Spengler szerint az antik embernek az „itt és most” és az „élj a mának” időfelfogása határozta meg létszemléletét, ezért ezt a kultúrát ahistorikusnak tekinti. Ez talán meglepő, hiszen az ókori görögöknek voltak történészei, és létezett például az olimpiai időszámítás, de nem a történelmi múlt és az idő követése volt a fontos a számukra, hanem a jelen. Ezzel kapcsolatban az alábbit írja:

„Az antik ember megtanult óra nélkül élni – s nyilvánvalóan nem minden szándék nélkül; a napszakokat – Augustus koráig s jóval azon túl is – az egyes testek árnyékának hossza alapján mérte, jóllehet az egyiptomi és babiloni lélek még régebbi világaiban – egy szigorú időszámítással összefüggésben, a múltat és a jövőt mélyen figyelembe véve – állandóan használtak nap- és víziórákat. Az eukleidészi [..] antik létezés teljességgel bezárkózott a pillanatszerű jelenbe. Semmi sem emlékeztette a múltra s az eljövendőre. A vérbeli antik ember éppúgy híján van az archeológiának, mint az asztrológiának, ami nem más, mint az előbbi lelki fordítottja.”

Az archeológia a múlt kutatásának szimbóluma, az asztrológia a jövőé. Az antik ember, habár jól ismerte a babiloni és az egyiptomi kultúra pontos történelmi kronológiáját és naptárszámítását, mindebből bensőleg semmit sem tett magáévá.

„Sem Platónnak, sem Arisztotelésznek nem volt csillagvizsgálója. A periklészi korszak utolsó éveiben Athénban olyan néphatározatot hoztak, amely mindenkit, aki asztronómiai tanokat terjesztett, közjogi felelősségre vonás (görögül: εἰσαγγελία) szigorú vádjával fenyegetett meg. Ez fölöttébb jelképes aktus volt, melyben az antik lelkiségnek az az akarata fejeződött ki, hogy az [idő- vagy térbeli] távolságot világtudatukból mindenféle értelemben száműzze.”

Spengler szerint „Az emberek akkoriban még minden egyes órát s minden egyes napot önmagáért éltek meg. Ez egyaránt érvényes az egyes görögre és rómaira, a városra, a nemzetre és az egész kultúrára.”

Az olimpiai naptárat a Kr. e. 5. században alkotta meg Hippiász, aki Kr. e. 776-ban határozta meg az első olimpiát, az időszámítás kezdetét. Ezzel kapcsolatban Spengler Beloch német történészre hivatkozva írja, hogy az olimpiai győztesek listája Kr. e. 500 előtt csak kitalálás, és hogy „az V. század előtt Görögországban senki sem gondolt arra, hogy történelmi eseményekről tudósításokat vagy feljegyzéseket készítsen (Beloch, I, 1, 125)”.

Spengler szerint az olimpiai időszámítás a görögöknek egy igen késői próbálkozása volt arra, hogy egyiptomi mintára valamiféle naptárat vagy időrendi táblázatot állítsanak össze, de valójában csak irodalmi segédeszköz volt, ami nem terjedt el a nép körében. „Nem arról van szó, hogy egy naptár jó-e vagy sem, hanem arról, hogy azt ki használja, s hogy a nemzet élete eszerint folyik-e vagy sem. Az antik városokban semmi sem emlékeztet az időtartamra, az elmúlt vagy az eljövendő időre”

Ami a történetírást illeti, Thuküdidész, Polübiosz vagy Tacitus a jelenkor eseményeit önmagukból megértve magyarázták, de hiányzik náluk az évszázadok történelmét átfogó szemléletmód. „Az antik történetírás valamennyi kitűnő alkotása arra a politikai jelenre korlátozódik, melyben a szerző élt – szöges ellentétben a mi korunkkal, melynek történelmi mestermunkái kivétel nélkül a távoli múltról szólnak.” „Thuküdidész esetében is azonnal szembeötlik, amikor könyvének legelső oldalain elképesztő módon azt állítja, hogy az ő korát megelőzően (Kr. e. 400 körül!) semmilyen lényeges esemény nem történt a világban.”

A görög kultúrában a történelmi események pontos követése helyett sokáig a mítosz volt a meghatározó. Spengler szerint az antik történelem egészen a perzsa háborúkig egy lényegileg mitikus gondolkodás terméke, amelyet ma már megérteni is alig tudunk:

„Ha meggondoljuk, hogy a görögség világtudatában minden átélt esemény – tehát nemcsak a saját, személyes, hanem az általános múlt is – azon nyomban a minden pillanatban tovasuhanó jelen időtlen, mozdulatlan, mitikus módon megformált hátterévé változott – olyasformán, ahogy az antik érzésvilágban Nagy Sándor története már halálának bekövetkezte előtt kezdett összeolvadni a Dionüszosz-legendával, vagy hogy Caesar semmi különösebb kivetnivalót nem talált abban, hogy önmagát Venustól származtassa –, akkor meg kell vallanunk, hogy bár nekünk, a nyugati kultúra gyermekeinek – kikben mélyen benne gyökerezik az az időbeni távolságok iránti érzék, melynek alapján a Krisztus születése előtti és utáni hétköznapi időszámítás szinte magától értetődővé vált – egy ilyen lelkivilág utólagos átélése úgyszólván lehetetlen.”

A fentiekkel összefüggésben, a művészetben ugyanúgy a mítosz volt a meghatározó: „Az antik művészet egészen a császárkorig csak egyetlen – számára bizonyos mértékig természetes – anyagot [inspirációt] ismer: a mítoszt. Még a hellenisztikus kori szobrászat idealizált ábrázolásai is mitikusak.”

Spengler szerint az antik kultúrának nem volt emlékezete, “mert nála hiányzik a múlt és a jövő, mint az eszmélet rendező perspektívája, s a tudatot az a „tiszta jelen” tölti ki – mégpedig számunkra egészen ismeretlen intenzitással –, melyet Goethe az antik élet valamennyi megnyilvánulásában, de legfőképpen a szobrászatban, oly gyakran megcsodált.”

Nézzük a fenti időszemlélettel összefüggő temetkezési szokásokat. A görögöknél a mükénéi kor (Kr. e. 16.-12. század) után terjedt el a hamvasztás, amely a rómaiaknál is a meghatározó temetkezési forma volt.

„Az antik kultúra kialakulásának küszöbén – annak a mulandóságnak megfelelően, amely külső és belső múltjuk minden részére kiterjed – megjelenik a halotthamvasztás szokása. Ε temetkezési forma szakrális kiemelése a többi közül [..] teljességgel idegen volt a mükénéi kor számára. A homéroszi [..] időkben azonban bekövetkezik a temetkezésről a hamvasztásra való hirtelen – csakis lelki okokkal magyarázható – áttérés, s e hamvasztást pedig, mely az »Iliász« tanúsága szerint jelképes aktusnak számított, az ünnepélyes megsemmisülés, a minden történelmi maradandóság tagadásának aktusát megillető pátosszal hajtották végre.”

Miután Akhilleusz megöli Hektórt, Homérosz így írja le a harcos elhamvasztását az Iliászban: „Hosszú kilenc napon át hordták oda egyre a szálfát: ám hogy a Hajnal jött sugarát terjesztve tizedszer, hozták már ki a harcos Hektórt, könnyeket ontva, és tették tetemét tetejébe a máglya tüzének. És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből, nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.” Majd „lángszínű” borral eloltják a tüzet, és a maradványokat eltemetik.

Spengler szerint: „Az antik ember – a legmélyebb, tudattalan életérzéstől indíttatva – a halottégetést, a megsemmisítés aktusát választotta, ezáltal erőteljes módon juttatta kifejezésre az Itthez és a Mosthoz kötődő eukleidészi létezését”. „Semmiféle történelmet, időtartamot, múltat vagy jövőt, gondot vagy megoldást nem akart, s ennélfogva elpusztította azt, ami már semmiféle jelennel nem rendelkezett, pl. Periklész, Caesar, Szophoklész és Pheidiasz testét.”

A túlvilágképet illetően, a görögöknél a halál után Kharón, a Styx révésze viszi át a lelket a holtak folyóján Hádész birodalmába (ezért temetkeztek pénzérmével, a révész fizetségével). Létezett (vagy kialakult) az Elízium elképzelése is, ahol a halál után bőség van, örök tavasz és árnyékos ligetek, de az Odüsszeiában például az olyan hatalmas harcosok is az alvilágban vannak, mint a félisten Akhilleusz vagy Aiász (Ajax). Odüsszeusz az alvilági látogatása során találkozik Akhilleusszal, dicséri, mint aki a halottak népe felett uralkodik, amire utóbbi azt válaszolja: „Csak ne dicsérd a halált nékem soha, fényes Odüsszeusz.” Majd elmondja, hogy napszámban szívesebben túrná másnak a földjét, minthogy az alvilágban legyen fejedelem, „ahol csak a holtak laknak, s nincs tudatuk, s a halandók árnyai pusztán”.

A görög tehát nem feltételezte, hogy a halál után jobb helyre kerül, különösen összehasonlítva Egyiptom vagy a kereszténység túlvilágképével, vagy akár a hindu vallással, ahol az újjászületés mindig új esélyt is jelent. Itt érthetjük meg a mítosz és a heroizmus kiemelt jelentőségét az egész görög kultúrában: más súlya van annak, amikor az itt és mostban élő hős mindent feláldoz, mint amikor valaki a földinél boldogabb túlvilági öröklét tudatában teszi ugyanezt.

Anyaghasználat tekintetében a dórok eredetileg fából építették a templomot, majd ezek mintájára kezdtek később követ használni: „A dórok figyelemre se méltatták a kőépítkezés mükénéi technikáját, s építőanyagként ismét a fát és az agyagot használták [..]. A dór stílus voltaképpen a fa stílusa. Az olümpiai Héraiónban Pauszaniasz korában még lehetett látni az utolsó, fából készült oszlopot, amit még nem váltottak fel kőoszloppal.”

„A művészettörténetben párját ritkító és példa nélkül álló szimbólum, hogy a görögök – ellentétben a mükénéi előidőkkel – egy kőben rendkívül gazdag területen építészetükben a kő helyett visszatértek a fa felhasználásához; ezzel magyarázható az építészeti maradványok hiánya Kr. e. 1.200 és 600 között. Az egyiptomi – növényt ábrázoló – oszlop kezdettől fogva kőből készült, a dór oszlop pedig fából, amiben az antik léleknek a tartósság iránti mély ellenérzése fejeződik.”

Tehát az „itt és most” és az „élj a mának” létszemlélete nyilvánult meg a temetkezési szokásokban (hamvasztás), a fa használatában, valamint abban, hogy a túlvilági élet nem volt jobbnak tekinthető a földinél.

Az antik kultúra térszemlélete a közelire, a fizikailag jelenlévő egyedi testre koncentrál. A görög művészetek, a szobrászat vagy az antik vázák kifejezetten az emberi testet jelenítik meg, anélkül hogy a háttérnek és a perspektívának bármi jelentősége lenne. A szobrok jellemzője az arányosság, a statikus stabilitás és a fizikai tökéletesség. Spengler szerint az egyedi test az antik kultúra ősszimbóluma, ami szoros összefüggésben van az időszemléletükkel azáltal, hogy a jelen pillanatot és a kézzelfoghatót állítja a középpontba.

Ennek a térszemléletének a kialakulása a görög szigetvilághoz kapcsolódik, de az ókori poliszok is az elkülönülő, egyedi test jelképei. A görög kultúrát Spengler „eukleidészinek” nevezi, mivel a matematikájuk a geometriára, az egyes testek megmérésére koncentrál, oldalakra, szögekre, területre és térfogatra.

A fentiek szellemében a görög kozmológia az atomokat, a bolygókat és más égitesteket gömböknek képzelte. Mivel a csillagok helyzete az égen egymáshoz képest nem változik, úgy gondolták, hogy a világot is egy gömb határolja körbe, amin ezek elhelyezkednek. A végtelen űr elképzelése távol állt volna tőlük: „A mi végtelen világűrünk [..] az antik ember számára egyszerűen nem létezett. Még csak elképzelni sem tudta. Másfelől a hellén kozmosz [..] számára az egyedül magától értetődő kozmosz.”

Nem véletlen, hogy az antik kultúra a ruha nélküli meztelen testet ábrázolta, ellentétben a nála régebbi egyiptomi vagy sumér kultúránál, vagy a nála fiatalabb gótikus emberábrázolásnál. „Az óegyiptomi szobor éppúgy tagadja a test önértékét, mint a gótikus ruhaalak; az utóbbi [..] az arc és a kezek nyelvét emeli ki, az előbbi pedig [..] a személyes jelleget a fejre korlátozza”

„A kezdeti idők [..] építészete minden ezután következő művészet ősanyja; ez határozza meg azok választékát és szellemét. Ezért az antik képzőművészet története voltaképpen szakadatlan munkálkodás azon, hogy végső tökélyre juttassanak egy kizárólagos ideált, azaz meghódítsák a szabadon álló emberi testet, mint a tiszta, dologi jelen foglalatát. Úgy építették a meztelen test templomát, ahogy a fausti zene [..] hangokból emelt székesegyházat.”

A görög szobrászat másik sajátossága a fejábrázolás másodlagossága, és ezáltal a lelki mélység hiánya, összehasonlítva a fausti kultúrával:

„Hasonlítsuk össze a naumburgi székesegyház szobrainak vagy Dürer és Rembrandt alkotásainak fölöttébb „történeti” fejábrázolásait a hellenisztikus kori alkotások fejábrázolásaival, mondjuk az ismert Szophoklész szoborral! Az előbbiek valamely lélek történetének egészét elmesélik, az utóbbi vonásai szigorúan egy pillanatszerű lét kifejezésére szorítkoznak, s hallgatnak mindarról, ami az életpálya során e léthez vezetett – már ha erről egy hamisítatlan antik ember esetében, aki mindig kész s sohasem készül, egyáltalában beszélni lehet.”

„A görögök mindazt gondosan kerülték, ami lehetővé tette volna, hogy a fej által valami benső és szellemi fejeződjék ki. Az életrajzi elem, a sors hiányzik belőlük. Egyetlen valódi karakterfejet sem lehet találni egészen Lüszipposzig; csak maszkok vannak. Vagy vegyük szemügyre a formát a maga egészében: milyen mesteri módon kerülték el azt a hatást, hogy a fej a test kitüntetett része legyen! Ezért olyan kicsik s oly jelentéktelenek a fejek a test egészéhez viszonyítva, ezért olyan kevéssé kidolgozottak. Mindenütt úgy formázzák meg őket teljes egészében, mint a test részét – mint egy kart vagy egy lábszárat –, s sohasem úgy, mint az „én”-nek a székhelyét és szimbólumát.”

„A szabadon álló meztelen test végső tökélyre jutott létében nyoma sincs a mélységélménynek” „Az antik szobrászat ezért a közeli, a kézzelfogható, az időtlen művészete. Ezért tartozik kedvenc motívumai közé a két mozgás közötti rövid, legrövidebb ideig tartó nyugalom ábrázolása; az utolsó pillanaté a diszkosz eldobása előtt, vagy az elsőé paionioszi Niké földreszállása után, amikor a test lendülete már megtört, de a lobogó ruhadarabok még nem hullanak alá.”

Az antik kultúra vizsgálatát még folytatni fogjuk, de most térjünk át a Nyugatra.

A nyugati kultúra kiemelkedően historikus, amely folyamatosan méri az időt, kutatja a csillagászatot és a történelmet. A jövő és a múlt egyaránt fontos számára, amit a nyugati ember régészet iránti vonzódása is mutat.

„A nyugati népek közül a németek voltak azok, akik feltalálták a mechanikus órát, a múló idő hátborzongató szimbólumát” “A nyugati tájakat éjjel-nappal – ezernyi toronyban felhangzó – harangütések kongása tölti be, melyek a jövőt folyamatosan hozzákapcsolják a múlthoz, s így az „antik” jelen tünékeny pillanatát egy roppant tág viszonyban oldják fel. Az a korszak, amely e kultúra születését jelzi, vagyis a szász császárok kora, egyúttal a mechanikus órák felfedezésének időszaka is. A nyugati ember egyszerűen elképzelhetetlen az igen-igen aprólékos időmérés nélkül – ez pedig nem más, mint a történő világ kronológiája, s teljes egészében megfelel az archeológia iránti roppant erős igényünknek, vagyis annak, hogy minden megtörtént dolgot megőrizzünk, feltárjunk és összegyűjtsünk. A barokk kor – azáltal, hogy feltalálta az egyént állandóan kísérő zsebórát – a groteszkig fejlesztette tovább a toronyóra gótikus szimbólumát.”

A Nyugat időszemlélete a keresztény alapokból indul ki: „A múlt a mi számunkra a keresztény időszámítás és az ókor-középkor-újkor séma alapján rendeződik el; a korai gótikus időktől kezdve a vallás- és művészettörténet kategóriái is ezen az alapon fejlődtek ki”. A szakaszokra osztott (teremtés, megváltás, végítélet) időszemlélet azután fokozatosan megy el abba az irányba, hogy az időt egy lineáris, folyamatosan előrehaladó végtelennek tekintse.

A fausti ember nem csak akaratlanul, mintegy kényszerből halad egy meghatározott életúton, hanem tudatosan alakítja a történelmet. „Nyugat-Európa történelme akart, Indiáé pedig megesett sors.” A végtelen időt céltudatos cselekvéssel kell megtölteni, eredményekkel, felfedezéssel. Ez hajtja a folyamatos fejlődést, az innovációt, a határok meghaladását.

A nyugati térszemlélet ehhez hasonlóan szintén a végtelenre irányul. „Ahogy a Nílus völgye viszonyul a Huang-ho menti táj hullámzó domboldalához, úgy viszonyul a kövekkel körbezárt [egyiptomi] templomi út a kínai kertépítészet kígyózó ösvényeihez. S valami egészen hasonló és titokzatos módon az antik kultúra eukleidészi létmódja ugyanígy kapcsolódik az Égei-tenger sok apró szigetéhez s hegyfokához, valamint a Nyugat folyvást a végtelenben vándorló szenvedélye a tágas frank, burgund és szász síkságokhoz.”

Claude Lorrain (1600-1682) francia barokk festő képei a tekintetet a távolira, a végtelen felé irányítják, de festészete elképzelhetetlen ősi romok nélkül, ami a múlthoz kötődés szimbóluma. A nyugati embernek különleges kötődése van a szülőföldhöz (Vaterland), ami a történelmi és kulturális folytatólagosság megtestesítője. Ezzel szemben a görögök a városállamukat (az egyedi poliszt) tekintették az otthonuknak, a korábban pásztorkodó, vándorló-legeltető életmód folytató araboknál és a zsidóságnál pedig a vallási/törzsi egységen van a hangsúly a „haza” elvont fogalma helyett (amit ma is láthatunk, mindegy, hogy Londonban vagy a Közel-Keleten élnek).

Spengler szerint a nyugati kultúra ősszimbóluma a végtelen tér, amilyennek a nyugati ember a kozmoszt is látja. Ebből a létszemléletből és a történelmet formáló, cselekvő akaratból következik a törekvés a végtelen meghódítására. Terjeszkedés, gyarmatosítás – a vadnyugat, az Északi- és a Déli-sark, a világűr vagy az óceán mélyének felfedezése és meghódítása – ez a törekvés a nyugati kultúra sajátossága.

„A tér és az akarat azonossága [..] fejeződik ki Kopernikusz és Kolumbusz s nem kevésbé a Hohenstaufok és Napóleon tetteiben – ti. mint a világtér feletti uralomban.”

A tudomány és technológia folyamatos fejlesztése, a gazdaságban a vég nélküli GDP növekedés ugyanúgy a határok meghaladásáról szól. A matematikában az infinitezimális számítás (a latin infinitus, vagyis végtelen, lehatárolatlan szóból), és a végtelen pénzteremtés, amikor a bankok a betéteket hitelként újra kihelyezik, ugyanez. A pénz elválik fizikai, kézzelfogható jellegétől, amilyennek az antik kultúra embere látta.

A szellem világában a terjeszkedést, a végtelen tér meghódításának szemléletét a mindenkire érvényes univerzalizmus jeleníti meg. Nem csak a kereszténység univerzális, hanem a nyugati ideológiák, az emberi jogok, a liberalizmus vagy a szocializmus is.

A végtelenre irányuló létszemlélet, az akarat (mint irány), valamint az az elképzelés, hogy a történelemnek célja van, arra ösztönzi a nyugati embert, hogy átformálja az őt körülvevő világot. Ebben rejlik a fausti ember nagysága és tragédiája is, hiszen a végtelenre irányuló célokat soha nem lehet elérni igazán. Goethe Faustja a fenti szellemiséget testesíti meg: egy olyan hős, aki mindent feláldoz a tudás elnyerése és a végtelen meghódítása érdekében, hogy aztán rájöjjön, a vágyai nem valósulhatnak meg teljes mértékben.

Nem beszéltünk még az Istenről, a túlvilágképről és a temetkezési szokásokról. A keresztény alapokból kiindulva – de Spengler szerint attól függetlenül is – a végtelen tér és időszemlélet az univerzalizmussal és az egyetlen, mindenható Isten elképzelésével fér össze. Már a Walhalla is minden érzékelhető valóságon túl, távoli, homályos, fausti tájakon lebeg, a végtelenbe veszve, annak magányos isteneivel és hőseivel – szemben az Olümposszal, ami a kézzelfogható görög talajon nyugszik. „Ahogy az istenfogalom a reneszánsz óta észrevétlenül a végtelen világtér fogalmával válik azonossá, s elveszíti érzéki, személyes vonásait [..] úgy válik egyúttal mindennemű szemléletességtől megfosztott világakarattá.”

Spengler szerint „a gótikus lélek a testi vég bekövetkezte után várta a halhatatlanságot s egyúttal egyfajta egyesülést a végtelen térrel”. Ezt a lelkiséget talán az előkelő vikingek temetkezési szokása testesíti meg a legjobban, amikor a holttestet egy hajón a vízre bocsátották, miközben a hajón lévő máglyát meggyújtották, így a holttest elhagyta a fizikai valóját, szimbolikusan egyesülhetett a végtelen térrel, miközben még halálában is mozgalmas maradt.

„Ha összefoglaljuk mindezt – vagyis a csillagterek ama látványát, amellyé Kopernikusz világképe tágult, a Föld felszínének a nyugati ember révén történő birtokbavételét, melyre Kolumbusz felfedezésének következményeképp került sor, az olajfestészet perspektíváját és a tragikus színjátszást s a haza átszellemített érzését, s ha mindehhez hozzátesszük a gyors közlekedés civilizált szenvedélyét, a levegő birtokbavételét, az északi-sarki utazásokat s az alig megközelíthető hegycsúcsok megmászását –, akkor mindebből a fausti lélek ősszimbóluma, a határtalan tér bukkan elő, s a lélekmítosz különös, ebben a formában tisztán nyugat-európai képződményeit – az „akaratot”, az „erőt”, a cselekvést” – ennek származékaiként kell felfognunk.”

Ebben az írásban az antik és a nyugati kultúra létszemlélete és fő mozgatói kerültek bemutatásra. A kettő számos jellemzőjét viszont csak az összehasonlításukon keresztül lehet jól bemutatni, ahogyan a könyvében Spengler is teszi. A folytatásban ezért szó lesz majd művészetekről, festészetről és zenéről, a görög templom és a gótikus katedrális összehasonlításáról, a Sixtusi Madonnáról, sorseszméről, valamint apollóni és fausti erkölcsről.

(A szerző olvasónk.)