Rasmussen az első dán, aki a NATO-t vezetheti, nem csoda hát, hogy a kis skandináv állam roppant büszke is korábbi miniszterelnökére. Dán politikus még sose emelkedett ehhez hasonlóan magas szintű nemzetközi posztra. A NATO-nak ugyan már nincs olyan jelentősége, mint a hidegháború idején, de még mindig a világ legerősebb katonai szövetsége, és az egyetlen olyan intézmény, amely Európát és Észak-Amerikát biztonságpolitikailag összeköti. És ez meg is magyarázza a szervezet lomhaságát, életképtelenségét. Európa egyre inkább eltávolodik az izraeli birodalomépítő vágyakat egyre erőteljesebben kielégítő Amerikától, aki viszont a világ egyik legerősebb hadseregét felügyeli és mint ilyen a NATO legnagyobb befolyású tagországa.

Mindenesetre az 56 éves Rasmussen, aki közgazdaságtudományi tanulmányai végeztével liberális politikusként csinált karriert hazájában, igen súlyosan terhelt örökséget vesz át. A Rasmussen kinevezése körüli belső válság, ami komoly feszültséget okozott a tavaszi NATO-csúcson, még ma is érezteti hatását. A szervezetben még mindig arról az árról alkudoznak, amelyet Törökország a politikus kinevezésébe való beleegyezéséért követelt. És legalábbis nyitott kérdés, hogyan alakul majd az általa vezetett NATO viszonya az iszlám világgal. Ez a beszédtéma már önmagában jelzi, hogy a védszövetségként működő szervezet gyakorlatilag a haláltáncát járja. Az elmúlt évtizedek közbeszédében terroristának kikiáltott muszlimok, most a NATO-nak diktálnak úgy, hogy Törökország óhaja, melyet a jelek szerint teljesítettetek, vagy teljesíteni fognak a katonai vezetők, és mindeközben egyre inkább felszínre kerülnek a valódi, eddig elhallgatott törésvonalak, melyek leginkább Európa és az Egyesült Államok, illetve a német befolyást mérsékelni óhajtók és Németország között léteznek.

Veterán NATO-diplomaták szerint még soha nem vette át a vezetést ekkora teherrel egy főtitkár sem. Ankara a nyílt ellenállást Berlin, Párizs és London jelöltjével szemben végül egy olyan kompenzációs csomagért cserébe adta fel, amelynek pontos tartalmát csak a résztvevő állam-, és kormányfők ismerik. Négy feltétel azonban kiszivárgott. Az első, hogy Rasmussen kérjen nyilvános bocsánatot a véleményszabadságot hangsúlyozó véleményéért, amit a dán lapokban megjelent Mohamed-karikatúrák ügyében tanúsított. Három éve az iszlám világ felháborodott az akkori miniszterelnök álláspontján. Török felfogás szerint Rasmussen bocsánatkérésére végül néhány nappal a NATO-csúcsot követően sor került egy Isztambulban rendezett konferencián.

Második feltételként Dániának be kell zárnia a skandináv országból sugárzó „Roj TV" csatornát, amelyet Ankara a terrorszervezetnek minősített Kurd Munkáspárt (PKK) szócsövének tart. A beszüntetéshez vezető első lépések megtörténtek és ez máris mutatja, hogy NATO és ami a szomorú, hogy ezen belül Európa is, kész megadni magát a jövő új „civilizációjának”, az iszlámnak. Ekkora teljesítmény EU-n kívüli ország ritkán ért el a katonai szövetség szervezetén belül.

Harmadsorban a törökök egy magas beosztású NATO-parancsoki tisztséget akarnak, amelyet általános vélemény szerint az amerikaiak át is adnak nekik. Itt pedig elővillan az európai és jenki ellentét, ugyanis Németország például hallani sem akar arról, hogy a töröknek ilyen magas rangú poszt jusson a NATO-n belül, ugyanakkor az amerikaik biztosan megkérik az árát annak, hogy átadják a töröknek a pozíciójukat. Naivitás lenne azt hinni, hogy ez nem hat majd ki a Törökország EU-hoz való csatlakozásának problémájára.

Végül negyedikként a NATO-nak erősítenie kell a párbeszédet az iszlám világgal, amihez Törökország egy megfelelő tisztséget követel.

E legutóbbi feltétel ártalmatlannak hangzik, mégis súrlódásokhoz vezetett. A csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy a törökök ezt a feladatot a politikai kérdésekben illetékes főtitkár-helyettesi posztra akarják ruházni, amely tisztség vezetője a kívülálló államokkal való kapcsolatokat gondozza. A hivatalt jelenleg egy német diplomata, Martin Erdmann tölti be. Berlin a posztot természetesen nem kívánja átadni Ankarának és maga az „iszlám portfolió" témakör sem tetszik a német kormánynak. Egy új tisztség létrehozása pedig súlyos önértelmezési kérdéseket vetne fel a NATO számára. Kapcsolatait mindeddig biztonságpolitikai kritériumok határozták meg, sosem vallásiak. Elmondhatjuk hát, hogy Rasmussen megválasztásával a NATO-ban új korszak kezdődött, ám ennek iránya véletlenül sem a szebb jövő felé mutat. A nyugati (nyomaiban még keresztény, többségében még fehér) kultúrkör egy fontos csatát vesztett el az iszlamizáció trójai falovával, Törökországgal szemben.

Végül Rasmussen egy még mindig komolyan terhelt kapcsolatot örököl Oroszországgal kapcsolatban. A két fél ugyan már tárgyal egymással, de a grúziai háború geopolitikai következményeit brüsszeli diplomaták szerint még nem haladták meg. Moszkva kizárólag ott működik együtt a NATO-val, ahol érdekében áll - így például Afganisztánban. Az amerikai egyeduralmi szemlélettől megfáradt NATO-vezetők, most kénytelenek szembesülni azzal, hogy az iszlámmal szembeni harcuk során szövetségesként beszámítható Oroszország eltávolodott tőlük, helyette pedig a „a terroristák már a spájzban vannak” kényelmetlen szituációja állt elő.

S míg az oroszok azt akarják, hogy a szervezet mondjon le a Grúziával és Ukrajnával való bővítésről (ez azonban ellenkezne a NATO elhatározott szándékaival, ráadásul úgy tűnik, az Obama-adminisztráció sem fogadná el), addig Izrael, kihasználva a jenkik európai befolyását tovább halászhat ebben átláthatatlanul zavaros helyzetben. Az új főtitkár megválasztása, a török befolyás erősödése, Oroszországgal való fagyos viszony, az amerikai befolyás és az izraeli haszonelvűség együttesen pedig könnyen megáshatja Európa sírját!