevét (Theotmar, Ottó, Zakariás), akiknek halála időpontját június 28-ára teszi. Liutpold fővezér viszont a Freisingi Évkönyv alapján 907. július 5-én esett el. Mindez azt mutatja, hogy egy elhúzódó csatát vívtak Pozsonynál 907-ben őseink a ránk támadó német szövetséges hadakkal, s a hadi események június 28-ától július 6-áig tartottak. A pontos napok meghatározását azért keverik az évkönyvek, mert a döntő, július 5-6-ai csata kora hajnalban történt, és a szemtanúk ellentmondásos beszámolója ebből fakad. Volt olyan jelentés is, amely éjfél előtti időpontra tette a magyarok rohamát. A pozsonyi csatában elesett főméltóságok sorában kell még megemlítenünk Iring, Meginwald, Papo, Hatto grófokat és Isengrim főasztalnokot, továbbá 29 más főurat és főpapot, akik a királyi oklevelek tanúsága szerint 907 júniusa előtt az udvarban teljesítettek szolgálatot, azonban Pozsony után végleg eltűnt nevük a királyi számadásokból és egyéb forrásokból.

Miként arra a pozsonyi diadalról a Magyarságtudományi Füzetek 2010-ben megjelent 2. számában közölt alapvető fontosságú tanulmányában Tóth Sándor felhívja a figyelmet, a pozsonyi magyar diadal történelmünk legnagyobb győztes csatái közé tartozik, mégsem őrizte meg méltóképpen a magyar történelmi emlékezet. Sajnálatos, hogy mind múltbéli, mind jelenkori historikusaink szinte említés nélkül hagyják. Tóth Sándor példaként említi a megrögzött finnugrista, Kristó Gyula hadtörténeti szintézisét, mely Az Árpád-kor háborúi címmel jelent meg, s amelyben a szerző csak utalásszerűen céloz a pozsonyi ütközetre. Tóth lényegre törő megállapítása szerint: „Miközben vesztes csatáinkat hosszasan taglalja, aközben győztes ütközeteinket elfelejti méltatni érdemleges módon. Munkájában az örökös vesztes nemzet eszméjét emeli ki, mintegy bűntudatot táplálva bennünk még győztes csatáink kapcsán is. (…) A 2004-ben elhunyt, s a korábbi rendszerben oly kegyelt történész a nyugati hadjáratokat felelőtlen, kalandozó rablóhadjáratoknak állítja be, amelyeknek mindegyike tele van társadalmi és katonai problémával.” A Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar Történet című összefoglaló – más tekintetben egyébként kiváló – munkában is csak „igen zavarosan, s nem hitelesen szerepelnek a pozsonyi csata történései. A csata döntő ütközetét Ennsburg alá helyezi, de keveri a tényleges pozsonyi csata idejével, és azt július 5-ére datálja. A műben így úgy hangzik, mintha a pozsonyi csata helyszíne Ennsburg lett volna. A csata nemzettörténeti fontosságát a szerzők nem hangsúlyozzák ki, csak egy megtörtént győzelemnek veszik.” Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenünk, hogy az utolsó nagy, Magyarország története című 10 kötetesre tervezett, de teljes terjedelmében soha el nem készült szintézis 1987-ben megjelent 1. kötetének a kiváló történész, Györffy György által írott részében (659. o.) kissé szűkszavúan megemlíttetik a pozsonyi diadal, viszont hadtörténeti jelentőségét a megfelelő hangvétellel méltatja a szerző: „csak a gondos felkészüléssel magyarázható, hogy amikor a bajorok három évvel Kurszán megölése után egy Nagy Károly-i méretű hadjárattal akarták elsöpörni az új avarokat, olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, ami eldöntötte Pannonia sorsát. (…) A 907. július 4-5-én lezajlott csatában a bajor hadsereg megsemmisült.”

Az bizonyosnak tűnik, hogy a német had célja Pozsony – akkori nevén Brezalauspurc – bevétele volt, amit a Duna két partján előrenyomulva, csellel akart végrehajtani. A hadjárat későbbi szakaszában aztán valószínűleg a Dunántúl többi várát akarták elfoglalni. A bajorok igen ravasz módon támadtak a törzsszövetségre, hiszen hadaik gyülekezőjét a szokásos ennsburgi hadi mustra időpontjára tették, így a magyar kémek hosszú ideig nem gyanítottak ellenséges szándékot. A németek két hadoszlopa – Liutpold bajor őrgróf serege északon, Theotmar salzburgi érseké délen – 907. június 17-én indult el az Enns folyó partján fekvő vártól, s egy bő hét elteltével már összecsapásokra került sor a magyar hadakkal. Miután egyes német előkelőségek halálát ugyanis a fentebb már említett források június utolsó napjaira teszik, feltételezhetjük, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Theotmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A Kárpát-medence nyugat felén letelepedett törzsek időközben becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a Pozsonnyal szemben fekvő Duna-partra. Eközben a portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli, a Duna jobb partján előnyomuló hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Theotmar erőit.

Miként azt fentebb hivatkozott munkájában Tóth Sándor kifejti, a támadó német had elsődleges, közvetlen célja a stratégiai fontosságú Pozsony birtokba vétele volt. Pozsony elfoglalása kiindulópontja lehetett volna annak az inváziónak, amely az egész Dunántúl, az egykori Pannonia meghódítására irányult volna. A 907. évi német-magyar háború kirobbanásának hátterében az állt, hogy a németek felmondták az Arnulf keleti frank uralkodó által a magyarokkal korábban kötött szövetségi szerződést a király halála után. Így a magyarok az ellenségesre fordult külpolitikai viszonyok közepette 900 és 906 között jelentős bajor területeket foglaltak el. Eközben béketárgyalások lefolytatásának ürügyén 904-ben Altenburgba csalták Árpád fejedelemtársát, Kurszánt, akit egy lakoma során főembereivel együtt meggyilkoltak.

A pattanásig feszült háborús helyzetben döntött úgy a német egyházi és világi vezetés, hogy egy nagyszabású támadó hadműveletet indít Magyarország ellen, a bajor őrgróf, Liutpold és a salzburgi érsek vezetése alatt. Az utóbbi kinevezését elsősorban annak köszönhette, hogy a mindenkori salzburgi érseket tekintették a latin keresztény világban Pannonia püspökének. Nem éppen keresztényhez méltó módon hangzott az inváziós sereg jelmondata: „decretum…Ugros eliminandos esse”, azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” Hiába mozgósított azonban nyugati szomszédunk félelmetes haderőt és biztosítottak a német világi uralkodók és egyházfejedelmek kellő utánpótlást, ellátást a katonák számára, mégis totális vereséget szenvednek majd Árpád seregeitől. A szkíta-hun-avar ősök örökösei, a magyarok kiváló határvédelmi rendszerüknek, felderítésüknek, hírszerzésüknek és keleti harcművészetüknek köszönhetően sikeresen vívják meg történelmünk egyik legnagyobb honvédő háborúját, teljesen megsemmisítve és felmorzsolva a támadó hadsereget.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)