1949. szeptember 16-án, pénteken kezdődött meg Rajk László és társai bírósági pere a Vas- és Fémmunkások Szakszervezete székházának nagytermében, s nyolc nappal később már ítélethirdetésre került sor. A hírhedt koncepciós per több vádlottja is zsidó volt, így Justus Pál, aki a szociáldemokrata mozgalomból evezett kommunista vizekre. A két leghíresebb zsidó vádlott Szőnyi Tibor és Szalai András volt. Előbbi a kommunista párt káderosztályát vezette, utóbbi pedig a helyettese volt. Mindketten bitófán végezték, akárcsak Rajk. Justus azonban megúszta, „csak” életfogytiglant kapott.
 Május elsejei ünnepség 1947-ben. A tribünön elöl balról Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Rajk László és Marosán György látható (fotó: Berkó Pál/Fortepan) |
A kirakatper ügyésze Alapy Gyula volt. Hosszú vádbeszéde végén hangzott el az a mondat, amelyet azóta is sokan idéznek: „Veszett kutyákkal szemben a védekezésnek egy módja van: agyonverni őket.” (Rajk László és társai a népbíróság előtt. Bp., 1949, 229. o.) Akár zsidók, akár nem azok, tehetjük hozzá a döbbenetes mondathoz. Igen, döbbenetes, még akkor is, ha tudjuk, hogy például Rajk László is közönséges kommunista gonosztevő volt, csak a bűne nem az volt, amivel vádolták, s amiért bitófára küldték. Rajk nem volt mártír, csupán balek. A legfelsőbb kommunista vezetők egyikeként súlyos károkat okozott a magyar nemzetnek, belügyminiszteri tevékenységért egy akkor bekövetkező fordulat esetén börtönben lett volna a helye, élete végéig.
Azért idéztük Alapy hírhedt mondatát, hogy lássuk, az Új Élet című zsidó hetilap bizony a kommunista ügyész kottájából játszott. Elöljáróban szükséges még megjegyezni, hogy a tárgyalás során többször is szóba került a zsidó vádlottaknak a cionizmushoz való viszonya. Ez ugyan csak soványka mellékszál volt az ügyben, de, mint látni fogjuk, az akkoriban nem éppen Izrael-barátságáról ismert zsidó hetilap nem tért ki a kérdés elől. Jött válasz, nem is akármilyen. Az alábbiakat a téma érzékenysége miatt is szeretettel ajánljuk Heisler András Mazsihisz-elnök figyelmébe.
A per kezdete előtt egy nappal megjelent számában az Új Élet terjedelmes cikket szentelt az ügynek. Hazaárulók – ez a tömör cím. Ne feledjük, a bírósági per még nem is kezdődött el, a honi alzsidóság lapja már ítélkezett. Idézzünk fel néhány részletet a cikkből.
Nem pártügyről van szó, hanem a legtipikusabb hazaárulásról! Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és társai – közönséges, sötét, aljas hazaárulók! /…./
Ezek a brigantik, akik felett most a nép bírósága ítélkezik, mindnyájunk békéjét és nyugalmát veszélyeztették.
Ezek a brigantik – idegen érdekek képviseletében és idegen pénzekért – arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a magyar népi demokrácia nagyszerű eredményeit és tönkretegyék a békés fejlődés impozáns vívmányait. Kísérletük természetesen eleve kudarcra volt ítélve a népi demokrácia impozáns ereje következtében.
(Új Élet 1949. szeptember 15., 1. o.)
Egymás után kétszer is szerepel az „impozáns” szó. Mire nem képes a túlfűtött lelkesedés!
Akkoriban még nem találták ki a holokausztot, ez a szó még nem volt a közbeszéd része, de már akkor is divat volt az alzsidók körében a mértéktelen „holokausztozás”. Íme:
A most népbíróság elé kerülő hazaárulók azoknak a fasisztáknak a segítségével akarták megvalósítani rémuralmukat, akik hozzátartozóinkat Auschwitzba és Bergen-Belsenbe hurcolták, akik szüleinket és gyermekeinket gázkamrába taszították, akik testvéreinket és barátainkat a Duna-parton tarkón lőtték és a hullámokba lökték.
(Uo.)
Természetesen a vádiratban nem szerepelt olyasmi, ami a fenti idézetre rímelne. A vád szerint Rajkék nem akartak reklámot csapni a „holokausztnak”, nem akartak zsidókat ölni, már csak azért sem, mert több vádlott maga is zsidó volt. Ez az Új Élet névtelen cikkíróját persze nem érdekelte, az Auschwitz-kártyát már akkor is divat volt előhúzni. Olvassunk tovább:
A véreskezű Franco és a véreskezű Tito képviselik „legtisztábban” a hitleri örökséget. Rajk László a magyar Tito és a magyar Franco szerepére pályázott.
(Uo.)
Tehát: Rajk és zsidó „bűntársai” a hitleri örökséget képviselték. Felettébb pikáns.
 Rajk László és Brankov Lázár szembesítése a Népbíróságon, ügyük tárgyalásán, 1949 szeptemberében (fotó: Hámor Szabolcs/MTI) |
Végül még egy idézet, mert a cikkből természetesen nem maradhatott ki az obligát ülepnyalás:
Hála Rákosi Mátyás éberségének és hála a magyar népi demokrácia erejének, a hazaárulókat idejében ártalmatlanná tették.
(I.m. 2.)
 Rajk és törpe terrorista zsidó cimborája 1946-ban - rossz lóra tett az elvtárs |
Ha már belepillantottunk az Új Élet idézett lapszámába, még egy hosszabb cikkre érdemes utalnunk. A lap 3-4. oldalán interjú olvasható Dane Levine melbourne-i újságíróval, aki, mint a bevezetőből kiderül, az Ausztráliai Kommunista Párt zsidóügyi titkára. Megtudjuk, hogy nemcsak zsidóügyi titkár működik ott, hanem egy egész zsidóügyi titkárság. Dane Levine zsidóügyi zsidó titkár óriási felfedezéssel örvendeztette meg az alzsidóság lapjának olvasóit: „Csak a munkásság segítségével lehet legyőzni a fasizmust és az antiszemitizmust.”
Mint már a bevezetőben írtuk, 1949. szeptember 24-én hirdette ki az ítéletet a Népbíróság különtanácsa, amely a másnapi lapokban is megjelent. Ekkor, 1949. szeptember 25-én jelent meg a Népszava című kommunista napilapban Faludy (Leimdörfer) György hírhedt verse, amely nem szerepel a Kossuth-díjjal, Budapest díszpolgára címmel és egyéb elismerésekkel elhalmozott zsidó költő összegyűjtött verseit tartalmazó kötetben (Faludy György: Nyolc szörnyeteg. Népszava, 1949. szeptember 25., 6. o.)
 "A tőke mérges üstjein pácolt nyolc pudvás múmia: ha száz élet volt éltetek, holnapra el kell múlnia!" - Ezért jár a Kossuth-díj és a díszpolgárság... |
Három nappal a vers megjelenése előtt az Új Élet „Nyolc gonosztevő” címmel tudósított a Rajk-per első napjairól. A zsidó költő „szörnyeteg”-nek nevezi a vádlottakat, a zsidó lap „gonosztevő”-nek – ismét ne feledjük, a szörnyeteg-gonosztevők között zsidók is voltak. Pillantsunk bele az Új Élet újabb cikkébe:
Csőcselék, söpredék, szemét az egész társaság. Egyik sem jobb a másiknál. Gonosztevők ők. Nem is politikai bűntettesek, hanem közönséges gonosztevők. /…/
A tárgyalás tapasztalatai túlmentek a vádirat megállapításain is. A brigantik még több aljasságot követtek el. A banditák még szennyesebbek voltak.
(Nyolc gonosztevő. Új Élet 1949. szeptember 22., 4. o.)
S mit akartak ezek a gonosztevők, köztük a zsidó „csőcselék, söpredék, szemét”? Bizony, jól tippel az olvasó, újabb „holokausztot”, mi mást?
Ugyanazok a csendőrök tértek volna vissza az országba, akik annakidején végighajszolták a magyar zsidókat (helyesen: magyarországi zsidókat – a szerk.) az ország határai felé az útvonalakon, akik lépten-nyomon lepuffantották hozzátartozóinkat, és akik heringek módjára zsúfolták be az Auschwitzba és Dachauba induló vagónokba (sic!) apáinkat, anyáinkat, testvéreinket, barátainkat.
(Uo.)
Még egy idézet a cikk végéről:
Hidegfejű bérencekről, elvetemült spiclikről, pénzért mindenre kapható banditákról van szó, akik mellett egyetlen enyhítő körülményt sem lehet felhozni. Rajkékkal kapcsolatban csak súlyosbító körülmények foroghatnak fenn.
(Uo.)
Maradjunk még az idézett lapszámnál. A következő oldalon kis glossza olvasható, a címe egy évszám: 1944. Ebből is érdemes szemelgetni, mert lehet ám még tupírozni Auschwitzot, Dachaut:
Ott szerették volna folytatni, ahol Sztójayék és Szálasiék idején abbahagyták. A gyilkolásnál és fosztogatásnál. a deportálásnál és tarkónlövésnél.
Rajkék, amikor a horthysta és nyilas brigantikra támaszkodtak, voltaképp Horthy csendőreinek és Szálasi nyilaskereszteseinek visszatérését készítették elő. Gyilkosok szabad vadászterületévé akarták átalakítani ezt az országot.
(1944. Új Élet 1949. szeptember 22., 5. o.)
Bizony, ez a nagy meglepetés. A zsidó vádlottak, Szalai, Szőnyi, Justus a nyilasok visszatérését kívánták, és persze ők is gyilkolni akartak – zsidókat.
Lapozzunk tovább. Ugyanennek a lapszámnak a hetedik oldalán újabb cikk a Rajk-ügy kapcsán. Nem sok ez? - kérdezhetnénk. Elvégre az Új Élet a zsidó felekezet hivatalos lapja, hitéleti kérdések helyett azonban politikai ügyekkel foglalkozik. Elöljáróban írtuk, hogy a per folyamán a zsidó vádlottak kihallgatásakor szóba került a cionizmus is, de csak érintőlegesen. Az Új Élet azonban nem kerülhette meg a kérdést, akkoriban a Mazsihisz jogelődje nem rajongott Izraelért, sőt. Olvassuk hát el figyelmesen az alábbi sorokat:
Felmerül a kérdés, hogy miképp kerültek közös nevezőre a Rajk-perben szereplő banditák sorában a Horthy-fasiszták, rendőrspiclik, csendőrbesúgók, soviniszták, trockisták és cionisták? /…./
Szinte magától értetődő, hogy minden nacionalizmus – tehát a cionizmus köntösében jelentkező burzsoá nacionalizmus is – a nemzetközi osztályharc fasiszta oldalára vezet. Aki elkötelezi magát a nacionalizmusok valamelyikének – és ez alól a cionizmus sem kivétel -, az akarva-akaratlan a fasizmus támogatójává szegődik.
(Felmerül a kérdés. Új Élet 1949. szeptember 22., 7. o.)
Itt álljunk meg egy pillanatra, mert történelmi jelentőségű okfejtéssel van dolgunk. Aki cionista, tehát a zsidó állam lelkes híve, pártolója, az maga is fasiszta. Nem mi mondtuk, hiteles forrásból merítettünk. S most olvassuk tovább a cikket:
Ezért óvtuk néha kissé erősebb szavakkal is a magyar zsidóságot a cionizmustól és ezért igyekeztünk visszatartani minden erőnkkel azokat, akik megtévesztetten és félrevezetetten kerültek a cionizmus lobogója alá.
A Rajk-perben persze nem a megtévesztettekről és a félrevezetettekről, hanem a megtévesztőkről és félrevezetőkről, a brigantikról és söpredék figurákról van szó cionista vonatkozásban is: azokról, akik a cionista szerveket arra használták, hogy fedőszervük legyen kémkedésüknek.
A magyar zsidóság dolgozó tömegei ma tisztábban látják, mint bármikor, hogy milyen helyes volt éles választóvonalat húzni a cionizmus és a demokratikus magyar zsidóság (sic!) közé, s milyen fontos volt, hogy megszűnjék nálunk az a cionista mozgalom, amely nacionalista jellegénél fogva idegen imperialisták szolgálatába állíthatta volna a megtévesztett és félrevezetett zsidók egyes csoportjait.
(Uo.)
A Rajk-per zsidó vádlottjai tehát a zsidó lap szerint „söpredék figurák”, akik az imperialisták szolgálatába állíthatták volna szegény hazai zsidókat. Hála Rákosi Mátyásnak, ez nem történt meg. A hazai cionista szervezetet betiltották, a honi zsidóság elindult a népi demokrácia felé, nem tévedt a fasiszta cionizmus útjára.
Úgy véljük, ez az egyik „legszebb” írás az Új Élet 1949-es évfolyamában. Csak az egyik, mert van még sok szépség a lap hasábjain. Rajkék fölakasztása előtt két nappal hangulatos írás jelent meg az Új Életben. A Mazsihisz jogelődje azzal is büszkélkedhetett, hogy a Síp utcában kommunista pártalapszerv és szakszervezeti bizottság is működött. Ezek ketten békeünnepséget tartottak, ami csodásra sikeredett. Íme:
A Pesti Izr. Hitközség és az Országos Iroda MDP helyi szervezete a Szakszervezeti Bizottsággal közösen szocialista szellemű békeünnepséget rendezett október 6-án. Roóz Rezső kultúrfelelős megnyitó szavai után Drexler Gyula, a helyi szervezet titkára mondotta el ünnepi beszédét. /…./
A béke védelmezőinek táborában nem állunk egyedül. Abban a táborban vagyunk, amely a nagy Szovjetunió bölcs vezérének, Sztálin generalisszimusznak vezetésével és irányításával meg akarja és meg is fogja védeni a békét. A nagyhatású beszédet a jelenlévők lelkes és ütemes „éljen Sztálin”, „éljen Rákosi” kiáltással kísérték. /…./
A jól sikerült műsor után az egybegyűlt közönség kritikájában kiértékelte az ünnepi est műsorát. Az Internacionálé hangjaival ért véget a szép ünnepség.
(A Hitközség és az Országos Iroda dolgozóinak békeünnepsége. Új Élet, 1949. október 13., 10. o.)
Az írás végére kívánkozik még egy idézet. Rajkék kivégzésével egy időben jelent meg magyarul Sztálin műveinek első kötete. Erről a (zsidóság bensőséges hitéletét minden bizonnyal átható és alakító) nagy eseményről az Új Élet is hírt adott. A Nagy Októberi Szocialista Forradalmat méltató cikk szerzője Sós Endre, aki érdekes módon a háború előtt még cionista lapban publikált, aztán a háború után elindult balra, s addig ballagott, amíg kikötött a kommunista klozetban. Erről a rémületes emberről egyszer külön is írni kellene; hosszú évekig ő volt a Mazsihisz jogelődjének a vezetője, tehát Heisler András egyik elődjeként méltathatjuk munkásságát. Sós elvtárs írta:
A Nagy Októberi Forradalom évfordulóját nem ünnepelhette volna meg méltóbban a magyar nép, mint azzal, hogy megajándékozta önmagát Sztálin művei magyar nyelven megjelenő gyűjteményes kiadásának azzal az első kötetével, amely ezentúl minden bizonnyal állandó olvasmánya, örök útitársa, harci eszköze lesz minden magyar dolgozónak.
(Sós Endre: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára. Új Élet 1949. november 3., 2. o.)
Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, Sós Endre könyvtárában a harci eszköz a Tóra és a Talmud között talált helyet.
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy 1949 őszén az Új Élet zsidó hetilap hangja durvább volt, mint a Mindszenty-per idején. A söpredékezés, brigantizás, csőcselékezés a zabolátlan kommunista újságírás jellemzője, ezt a gyakorlatot követte a zsidó felekezet immár nyíltan kommunista hangvételű hetilapja. Ráadásul olyanokat gyalázott, akik maguk is zsidók voltak, s akiket koncepciós perben ítéltek el. Ideje hát a számvetésnek.
Kétrészes cikkünk címében a „hetven év múltán” megfogalmazás szerepel. Ennek oka, hogy a szöveg még az óévben íródott. Természetesen „a hetven év” nem veszíti el értelmét, mert a sorozatot terveink szerint hamarosan folytatjuk. Ha van rá olvasói igény, akkor minden hónap végén fölidézzük, mit írt hetven évvel korábban, az adott hónapban az alzsidóság lapja. Nem törekszünk majd teljességre, csak csipegetünk. Hála Sztálinnak és Rákosinak, van mit csipegetni.
B. - Kuruc.info
Korábban írtuk: Számvetés - hetven év múltán (1. rész)
