Alma Mahler, a hírhedt zsidó „bárki macája”, aki körbehágatta magát Bécs tucatnyi zsidó prominens hírességével, s köztudottan nem kedvelte Strausst, epésen jegyezte meg: a Rózsalovag szövegkönyvét inkább Lehár Ferencnek kellett volna adni. De a maga is amatőr módon komponálgató asszony ezúttal alaposan tévedett: vitathatatlan zsenije ellenére egy lehári Rózsalovag aligha tudott volna ilyen magas zenei szintre emelkedni. Strauss mentségére azt is hozzá kell fűznünk, amire már a Salome esetében is utaltunk; hogy a hanyatló római birodalom, vagy a rokokó beteges, dekadens világát tudatosan és kritikusan állította párhuzamba saját kora, a XIX. századvég fülledt és züllött erotikájával. Strauss tiszta magánélete a bizonyíték rá, hogy nem azonosult e romlottsággal, hanem kíméletlen kritikával mutatott görbe tükröt korának.

Tekintsük át tehát most a meglehetősen triviális cselekményt!

HERCEG WERDENBERG tábornagy neje, Marie Therese - szoprán
LERCHENAUI OCHS báró - basszus
OCTAVIAN, gróf Rofrano, Quinquin, (Mariandel) - mezzoszoprán
FANINAL, gazdag újnemes - bariton
SOPHIE, a leánya - szoprán
MARIANNE, duenna -  szoprán
VALZACCHI, olasz intrikus - tenor
ANNINA, a kísérője - alt
RENDŐRBIZTOS - basszus
A TÁBORNAGYNÉ udvarmestere - tenor
FANINAL udvarmestere - tenor
JEGYZŐ - basszus
VENDÉGLŐS - tenor
ÉNEKES tenor
HÁROM NEMESI ÁRVA - szoprán, mezzoszoprán, alt
DIVATÁRUSNŐ - szoprán
ÁLLATKERESKEDŐ - tenor

Néma szereplők: egy kis néger, lakájok, futárok, hajdúk, konyhaszemélyzet, vendégek, zenészek, őrök, gyermekek, gyanús alakok. (Történik Bécsben, Mária Terézia uralkodásának első éveiben.)

Miközben az öregedő tábornagyné (hercegné) férje a Dráva mentén vadászgat, felesége, bécsi palotájukban titkos szeretőjével, egyben rokonával, a tizenhét éves Octavian gróffal enyeleg. Kölcsönös, heves szerelmi vallomások után kiderül, hogy éjjel az asszony férje váratlan hazatéréséről álmodott, mely más, hasonlóan pikáns szituációban is megesett már. Mivel kívülről zaj hallatszik, ezúttal is attól tart, hogy férje tetten éri ifjú szeretőjével. Mivel lakosztálya mindkét kijáratán kívül az udvari szolgák és lakájok hada nyüzsög, nincs más lehetőség, mint Octavian grófot a hálófülkébe, az ágy mögé rejteni. Szerencsére nem a felszarvazott férj érkezett haza, hanem csak a nagybácsi, Lerchenaui Ochs báró jött látogatóba unokahúgához. Közben Octavian a hálófülkében szobalánynak öltözött, s most előbújik, hogy távozni próbáljon. Ochs bárónak azonban mindjárt felkelti szexuális érdeklődését, a csinos fiatal falusi fruska, s flörtölni akarna vele, ezért nem hagyja, hogy távozzék. Ochs pedofil hajlamára vall, hogy csak 15 évesnek véli, s már előre örül a friss csibehúsnak. Annak ellenére nyalakodnék, hogy épp bejelenteni jött, házasságra készül. A felajánlott menyasszony az öreg és betegeskedő gazdag hadiszállító újnemes, Faninal leánya, Sophie. A báró gazdag hozományt remél, Faninál pedig a tekintélyes főnemesi kasztba beházasodás előnyeit. Ochs unokahúgától kölcsönkérné a házassági szerződés megkötéséhez annak nótáriusát, és egy leánykérő vőlegényi küldöttet (a rózsalovagot), akinek egy ezüstrózsa ünnepélyes átadásával kell előre jelentenie a vőlegény érkezését a menyasszonynak. Közben a báró egyre jobban megkívánja a szolgálólánynak öltözött Octaviant, akit légyottra hív, betegesen buja természetét nem is szégyellve unokahúga előtt. Octavian pedig kénytelen játszani a naiv parasztlány szerepét, hogy le ne buktassa magát, s a hercegnét. Utóbbi viszont próbálja Ochsot rávenni, hogy hagyja békén a szolgálólányt. A vén báró promiszkuitása felháborítja, a férfiak mind ilyenek: ígérnek a nőknek fűt-fát, aztán hűtlenül cserben hagyják őket. A hirtelenjében „Mariandel”-nek keresztelt Octavian is szabódik, pedig Ochs már azt szeretné, hogy ágyasként, jövendőbeli neje szolgálójának megszerezze. Ekkor a tábornagyné behozat Octaviánnal egy Octavianról készült medált, és megmutatja Ochsnak: ő lenne a vőlegényi küldött, a rózsalovag. A báró meghökken a kép és a szolgálólány közti hasonlóságon, de annak tudja be, hogy a nemesek régi szokása, a csinos szolgákkal törvénytelen gyermekeket nemzeni, nyilván Octavian apja is ezt tette, s Mariandel így féltestvére lehet. Hiszen maga is saját törvénytelen gyermekét tette meg főlakájának, meséli. Végül a hercegnőnek sikerül kiküldenie az női álruhás ifjú grófot, s behívatja a várakozókat. Vannak köztük segélyért esedező árva gyerekek, fodrász, portékáját kínáló állatkereskedő és divatárus, művészetét ajánló tenorista énekes, parancsot leső komornyik, egy olasz intrikus pár, végül az Ochsnak kölcsönadott jegyző. Az olasz intrikuspár előbb a tábornagynénak ajánlaná fel szolgálatait, majd mivel az elutasítja őket, a bárónál ajánlkoznak fel, hogy készek lennének jövendőbeli felesége esetleges hűtlensége után nyomozni. Ochs báró hosszasan vitatkozik a jegyzővel azon, hogy a házassági szerződés szerint milyen jogi keretek közt kivitelezhető, hogy vagyonilag semmiképpen se járjon rosszul. Végül mindnyájan távoznak, a tábornagyné pedig átveszi az ezüstrózsát azzal, hogy ő majd átadja a rózsalovagnak, végül bácsikáját is kitessékeli az ajtón. Egyedül maradva a tükörben nézegeti magát, és monológjában arról énekel, hogy milyen szörnyű is egy szép asszony számára az idő könyörtelen múlása. Nemrég még fiatal lány volt, akit zárdában neveltek, aztán hozzáadtak a tábornagyhoz, és ma már szinte öregasszony. A visszatérő Octavian újabb szerelmes rohamát elhárítaná a borús kedvű hercegnő, ezért az ifjú azt gondolja, talán ráunt. De az asszony szomorúsága mögött más sejtés is lapul: előre megérzi, és megjósolja, hogy épp a gróf fogja elhagyni őt nemsokára. Mert az idő múlása feltartóztathatatlan, és egy fiatalabb és szebb nőnek kell átengedni helyét. Octavián döbbenten esküdözik szerelme hűségére, de a tábornagyné arra kéri, hogy hagyja magára. Az ifjú érthetetlen szakítást érez a visszautasítottságban, s búcsú nélkül, ijedten, szomorúan, és szótlanul távozik...

Az gazdag újnemes, Faninal palotájának egyik termében vagyunk. Faninálnak rövid időre el kell hagynia a házat; magára kell hagynia leányát, Sophiet, mert nem illendő, hogy jelen legyen a vőlegényt előre bejelentő rózsalovag érkezésekor. Ő csak ezután térhet vissza, magával hozván magát a vőlegényt is. Sophie, ki nemrégen szabadult a kolostoriskolából, izgatottan várja minden szempontból ígéretesnek remélt jövendőbelijét. Nemsokára meg is érkezik délceg paripáján a vőlegény érkezését bejelentő, ezüst vértbe öltözött rózsalovag, Rofrano Octavián gróf, és átnyújtja az ifjú leánynak az ezüst rózsát, Lerchenaui Ochs báró „szerelmének” jelképét.

Egyidejűleg azonban titokzatos tűz ébred bennük egymás iránt: „Vajon hol voltam én – és ilyen boldog?” - éneklik mind a ketten. Pár mondatnyi bájos csevegés után Faninal bevezeti Ochs bárót, a vőlegényt. A báró – szokásához híven – modortalanul és sértően viselkedik, amin mind Octavián gróf, mind Sophie méltán háborodik fel. Ochs lépten-nyomon érezteti társadalmi felsőbbrendűségét, aki leereszkedő stílusban gyakorol kegyet a nála alacsonyabb sorban lévőkkel. Durva és közönséges udvarlása, mely során a vén bakkecskét „felizgatja a szűzi dac”, végül nyílt ellenszegülést ébreszt a leányban, csak az apa lelkesedik, társadalmi feljebb kapaszkodást remélve. Végül rövid időre távoznak, hogy a házassági üzlet részleteit írásba foglalják a jegyző segítségével. Ochs nyugodt szívvel hagyja magukra őket, bízván benne, hogy a dacoskodó menyasszonyjelöltet majd kissé betöri a rokon rózsalovag, s ennek eredménye utána úgyis csak neki hoz élvezetet. A fiatalok azonban titokban összefognak, hogy megakadályozzák a méltatlan házasságot. Az első látásra szerelem kezd nyiladozni bennük, s ennek erőt ad, hogy szorultságában a lánynak nyilván csakis Octavián lehet a megmentője. Az ifjú tudja, hogy – bár még konkrét terve nincs – kitartóan és szilárd szándékkal kell összefogniuk, hogy megszabaduljanak Ochstól, és Faninal is feladja lányával kapcsolatos terveit. Közben az intrikus pár leselkedni kezdett, s mikor látják az ifjú párt összefonódva ölelkezni, lecsapnak rájuk. Ez tetten érés, jelezni kell mindjárt Ochs bárónak, s mivel ő hálás lesz a hírért, fizetni fog beáruló szolgálatukért. Ochs számon is kérné Sophie-tól a történteket, de csak úgy futólag; egyáltalán nem veszi komolyan a dolgot. A két fiatal felváltva próbálja a báró tudomására hozni, hogy voltaképpen kosarat kapott, de ő egyszerűen ignorálja mindezt: „asszonyi szónak nincs se füle, se farka”, s szemében Octavian csak egy „tizenhét éves tacskó”. Először még a gróf párbajkihívását sem akarja komolyan venni, de mire az kirántja jardját, kénytelen ő is a magáét, és mindjárt kap is egy könnyű sebet. Mivel a karcolás enyhén vérzik, életveszélyről beszél, rendőrt hívatna, és gyilkost kiált. Mindenki berohan és sopánkodik, Faninal kérdőre vonja Octaviánt, de Sophie közli apjával, hogy a báró viselkedett vele szemben illetlenül. Ám Faninalt ez hidegen hagyja, ő lánya házasságából hasznot akar húzni, boldogságára fittyet hány. Kilátásba helyezi, hogy ha ellenszegül akaratának, zárdába fogja dugni. Octaviánt elzavarja, Sophiet szobája várja, de mielőtt a fiatalok elválnak egymástól, a gróf még odasúgja a lánynak, bízzon benne, tartson ki, és várjon, míg üzenetet nem küld neki. Ochs is lassan megnyugszik, orvos helyett már csak bort kér. Faninal kezeit tördeli, egyre kéri a báró bocsánatát, és bőséges elégtételt ígér, majd ő is távozik. Annina, az intrikus pár női tagja kopogtat, levelet hozott a bárónak, melyben Mariandel (az előző felvonásban cselédlánynak öltözött Octavian gróf) hívja légyottra Ochsot.

(Feltételezhetjük, hogy az intrikus pár, miután a tábornagyné visszautasította ajánlatukat, s a báró sem fizetett, amiért leleplezték a fiatalokat, átpártolt az ifjú pár oldalára, miután Octavian előleget adott nekik.) Ochs azonnal bekapja a horgot, válaszlevélben ígéri meg, hogy feltétlenül el fog jönni a találkára, s már előre örül a várható, titkos kéjelgésnek.

Némajáték: egy külvárosi vendéglő különszobája, függönnyel elzárható hálófülkével. Az intrikus pár készíti elő gondosan a terepet: Annina, gyászruhás öregasszonynak öltözve, Valzacchival rendezkedik. Különböző helyeken gyanús alakokat helyeznek el, akik Valzacchi jelére egyszerre előtűnnek, majd ismét visszahúzódnak. Az előkészületek befejezése után távoznak, majd megjelenik a báró a Mariandelnek öltözött Octaviánnal; nyomukban a vendéglős, pincérjei és a báró személyzete. Ochs mindenkit elzavar, csak saját komornyikja hozhatja be a vacsorát, hiszen szeretne mielőbb intim kettesben maradni Mariandellel. Octavian kiválóan játssza szerepét: álszemérmesen kéreti magát, nem hajlandó bort fogyasztani, kétségbe esik azon, hogy egy hálófülke is található a helyiségben. Ochs máris ölelgetni kezdené, de visszariad a vetélytársára emlékeztető Octavián arcvonásaitól. Mikor pedig – legyőzvén ellenszenvét – újra hozzábújna a cselédleányhoz, a szoba egyik sarkában egy rémalak bukkan fel, majd tűnik el ismét. Ochs nagyon megijed, Mariandel azonban természetesen semmit sem lát. Ez a jelenet többször is megismétlődik, egyre több rémfigura közreműködésével. Így aztán a vén báró csak nem tud közelebb kerülni élveteg célja eléréséhez. Végül Annina, az intrikus ront be a szobába a vendéglőssel és a pincérekkel, és azt bizonygatja, hogy Ochs az ő férje, aki épp most csalja meg. A vele lévő csapatnyi gyerek pedig mind papának szólítja a vén bakkecskét. Valzacchi, és a vendéglős bigámia ürügyén Mária Terézia hírhedt erkölcsrendészetével fenyegeti a bárót, ezért életfogytiglani börtönbüntetést is kaphat! De Ochs – ártatlansága tudatában – maga kiállt rendőr után, aki többedmagával, kisvártatva a helyszínen is terem. Közben Annina Octavian utasítására elsietett, hogy ide hívja Sophiet és Faninált. A báró közben magabiztosan utasítaná a rendőrt, hogy dobasson ki mindenkit, de ez nem megy oly egyszerűen, ahogy ő szeretné. A rend őre először a tulajdonostól akarja hallani, mi is történt valójában. A vendéglős ijedtségében igazolná, hogy Ochs valóban báró, de az ő szava nem számít a rendőr megítélése szerint. A báró Valzacchiban bízik, hiszen nemrég ajánlotta fel szolgálatait, de nem sejti, hogy az intrikus már rég a neki csapdát állítók pártjához szerződött. Valzacchi ezért természetesen nem erősíti meg a báró identitását. És ki ez a leány, kérdi a rendőr Ochstól, figyelmeztetve, hogy a hamis tanúságot a törvény bünteti. Ochs bárónak ekkor kitűnőnek tűnő ötlete támad: „A hölgy a menyasszonyom, Sophie, bizonyos Faninal nevű úr leánya!” - vágná ki magát szorult helyzetéből, ám éppen ekkor érkezik Sophie és Faninal. Az apósjelölt igazolja Ochs identitását, remélt vejét mentve, ellenben hevesen tagadja, hogy Mariandel lenne leánya, Sophie. Közben kívülről becsődülnek még a kíváncsiskodó járókelők is. Apja pedig behívatja a kint várakozó Sophiet. A botrány miatt Faninal rosszul lesz, a báró pedig szeretne kereket oldani Mariandellel. A rendőr azonban marasztalja és vallatóra akarja fogni. Ekkor Mariandel kéri a rendőrt, hadd tegyen inkább ő vallomást, de úgy, hogy azt a báró ne hallja. Mariandel ezután eltűnik a hálófülkében, és sorra dobálja ki levetett női ruhadarabjait. Közben betoppan a tábornagyné, akit főrangú személyisége okán mindenki ismer. A rendőrbiztos különösen hajbókol, hiszen valaha a herceg beosztottja volt. Octavian rémülten dugja ki fejét a függöny mögül: a hercegnő megjelenésére ő sem számított! Sophie is megjelenik: bejelenti a bárónak, hogy már apja sem akarja a házasságot, és jövőben ne merészelje betenni lábát Faninal palotájába, mert könnyen pórul járhat! A báró magán kívül van, és még neki áll följebb: azt ordítja át a szomszéd szobába Faninalnak, hogy megfelelő elégtételért hajlandó a sértéseket megbocsátani! A hercegnő azonban Ochshoz fordulva azt ajánlja, hogy jobban jár, ha gyorsan eltűnik, mielőtt még nem késő, amíg még „csaknem méltóságteljesen” teheti. A rendőrbiztost pedig megnyugtatja: minden, mi itt történt, apró tréfa volt csupán, és szolgálatait megköszönve útjára bocsátja. Octavián most már férfiruhában szintén arra kéri Ochsot, hogy távozzék. A báró a mezcsere miatt kezd sejteni valamit a hercegné kalandjából is, de mivel kölcsönösen ismerik a másik intim titkait, érdekük, hogy mindketten hallgassanak. Átlátja, hogyan állítottak csapdát bujaságának, hogyan esett bele, és hogyan szégyenült meg mindenki előtt. Ha lassan is, de megérti, hogy házassági terve e vidám estén végleg meghiúsult. A vendéglős, a pincérek, a zenészek, a kocsisok viszont élénken követelik fizetségüket, és báró Ochs menekülve szalad ki üldözői elől az utcára. A tábornagyné, Sophie, és Octavian hármasban maradnak. Mikor Sophie Octaviánt és a hercegnőt egymás mellett látja, a rivális nő ösztönével döbben rá, hogy közös szerelmi múltra tekintenek vissza. Octavián zavarban van, hiszen az első felvonás végén Marie Terese mintha végleg búcsúzott volna tőle, örökre utasította volna el...
A történet tovább nem mesélhető. A mű hirtelen más dimenzióba zökken át. (Ne feledjük: Siegmund Freud felfedezései az ember titokzatos tudatalatti világáról döntően kihatott az európai kultúrára, és termékenyítőleg formálta át!) Ez izgatta Hofmannstahlt és Strausst, ettől robbantja szét az opera önnön korlátolt kereteit. Három ember pszichéjének mélyén egyidejűleg dúl különböző kettősségű, belső vihar. Octavian a hűtlenség önvádjával, és fájdalmas nosztalgiával tekint eddigi, hercegné iránti, szédítő szerelmére. Egyidejűleg olthatatlan vágyakozással szeretné boldoggá tenni gyámolítására szoruló új szerelmesét, biztonságot és védelmet nyújtva; és asszonnyá, anyává válásában társává lenni. Eddig ő volt a gyermek, akit felnőtté avatott egy érett nő szerelme, most ő lesz, egy gyermeklányt a szerelem mélységeibe beavató férfi. Sophie számára az ifjú, hős megmentő, akiért rajong, és tőle várja asszonnyá válásának szerelmes beteljesülését. Egyidejűleg féltékeny a rivális hercegnőre, akinek érett vonzereje és a maga gyermeki szüzessége között vergődik a mindkettejük által szeretett gyermek-férfi. Azonban végtelenül hálás is, amiért a tábornagyné lemond javára Octaviánról, de egyben kisebbrendűségi érzés, és sértettség is kínozza, mivel az esélytelenebb riválisnak érzi magát. Marie Therese helyzete talán a legnehezebb. Ugyanazt tette férjével, amit most Octavian tesz vele, tehát nem lehet szemrehányni valója. Mégis elviselhetetlenül fájdalmasnak tűnik számára az elhagyatottá levés, magára maradás, az öregedés és elmúlás érzete. Ismeri és elismeri a sors, az ifjúság és egészség győzelmének törvényeit, de a lemondás mégis kíméletlenül fájdalmas számára.

Az opera tercettje nemcsak a mű zenei csúcspontja, hanem kétségkívül az egész európai operairodalom egyik legmegindítóbb zenei csodája. Azt a maradék szépséget mutatja fel a romlott emberi lélekből, ami még megmaradt az elveszett paradicsom után, s ami reményt adhat arra, hogy az aranykor egyszer még visszatér...

Tarnóczy Szabolcs - Kuruc.info

- Richard Strauss: Elektra

- Richard Strauss: Salome

- 150 éve, június 11-én született Richard Strauss, köszöntsük születésnapja alkalmából szeretettel a bajor zeneóriást!