A törvényjavaslatot a parlament még abban az évben elfogadta. Ez megtiltotta, hogy faji, etnikai vagy nemzeti származási alapon bárkit is visszautasítsanak a foglalkoztatás, a lakhatás vagy a közszolgáltatások terén.

A beszédet követően baloldali-liberális oldalról szokás szerint rasszizmust kiáltottak, sőt büntetőeljárást követeltek. Még a konzervatív párti politikusok is óvatoskodtak, és Powellt elmozdították az ellenzéki árnyékkormányban viselt tisztségéből.

A polkorrekt erényvillogtatásra csattanós választ adott az időközben eltelt ötven év, melynek tapasztalata bebizonyította, hogy az előrelátó Enoch Powell bizony fején találta a szöget.

Aki beszél angolul, lent, a cikk alatt megtalálja az eredeti szöveget. Aki csak magyarul tud, annak íme a fordítás, szögletes zárójelben kiegészítve a szövegértést könnyítő magyarázatokkal:

Az államférfiság legfőbb rendeltetése, hogy a megelőzhető veszedelmek elhárításáról gondoskodjon. Azon törekedvén, hogy így tegyen, akadályokba ütközik, melyek az emberi természetben mélyen gyökereznek.

Az egyik az, hogy éppen a dolgok rendjéből fakadóan az ilyen veszedelmek nem kimutathatóak, amíg meg nem történtek: bekövetkezésük minden egyes fázisánál van hely a kétkedésre és a vitára, hogy vajon azok valósak vagy képzeltek-e. Ugyanezen alapon kevés figyelmet keltenek fel aktuális bajokkal összehasonlítva, melyek mind vitathatatlanok, mind sürgetőek: innét a teljes politika megrögzött csábítása, hogy a közvetlen jelennel foglalkozzon a jövő kárára.

Az emberek mindenek felett hajlamosak a baj előrejelzését összetéveszteni a bajkeveréssel, sőt a baj iránti vágyakozással: „Bárcsak”, szeretik azt gondolni, „bárcsak az emberek ne beszélnének róla – az valószínűleg nem történne meg”. Ez a szokás talán ahhoz az őskori hithez nyúlik vissza, hogy a szó és a dolog, a megnevezés és a tárgy azonos. Mindenesetre a jövőbeli súlyos, de erőfeszítéssel most elkerülhető veszedelmek megbeszélése a legnépszerűtlenebb és ugyanakkor a legszükségesebb elfoglaltság a politikus számára. Azok, akik tudatosan kibújnak alóla, megérdemlik - és nem ritkán megkapják - azok átkait, akik később jönnek.

Egy vagy két héttel ezelőtt beszédbe elegyedtem egy választópolgárral, egy középkorú, egészen átlagos munkásemberrel, akit államosított iparágaink egyikében alkalmaznak.

Az időjárásról való egy vagy két mondat után hirtelen azt mondta: „Ha lenne pénzem elmenni, nem maradnék ebben az országban”. Valami mentegetőző választ adtam olyan értelemben, hogy még ez a kormány [Harold Wilson munkáspárti kormánya] sem fog örökké tartani, de ő ügyet sem vetett erre és folytatta: „Három gyerekem van, mindegyikük elvégezte a reáliskolát, és közülük kettő most már házas, családos. Nem leszek elégedett, amíg azt nem látom, hogy mindannyian a tengerentúlon nem telepedtek le. Ebben az országban 15 vagy 20 évnyi idő múlva a fekete ember fogja az ostort suhogtatni a fehér ember felett”.

Már hallom is az utálkozás kórusát. Hogyan merészelek ilyen borzalmas dolgot mondani? Hogyan merészelek bajt keverni és érzéseket felkorbácsolni egy ilyen beszélgetés elismétlése révén?

A válasz az, hogy nincs jogom arra, hogy ne így tegyek. Itt van egy tisztességes, átlagos angol honfitárs, aki fényes nappal a saját városomban azt mondja nekem, parlamenti képviselőjének, hogy az országa nem lesz arra érdemes, hogy gyerekei benne éljenek.

Egyszerűen nincs jogom arra, hogy vállat vonjak és valami másra gondoljak. Amit mond, azt ezrek és százezrek mondják és gondolják – talán nem szerte Nagy-Britanniában, de azokon a területeken, melyek már teljes átalakuláson mennek keresztül, melyhez nincs fogható az angol történelem ezer évében.

A jelen tendenciák alapján 15 vagy 20 év múlva ebben az országban három és félmillió nemzetközösségi bevándorló és leszármazottja lesz. Ez nem az én számításom. Ez a hivatalos számítás, amit a parlament részére az Anyakönyvi Hivatal szóvivője adott meg.

A 2000. évre nincs összehasonlítható hivatalos számítás, de annak öt-hétmillió környékén kell lennie, körülbelül a teljes lakosság egytizedénél, és megközelíti Nagy-London lakosságát. Természetesen az nem fog egyenlően megoszlani Margate-től Aberystwyth-ig és Penzance-től Aberdeenig. Szerte Angliában egész területeket, városokat és városrészeket a bevándorló és bevándorlóktól leszármazott lakosság csoportjai fognak elfoglalni.

Amint az idő halad, ennek az összességnek a részaránya - akik bevándorlók leszármazottai, akik Angliában születtek, akik ugyanazon az útvonalon érkeztek ide, mint mi többiek - gyorsan fog növekedni. Már 1985-re a belföldön születettek fogják a többséget alkotni. Ez a tény az, ami most előidézi a cselekvés rendkívüli sürgősségét, pontosan az a fajta cselekvését, melynek megtétele politikusok számára a legnehezebb - cselekvés, ahol a nehézségek a jelenben leledzenek, azonban a megelőzendő vagy minimalizálandó veszedelmek számos parlamenti ciklussal odébb.

Az első természetes és ésszerű kérdés, amit egy ilyen kilátással szembekerült nemzettel kapcsolatban fel kell tenni, az ez: „Hogyan lehet annak kiterjedését csökkenteni?” Feltéve, hogy az teljességében nem lenne megelőzhető, lehet-e azt korlátozni észben tartva azt, hogy a számok a lényeg: egy országba vagy népességbe bevitt idegen alkotóelem jelentősége és következményei lényegesen különbözőek aszerint, hogy vajon az az alkotóelem 1 százalék vagy 10 százalék-e.

A válaszok az egyszerű és ésszerű kérdésre ugyanolyan egyszerűek és ésszerűek: a további beáramlás megállítása, vagy gyakorlatilag megállítása, valamint a maximális kiáramlás előremozdítása révén. Mindkét válasz a Konzervatív Párt hivatalos politikájának része.

Szinte minden képzeletet felülmúl, hogy jelenleg minden héten egyedül Wolverhamptonbe 20 vagy 30 további bevándorló gyerek érkezik a tengerentúlról, és ez egy vagy két évtized múlva 15 vagy 20 további családot jelent. [Wolverhampton lakossága 1961. és 1971. között 150 ezerről 269 ezerre nőtt.] Akit az istenek el akarnak veszejteni, annak először az eszét veszik el. Nemzetként eszementnek, szó szerint eszementnek kell lennünk, hogy évi mintegy 50 ezer eltartott beáramlását engedjük meg, akik az esetek többségében a bevándorlóktól leszármazott népesség jövőbeli növekedésének az alapanyaga. Olyan ez, mint végignézni, ahogyan egy nemzet serényen azzal foglalatoskodik, hogy saját halotti máglyáját felhalmozza. Oly őrültek vagyunk, hogy valóban megengedjük nőtlen embereknek az abból a célból való bevándorlást, hogy családot alapítsanak olyan hitvesekkel és jegyesekkel, akiket soha nem láttak.

Senki ne feltételezze, hogy az eltartottak áramlásának automatikusan vége fog szakadni. Éppen ellenkezőleg: még a jelenlegi, csupán évi ötezer fős, igazolás révén történő befogadási arány is a végtelenségig tartó, évi további 25 ezer eltartottra elegendő anélkül, hogy számításba vennénk az ebben az országban meglévő rokonság hatalmas tartalékát – és a csalással történő belépéseket még egyáltalán bele sem számítom. Ilyen körülmények között semmi sem lesz elegendő, csak az, hogy a letelepedési célú teljes beáramlást azon nyomban elhanyagolható mértékűre kellene csökkenteni, valamint hogy a szükséges törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket késedelem nélkül meg kellene tenni.

Ezeket a szavakat nyomatékosítom: „letelepedési célú”. Ennek ugyanúgy semmi köze sincs a nemzetközösségi állampolgárok ebbe az országba való belépéséhez, mint az idegenek belépéséhez azon célból, hogy tanuljanak vagy képzettségüket fejlesszék, mint (példának okáért) a nemzetközösségi orvosok, akik saját országuk előnyére lehetővé tették, hogy kórházi szolgáltatásunkat gyorsabban bővítsük, mint az egyébként lehető lett volna. Ők nem, és soha nem is voltak bevándorlók.

A visszakivándorlás felé fordulok. Ha holnap az összes bevándorlás véget érne, a bevándorló és bevándorlótól leszármazott lakosság növekedési aránya lényegesen csökkenne, azonban a lakosságban lévő ezen alkotóelem leendő mérete még mindig érintetlenül hagyná a nemzetveszély alapvető jellegét. Ezzel csak addig lehet megbirkózni, amíg az összesség egy jelentős aránya még olyan emberekből tevődik össze, akik az utóbbi tíz év alatt vagy akörül léptek be ebbe az országba. Ennélfogva sürgető, hogy a Konzervatív Párt politikája második alkotóelemét most végrehajtsuk: a visszakivándorlás bátorítását.

Senki nem tud becslést készíteni azok számáról, akik bőkezű támogatás mellett azt választanák, hogy vagy származási országukba visszatérjenek, vagy más országokba menjenek, melyek türelmetlenek, hogy a munkaerőt, valamint az általuk képviselt képzettséget befogadják.

Senki nem tudja, mert ilyen politikát még nem kíséreltek meg. Én csupán azt mondhatom, hogy még jelenleg is, saját választókerületemben bevándorlók időről időre odajönnek hozzám azt kérdezve, hogy tudok-e számukra támogatást találni a hazatéréshez. Ha egy ilyen politikát azzal az elszántsággal tennénk magunkévá és űznénk, amit az alternatíva súlyossága jogossá tesz, az abból eredő kiáramlás a kilátásokat érezhetően megváltoztathatná.

A Konzervatív Párt politikájának harmadik alkotóeleme, hogy mindazok, akik ebben az országban állampolgárként vannak, a törvény előtt egyenlőnek kellene lenniük, és hogy közhatóság diszkriminációt vagy megkülönböztetést ne tehessen közöttük. Amint Heath úr [a Konzervatív Párt vezetője] megfogalmazta: nem lesznek nálunk „első osztályú állampolgárok” és „másodosztályú állampolgárok”. Ez nem jelenti azt, hogy a bevándorlót és leszármazottját privilegizált vagy speciális fokozatra kellene emelni, vagy hogy az állampolgártól meg kellene tagadni azon jogát, hogy saját ügyei vitelében egy honpolgár és egy másik között diszkrimináljon, vagy hogy büntetésnek kellene kitenni okait és motivációját illetően, mert egyfajta törvényes módon viselkedik, mint inkább másfajtaképpen.

Nem lehet a valóságnak kirívóbb félreértelmezése, mint amit azok fontolgatnak, akik lármázva követelnek törvényi szabályozást - ahogyan ők nevezik - a „diszkrimináció ellen”, legyenek akár hasonszőrű és néha ugyanazon újságoknál lévő vezető újságírók, mely újságok az 1930-as években évről évre megpróbálták vakká tenni ezt az országot a vele szemben álló, felgyülemlő veszedelemmel szemben, vagy érsekek, akik palotákban élnek, pompában lakoznak az ágyneműt egészen a fejükre húzva. Ők teljes egészében és homlokegyenest rosszul látják a dolgot.

A diszkrimináció és a megfosztottság, a riadalom és a megbántottság érzése nem a bevándorló lakosságnál leledzik, hanem azoknál, akik közé jöttek és még mindig jönnek.

Ezért van az, hogy a jelenleg a parlament előtt lévő ilyesféle törvényi szabályozást [a Faji Viszonyok Törvényjavaslatát] beiktatni annak megkockáztatása, hogy gyufát dobnak a lőporos hordóra. A legkedvesebb dolog, amit el lehet mondani azokról, akik ezt javasolják és támogatják, hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Semmi nem félrevezetőbb annál, mint a Britanniában lévő nemzetközösségi bevándorló és az amerikai néger összehasonlítása. Az Egyesült Államok néger lakossága, ami már azelőtt létezett, hogy az Egyesült Államok nemzetté vált, szó szerint rabszolgaként indult, és később adták meg neki a választójogot és más állampolgári jogokat, melyek gyakorlásához csak fokozatosan és még mindig nem tökéletesen jutott el. A nemzetközösségi bevándorló teljes jogú állampolgárként jött Britanniába, egy olyan országba, ami nem ismerte az egyik és a másik állampolgár közötti diszkriminációt, és ő azonnal minden egyes állampolgár jogainak birtokába jutott a szavazástól a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat általi ingyenes ellátásig.

Bármiféle hátrány kísérte a bevándorlókat, az nem a törvényből vagy a közpolitikából vagy a közigazgatásból állt elő, hanem azokból a személyes körülményekből és véletlenekből, melyek azt okozzák és mindig azt fogják okozni, hogy egy ember szerencséje és tapasztalata egy másikétól eltér.

Azonban miközben a bevándorló számára az ezen országba való belépés a mohón kívánt privilégiumokhoz és lehetőségekhez való hozzáférés volt, a meglévő lakosságra való hatás nagyon eltérő volt. Olyan okokból, melyeket nem tudtak megérteni, valamint alapértelmezésként egy olyan döntés véghezvitele során, melyről őket soha nem kérdezték meg, azt találták, hogy idegenné tették őket a saját országukban.

Azt találták, hogy feleségeik képtelenek szüléskor kórházi ágyhoz jutni, gyerekeik képtelenek iskolai helyhez jutni, házaik és környékük a felismerhetetlenségig megváltozott, a jövőre vonatkozó terveik és kilátásaik vereséget szenvedtek; a munkahelyen azt találták, hogy a munkaadók haboztak, hogy a bevándorló munkással szemben azt a fegyelmi és hozzáértési mércét alkalmazzák, melyet a hazai születésű munkástól megkövetelnek; ahogyan az idő haladt, egyre több hangot kezdtek hallani, melyek azt mondták nekik, hogy most már ők a nemkívánatosak. Most pedig arról értesülnek, hogy egyirányú privilégiumot fognak létrehozni törvény által; egy törvényt – ami nem tud és nem szándékolt úgy működni, hogy őket védje vagy sérelmeiket orvosolja – fognak beiktatni, hogy az idegennek, az elégedetlenkedőnek és az agent provocateur-nek [uszítónak] hatalmat adjon, hogy magánéletbeli cselekedeteikért pellengérre állítsa őket.

A száz meg száz levélben, melyeket kaptam, amikor utoljára erről a témáról beszéltem két vagy három hónappal ezelőtt, volt egy feltűnő jellemző, ami nagyrészt új volt, és amit baljósnak találok. Az összes parlamenti képviselő hozzá van szokva a tipikus névtelen levélíróhoz, azonban ami meglepett és megriasztott, az az átlagos, tisztességes, értelmes emberek nagy aránya volt, akik ésszerű és gyakran szabatos levelet írtak, akik úgy hitték, hogy lakcímüket ki kellett hagyniuk, mert veszélyes volt, hogy papírra vetve elkötelezték magukat egy parlamenti képviselő mellett, egyetértve azokkal a nézetekkel, melyeket kifejtettem, és hogy büntetést vagy megtorlást kockáztatnának, ha ismertté válna róluk, hogy így tettek. Egy üldözött kisebbségként való létezés érzése, ami növekszik az átlagos angol emberek között az ország azon területein, melyek érintettek, olyasvalami, amit azok, akiknek nincs közvetlen tapasztalatuk, nehezen tudnak elképzelni.

Hagyom, hogy azon emberek százaiból most csupán egy szólaljon fel mellettem.

Nyolc évvel ezelőtt Wolverhampton egy tisztességes utcájában eladtak egy házat egy négernek. Most már csak egy fehér (egy nyugdíjas korú nő) él ott. Ez az ő története. A férjét és mindkét fiát elvesztette a háborúban. Hétszobás házát, egyetlen vagyonát így panzióvá alakította. Keményen dolgozott és jól ment a sora, kifizette a jelzálogát és elkezdett öregkorára valamit félretenni. Aztán odaköltöztek a bevándorlók. Növekvő félelemmel látta, hogy az egyik házat a másik után veszik át. A csendes utca a zaj és zűrzavar helyszínévé vált. Fehér bérlői sajnálatosan kiköltöztek.

Az a nap után, hogy az utolsó elment, reggel 7-kor két néger ébresztette fel, akik a telefonját akarták használni, hogy munkaadójukat elérjék. Amikor ezt visszautasította, ahogyan bármilyen idegent visszautasított volna ilyen órában, ócsárolták, és ő attól félt, hogy megtámadták volna, ha nem lett volna lánc az ajtaján. Bevándorló családok megpróbáltak szobát bérelni a házában, de azt mindig elutasította. Kis félretett pénze elment, és miután kifizeti a helyi telekadót, kevesebb mint heti 2 fontja van. Elment telekadó-csökkentést kérvényezni, és egy fiatal lány fogadta, aki meghallván, hogy hétszobás háza van, azt javasolta, hogy annak egy részét ki kellene adnia. Amikor azt mondta, hogy az egyetlen emberek, akiket kaphat, négerek, a lány azt mondta: „Faji előítélettel ön sehova nem fog jutni ebben az országban”. Így hát hazament.

A telefon az életvonala. Családja fizeti a számlát, valamint annyira kisegíti, amennyire tudja. Bevándorlók felajánlották, hogy megveszik a házát – olyan árért, amit a leendő háziúr képes lenne bérlőitől hetek, vagy legkésőbb néhány hónap alatt visszahozni. Egyre inkább fél attól, hogy kimenjen az utcára. Az ablakokat betörték. Ürüléket talál a levelesládájába tömve. Amikor elmegy a boltba, gyerekek követik, bájos, szélesen vigyorgó apróságok. Nem tudnak angolul, de egy szót ismernek. „Raszilista”, skandálják. Amikor az új Faji Viszonyok Törvényjavaslatát elfogadják, ez a nő meg van győződve arról, hogy börtönbe fog menni. És annyira téved? Ezen kezdek tűnődni.

A másik veszélyes téveszmét, melytől azok szenvednek, akik szándékosan vagy másféleképpen vakok a valósággal szemben, az „integráció” szó foglalja össze. Egy lakosságba való integráció azt jelenti, hogy minden gyakorlati szempontból megkülönböztethetetlenné válni annak többi tagjától.

Márpedig mindenkor, ahol jellegzetes testi különbségek vannak, különösen színben, az integráció nehéz, habár egy időszak után nem lehetetlen. Vannak olyanok a nemzetközösségi bevándorlók között, akik az utóbbi tizenöt évben vagy akörül jöttek ide élni, sok ezren, akiknek óhaja és célja, hogy integrálva legyenek, és akiknek minden egyes gondolata és törekvése abba az irányba hajlik.

Azonban azt képzelni, hogy egy ilyen dolog behatol a bevándorlók és leszármazottaik nagy és növekvő többségének a fejébe, egy nevetséges, valamint veszélyes félreértelmezés.

Itt egy változás szélén vagyunk. Ez ideig a körülmények és a háttér kényszere volt az, ami a bevándorló lakosság nagyobb része számára maga az integráció eszméjét elérhetetlenné tette – merthogy ők sohasem fogalmaztak meg vagy szándékoztak ilyen dolgot, és merthogy számuk és fizikai koncentrációjuk azt jelentette, hogy az integráció iránti nyomásgyakorlás – ami rendszerint bármely csekély kisebbségre ránehezül – nem működött.

Most már látjuk az integráció ellenében cselekvő tényleges erők növekedését, a faji és vallási különbségek megőrzésében és kiélesítésében való önös érdekek növekedését azzal a céllal, hogy tényleges uralmat gyakoroljanak először a bevándorlótársak és azután a lakosság maradéka felett. Egy ember kezénél nem nagyobb felhő, ami oly sebesen be tudja borítani az eget, vált láthatóvá az utóbbi időben Wolverhamptonben, és a gyors terjedés jeleit mutatta. A szavak, melyeket mindjárt használok, ahogyan a helyi sajtóban február 17-én betű szerint megjelentek, nem az enyémek, hanem egy munkáspárti parlamenti képviselő szavai, aki miniszter a jelenlegi kormányban:

Minden érdem John Stonehouse-é, hogy volt éleslátása azt észrevenni és bátorsága azt kimondani.

Ezen veszélyes és megosztó elemek részére a Faji Viszonyok Törvényjavaslatában előterjesztett törvényi szabályozás maga az a táptalaj, melyre szükségük van, hogy virágozzanak. Itt vannak az eszközök annak bemutatására, hogy a bevándorló közösségek megszervezhetik azt, hogy tagjaikat egyesítsék, honfitársaik ellen agitáljanak és kampányoljanak, valamint a többieket megfélemlítsék és uralják azokkal a jogi fegyverekkel, melyekről a tudatlanok és a rosszul tájékozottak gondoskodtak. Amint előretekintek, rossz előérzettel vagyok telve; mint a római, úgy tűnik, hogy látom „a Tiberis folyót sok vértől tajtékzani”.

Az a tragikus és makacs jelenség, melyet elborzadva figyelünk az Atlanti-óceán túlpartján, de ami ott át van szőve magának az Államoknak a történelmével és létezésével, ide hozzánk is eljön saját akaratunkból és saját hanyagságunkból. Csakugyan majdnem teljesen eljött. Számszerűleg amerikai mértékű lesz jóval a század vége előtt.

Még most is csak határozott és sürgős cselekvés fogja azt elhárítani. Hogy vajon lesz-e közakarat annak a cselekvésnek a megkövetelésére és érvényre juttatására, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy látni, de nem beszélni nagy elárulás lenne.

Hidra - Kuruc.info