Hol vannak a Fidesz vagy akár a Tisza Párt „oktatási szakértői”? Léteznek egyáltalán? Nos, ha léteznek is, semmit nem képesek mondani. Mert az igazságról szólni ebben az ügyben sem lehet. Márpedig a kétségbeejtő igazság az, hogy amit az elmúlt évszázadok során iskolának neveztünk, az nem létezik már. Az oktatási intézményekben leginkább látszattevékenység zajlik, illetve a tanárok és a pedagógiai asszisztensek a gyermekek felügyeletének feladatát látják el. Az oktatási személyzet egy része persze küszködik, és – inkább kevesebb, mint több sikerrel – igyekszik lekötni a gyerekek figyelmét valamivel. Jobb esetben a tananyaggal. De egyre kevesebb sikerrel.

Mellbevágó megállapítások? Eltúlzom a baj mértékét? Nos, vegyük csak számba, melyek is voltak a hagyományos, hosszú évszázadokon keresztül eredményesen működő iskolarendszer alappillérei: fegyelem, a tanári tekintélyre támaszkodó viszonylag szigorú nevelés, tanári magyarázat (bizonyos tárgyakból szemléltetéssel kiegészítve), gyakorló feladatok megoldása, feleltetés, röpdolgozat, házi feladat, otthoni tanulás (naponta, több órán keresztül), rendszeres ismétlés, órai vázlat készítése, tankönyvek, munkafüzetek használata, kötelező olvasmányok. Mi maradt meg napjainkra a felsoroltak közül a „digitális bennszülöttek”, a Z, illetve még inkább az alfa generáció tagjainak úgynevezett oktatása és nevelése során? Léteznek-e még egyáltalán azok a pillérek, amelyekre a nyugati civilizáció oktatási rendszere felépült?

Nézzük csak sorjában, mely tartóoszlopok dőltek ki teljesen, és melyek azok, amelyek, ha rogyadozva is, de még állnak. Haladjunk sorjában. Ami mindenfajta nevelés és oktatás alapfeltételét, a fegyelmet illeti, az teljességgel felbomlott. Az okok sokrétűek. A „hátrányos helyzetű”, „másképpen szocializálódott” (jelentős részben cigány) „kisebbség” (rövidesen többség) tagjainak kezelése lehetetlen helyzetbe hozta a velük is foglalkozó pedagógusokat. Főleg úgy, hogy a „cigánykérdés” hivatalosan nem létezik, tabu, a „kisebbség” megfegyelmezésére tett kísérletek pedig könnyen rásüthetik az intézkedő tanár fejére a rasszizmus bélyegét, és kiváltatják a neveletlenkedő nebuló családjának haragját. A fegyelmi gondok súlyosbodásához hozzájárulnak természetesen a mindig és mindenben a diákoknak igazat adó, csakis a gyermeki jogokat ismerő, de a kötelességekről hallani sem akaró liberális nevelési elvek, továbbá az autista, ADHD-s és egyéb idegrendszeri gondokkal küszködő gyermekek számának ijesztő növekedése. Mivel a liberális pedagógiai maszlag alapján tilos a „szegregált oktatás”, így sem a „súlyosan hátrányos helyzetű”, sem a pszichés problémákkal terhelt, magatartászavaros gyermekeket nem lehet teljességgel elkülöníteni a többi gyermektől. (Részlegesen különválasztják őket egy-egy iskolán belül, de micsoda „megbélyegzés” lenne őket egy elkülönített intézményrendszer keretei közé helyezni.) Tanári tekintély már csak nyomokban létezik, de ha itt-ott, egy-egy valóban megnyerő személyiségű és határozott fellépésű pedagógust tisztelnek és szeretnek is a diákjai, a „szigorú” tanári fellépés előbb-utóbb a liberális pedagógusok, illetve a hasonlóképpen a liberalizmus kórjától szenvedő szülők ellenállásába ütközik. Tegyük hozzá azt is, a tanárok kezéből teljességgel kicsavarták a fegyelmező eszközöket: nem a testi fenyítést sírom vissza, de manapság még az erőteljes rendreutasítás is sértheti a diákok érzékeny lelkét, a digitális naplóba beírt figyelmeztetésnek, intőknek, rossz magatartási jegyeknek pedig alig van visszatartó erejük.

Ráadásul a tanintézményekben zajló nevelés csakis akkor lehet eredményes, ha otthon a családban, illetve a „közösségi médiában” nem rombolják le nap mint nap mindazt, amit a lelkiismeretes és elkötelezett tanárok a diákok lelkében és szellemében felépítettek. Márpedig sokszor bizony lerombolják. Ami a tanári magyarázatot illeti, az persze nem tűnt el, ellenben a „digitális tartalmakon”, videojátékokon, látványos akciófilmeken nevelkedett Z, illetve még sokkal súlyosabb mértékben az alfa generáció tagjai képtelenek néhány percnél hosszabb ideig összpontosítani figyelmüket egy tanári előadásra. Némiképpen segítséget jelent ugyan, ha a pedagógus digitális úton vetített képek, ábrák, térképek, videók alapján igyekszik érdekessé, szemléletesebbé tenni előadását, csakhogy alig van olyan lebutított, érdekesen összeállított képi és videón közvetített tananyag, amely felvenné a versenyt azokkal a néhány perces, netán hosszabb, de látványosságban, izgalomban verhetetlen „digitális tartalmakkal”, melyeken a gyermekeink csüngeni szoktak. Az órai feladatmegoldás létezik ugyan, azonban a tanárok egyre súlyosabb akadályokkal találják szembe magukat: a diákok jelentős része ugyanis a feladatok szöveges meghatározásának értelmezésével is csak hellyel-közzel boldogul, ezért azután – a fegyelem fenntartásának eszközök híján szinte lehetetlen feladata mellett – a pedagógusnak rengeteg időt és energiát kell fordítania arra, hogy elmagyarázza, voltaképpen mi is a teendő.

A feleltetés, a röpdolgozat egyre inkább eltűnik az iskolákból, mivel az uralkodó pedagógiai rögeszme szerint sok diák számára a nyilvános számonkérés súlyos „kudarcélmény”, „lelki sebeket okoz”, a röpdolgozat pedig állítólag igazságtalan, hiszen a „diákok nem készülhettek fel rá”. Az osztály előtti feleltetéssel a tanárok két másik okból is felhagytak: egyrészt igazi emberpróbáló feladat rendet tartani addig, amíg valaki felmondja a leckét, másrészt mivel a diákok szinte semmit sem tanulnak (erről még lesz szó lejjebb), ezért szinte borítékolható az elégtelen osztályzat… De melyik pedagógus akarja, hogy diákjainak jelentős része félévkor, év végén megbukjon? Ha sok rossz jegyet osztogat egy tanár, előbb-utóbb figyelmeztetést kap az iskolai vezetés részéről, és kétségbe vonják pedagógiai alkalmasságát. De persze a szülők tiltakozására is számítani lehet. (Igen, a „nemzet napszámosainak” - a gyerekekkel, szülőkkel, ilyen-olyan kisebbségekkel szemben - jogai nincsenek, csak kötelességei!) Továbbá az amúgy is túlterhelt pedagógusok csak maguknak okoznak bajt, mert még több munkájuk lesz, ha túl sok elégtelen jegyet adnak. Hiszen a bukásra álló diákokkal javítódolgozatokat kell íratniuk év közben vagy az „év végi hajrá” amúgy is zsúfolt napjaiban, vagy pedig tömegesen kell a pótvizsgán küszködniük a bukott nebulókkal, miközben úgy a feljebbvalóik, mint a szülők haragjával is számolniuk kell, amennyiben osztályismétlésre ítélnek gyermekeket. Micsoda kutyaszorító, jobb az elején szabadulni belőle, amelynek egyik útja éppen a feleltetés, illetve a röpdolgozatok mellőzése.

Jelentem továbbá, hogy a házi feladat és az otthoni tanulás, a kötelező olvasmányokkal egyetemben a múlt relikviái közé lépett. A házi feladat és az otthoni tanulás legfőbb akadálya a digitális függőség: vannak gyerekek, akik őszintén szeretnének otthon tanulni, sőt a házi feladatot is elvégeznék, de a mobiltelefonon fellelhető izgalmak vonzása sokkal erősebb. Ha pedig mindenképpen meg kell írni a házi feladatot, a ChatGPT pillanatok alatt megoldja. Manapság sem irodalmi fogalmazást, sem történelemesszét, de földrajzi, biológiai teszteket, matematikai, fizikai feladatokat sem érdemes leckeként feladni, mert elsöprő többségük valamelyik digitális platformon nyeri el végső formáját. Ugyan melyik pedagógusnak van – ezernyi feladata mellett – ideje és energiája a házi feladatok mindegyikét alávetni ellenőrző programnak, amely kimutatja, hogy azok ténylegesen önálló munka eredményei-e vagy pedig a ChatGPT (esetleg itt-ott módosított) alkotásai? Felmerül természetesen a kérdés: a szülők miért nem figyelnek jobban gyermekeikre, és miért nem tiltják el őket a számítógép használatától, amikor házi feladatot írnak? Nos, nem csupán azért, mert más, „fontosabb” dolguk van, nincsenek otthon, dolgoznak. Más ok is meghúzódik a háttérben. Sok szülő ugyanis, akik maguk is átestek a liberális agymosáson, még támogatják is gyermeküket ebben a csalásban, ugyanis úgy vélik: a tananyag „elavult”, „nem az életre készít fel”, nem baj tehát, ha gyermekük „trükközik”, és átveri az „ostoba, múltba ragadt tanárt és iskolát”. Ugyan mi szükség van, teszi fel sok szülő a kérdést – amit azután hangoztatnak persze gyermekeik is –, a „mai világban verselemzésekre, miért kell a költők életét ismerni, miért kell ma már senkit sem érdeklő régi eseményekről olyan részletesen tanulni, és mindenféle matematikai, fizikai képletet bemagolni”? „Miért is kellene az atomok szerkezetét, a légkör összetételét vagy bármi mást tudnia a diákoknak, hiszen ha minderre bárki kíváncsiak, ott a Wikipédia, a ChatGPT, onnan megtudhat mindent.” Sőt, vannak pedagógusok is, akik szintén értelmetlennek tartják a „tényadatok tömkelegének bemagoltatását a mai digitális világban.” Nem is teszik meg.

Ezen kívül pedig a szövegértési képességek súlyos hiányosságai miatt – felmérések szerint az általános iskolát elvégző diákok közel fele funkcionális analfabéta – a gyerekek (és persze a felnőttek) jelentős része nem érti, amit olvas, sőt még az órán esetleg írt vázlatot sem tudják sokan értelmezni, de a tankönyvek „tudományos”, „érthetetlen” szövegét végképp nem. Ami pedig a kötelező olvasmányokat illeti… nos, a gond régóta fennáll, egyes liberális tanárok bizonyos, főleg a magyar nemzeti tudat élesztgetése szempontjából fontos könyveket és verseket régóta nem tanítanak. (Miképpen számos történelemtanár fontos történelmi összefüggéseket sem tár fel a tanóráin a gyerekek előtt, bár jelentős részben ennek oka saját döbbenetes tudatlanságuk és a beléjük oltott liberális tévképzetek.) A mai diákok szülei, sőt talán még a nagyszüleik közül is néhányan a Kötelezők röviden című kiadványt tanulmányozta az eredeti művek elolvasása helyett. Azonban mára már eljutottunk oda, hogy a diákok egy részének a kijelölt olvasmányok tartalmáról írt rövid összefoglalás értelmezése is gondot jelent. Mi több, a jelentősebb művekről sok évtizeddel ezelőtt készült filmeket is „unalmasnak, érthetetlennek” tartják, és képtelenek végignézni. De hogyan is várhatnánk el, hogy a középiskolába lépő diákok olvassák és értelmezni tudják például az Antigonét, a Hamletet, később a Bánk bánt vagy Az ember tragédiáját, amikor kicsi gyermekkorukban alig vagy soha nem meséltek nekik, és egyetlen könyvet – sem Az egri csillagokat, sem A Pál utcai fiúkat, sem a Légy jó mindhalálig című Móricz-regényt, sem semmi mást – nem olvastak el? Írott, hallott szövegek megértése azért is jelent súlyos gondot „digitális bennszülöttek” többsége számára, mert kicsi koruk óta képeket látnak a tévében, a tableten, a mobilon, így a hallott, olvasott mondatokból, metaforákból, szimbólumokból képet alkotni, egyáltalán a leírt, meghallgatott történetet elképzelni csak nagy nehézségek árán, vagy sokan még úgy sem képesek.

Nem csoda hát, ha sok diák alapvető szavak, kifejezések, fogalmak értelmével nincsen tisztában, és közismert történetekről – melyeket valaha minden gyerek tudott (például a legfontosabb bibliai történetek, március 15. eseményei stb.) – még csak nem is hallottak. A hiányosságok pótlása pedig szinte a lehetetlennel határos, amikor a gyerekek jelentős része sem a némiképpen hosszabb írásbeli szövegeket, sem a szóbeli magyarázatokat értelmezni, felfogni alig képes, a házi feladatokat majd minden tárgyból ChatGPT oldja meg helyettük, így sem képalkotási, sem logikai képességeik nem fejlődnek ki. De az a kevés diák is, aki képes szembefordulni az áradattal, és önállóan olvas, tanul, és figyelni próbál az órákon, az iskolai fegyelem és a számonkérés hiánya miatt könnyen elveszítheti lelkesedését és kitartását.

Az oktatás helyzete tragikus, és napról napra romlik. Ha a kedves Olvasó azt gondolja, a fentebb bemutatott súlyos gondokról heves viták zajlanak a tantestületekben, pedagógiai fórumokon, nagyot téved. A tanárok egy része vagy a kormányt hibáztatja a letagadhatatlan válságért, vagy pedig úgy gondolja, az oktatás tényleg teljes körű reformra szorul, mert a „mai modern világban nincs szükség ilyen mennyiségű tananyag tanítására”. De vajon a digitalizáció és esetleg számos más, lehetséges tényező (az élelmiszerekben lévő vegyi agyagok, gyógyszerek, oltások mellékhatásai) vezetett – mindenfajta tudatos szándék nélkül – az ifjúság szellemi, lelki, idegi állapotának rohamos romlásához, és ennek nyomán a hagyományos oktatás teljes kiüresedéséhez, az iskolarendszer ha nem is formai, de tartalmi összeomlásához? Nos, úgy hiszem, egy tudatos törekvésről van szó az „új világrend” konstruktőreinek részéről. Gyermekink szívét, lelkét akarják elrabolni, a nemzeti, vallási, sőt a nemi identitást szeretnék kitörölni elméjükből, hogy engedelmes, gondolkodni képtelen „fogyasztó, munkaerő állatokat”, „digitális rabszolgákat” neveljenek belőlük. A hagyományos iskolai oktatás és nevelés ellehetetlenítésével el kívánják metszeni az identitást, világképet, gondolkodást megalapozó gyökereket, és rá kívánják kötni az eljövendő nemzedékek agyát a gépre, hogy azon keresztül diktálják nekik a globális rend urai, miképpen értelmezzék a világot és saját szerepüket az életben.

(A szerző olvasónk.)