Lopott, hazudott, antiszemitázott, a szovjet megszállókat marasztalta, ráadásul a magyar bíróság elől szökött gyáván külföldre, véleményét nem vállalva (s nem a zsidótörvények miatt), és lett Károlyi irodavezetője - ezt az antimagyar zsidót készülnek pénteken a Nemzeti Sírkertben eltemetni. Mert mi ezt is hagyjuk.
Újraközöljük az alábbi kiváló összeállítást, forrás: Magyar Nemzet 2005. augusztus 17. (5. oldal)


Fejtő Ferenc hamis mítosza

1955-ben a magyarok antiszemitizmusától óvott a Párizsban élő kritikus

Az időpont 2004. augusztus 31., híradás a rádióban: „Magas állami kitüntetést adott át Medgyessy Péter miniszterelnök a ma 95 éves Fejtő Ferenc kritikusnak.

Az átadáson megjelentek miniszterek, államtitkárok, közszereplők. Medgyessy Péter csókkal köszöntötte a kitüntetettet.

A laudáció megszólítása »kedves Ferikém« volt a miniszterelnök részéről. Ezután így folytatta a díjátadó: »Ritka pillanat egy miniszterelnök életében, amikor igazán örömmel nyújthat át egy kitüntetést.« Ezután az államfő nevében átadta Fejtő Ferencnek a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. A 95 éves író, újságíró meghatottan köszönte meg az elismerést. A ceremónia végén a lemondott kormányfő koccintott a kitüntetettel, majd sorrendben Lendvai Ildikóval, Kovács Lászlóval és Kiss Péterrel.”

Fejtő Ferencet ma szeretni illik Magyarországon. A rendszerváltozás idején mindenkit szerettünk, aki önhibáján kívül, a kommunista államhatalom tiltása miatt nem jöhetett haza. Akadtak olyanok, akik túlélték a maguk mítoszát, mások kivonták magukat a pártcsatározásokból, és megpróbálták megőrizni szellemi függetlenségüket, az emigráció évtizedeiben kikovácsolt jó hírüket, tekintélyüket. Fejtő Ferencnek ez nem sikerült. A Népszabadságban július 25-én közzétett Történelmi lecke Orbán Viktornak című írásával voltaképpen az egész magyar társadalomnak hadat üzent. Mindazok rosszallással olvasták érthetetlen kifakadásait, akik nem hiszik, hogy Csokonai Vitéz Mihály baloldali költő volt, s Bartók Béla munkássága bármilyen módon kötődne a liberális vagy szociáldemokrata indíttatáshoz, politikai felfogáshoz. Fejtő szerint József Attila baloldalisága is evidens, arról persze gondosan hallgat, hogy a költőt elvtársai hátba döfték, tehetségét elvitatták, magyarsága miatt kitaszították. A Párizsban élő, de újabban ismét Magyarországra tekingető kritikus mindazokat megbántotta, akik képtelenek bal- vagy jobboldali irodalomként, tudományként értékelni a maguk nemzeti kultúráját. Akik ezek alapján továbbra sem értik, hogy Déry Tibor miért lenne baloldali, Sinka István pedig jobboldali, vagy éppen fordítva, zavarodottságot érezhettek a Fejtő-cikk olvasásakor. Hazánkban persze nem létezik kétféle nemzeti kulturális örökség, de ez Fejtő Ferenc választott hazájában, Franciaországban is így van. Ha például párizsi akadémikusok előtt kifejtené, hogy Louis Aragon politikusabb alkata miatt eredetibb költő André Bretonnál, alighanem kinevetnék. Fejtő Ferenc gondolataiból kitetszik, hogy a huzamos nyugat-európai tartózkodás, a „művelt világban” való megmerítkezés cseppet sem tette fogékonyabb, nyitott személyiséggé. Ha jobban tetszik, újabb keletű dolgozataiból ugyanaz a sértettség, kívülrekesztettség, érdektelenség csendül ki, mint a második világháború előtti írásaiból. Mindenesetre ha megvizsgáljuk Fejtő előéletét, egyre kevésbé értjük, milyen erkölcsi alapon bírálgatja egy tőle oly távoli ország bármelyik politikusát, és miért érzi feljogosítva magát arra, hogy történelmi leckéket adjon másoknak.


„A büntetés elől külföldre szöktem”

Érdemes egy kicsit elidőzni Fejtő Ferenc első magyarországi korszakánál, egészen az 1938-as esztendőig. Kortársai közül jószerivel már csak ő él, ezért akár azt is megteheti, hogy személyes emlékeit utólag kénye-kedve szerint retusálgatja. Akad olyan visszaemlékezése (Pont egy viszály után, Élet és Irodalom, 1989. április 21.), amelyben mintha haszontalannak tartaná a harmincas években dúló népi-urbánus vitát. A maga idejében persze - Budapesten és Párizsban egyaránt - nagyon is vitatkozott, valósággal ölre ment a baloldali eszmék nevében. A kezemben tartom a népi írók egyik legfontosabb szócsövét, a Kelet Népe folyóiratot, amelyből talán kiderül, hogyan vélekedett Fejtőről néhány kortársa. 1938 decemberében a Fejtő-Fischl Ferenc című szerkesztőségi cikkben felhánytorgatják, hogy a francia fővárosból „öltögeti vissza nyelvét” a magyar írókra. Végül a következőt állapítják meg: „A Fejtő-Fischl típusnak mielőbb pusztulnia kell a magyar életből.” Fejtő Ferenc mindmáig számon tartja ezt a rövidke cikket. A szerző kilétét is ő fedte fel egyik írásában: „én 1938-ban mint a Népszava párizsi tudósítója - legalábbis ezen az ürügyön - kimentem Párizsba. Akkor a Kelet Népe című lapban Féja Géza aljas támadást intézett ellenem, elképesztő válasz volt…” Az üggyel kapcsolatban érdemes figyelmünkre Ungváry Krisztián tanulmányának (Értelmiség és antiszemita közbeszéd) állítása, amely szerint Fejtő a zsidótörvények elől szökött volna Párizsba. Valójában egy bírósági eljárás miatt hagyta el Magyarországot, amint azt maga is elismeri 1946-ban (Népi és városi, Haladás, október 24.) Párizsból küldött cikkében, igaz, ismét nagyot rúg a magyarsága miatt ekkoriban teljesen kiszolgáltatott, életveszélyben forgó Féjába: „Amikor ugyanis épp a makói parasztok politikai érettségét a középosztály bornírtságával szembeszegező Népszavában megjelent cikkemért engem elítéltek súlyos börtönre, s e büntetés elől, amelynek kitöltése után nyilván internáltak volna, külföldre szöktem: ő (Féja - a szerk.) a Magyarország vezércikkében fejezte ki harsány örömét afölött, hogy a »gyökértelen és hazátlan« intellektüeltől - tőlem - a »független magyar bíróság« végre megszabadítja a magyar munkásmozgalmat.” Fejtő tehát valójában a várható bírósági elmarasztalás elől menekült Párizsba. Egyébként nem sokkal annak előtte Féja Géza bátran kiállt a bíróság előtt a Viharsarok című monográfiájában vallott nézetei védelmében, mint ahogyan más népi írók - például Kovács Imre - is hazájukban maradtak, és vállalták tabudöntögető írásaik jogi következményeit.

Ami Fejtőt illeti, ő az első adandó alkalommal elhagyta hazáját, és a háború utáni években a párizsi magyar nagykövet, Károlyi Mihály sajtóirodáját vezette. Fejtő Ferenc azt állítja, hogy József Attilával együtt, a harmincas évek közepén szakított a marxizmussal. Rejtélyes okoknál fogva ettől az időtől nem kommunistának, hanem szociáldemokratának vallja magát. Legalábbis utólag. A következő idézetek elgondolkodtatják az embert: ilyen keskeny volna a mezsgye a később szalonképtelen kommunista és a mindig vállalható szociáldemokrata világnézet között? „A történelmi materializmus (…) a történelem legmodernebb felfogása, amely nem egyszerűsíti azt merev hatások és okozatok dialektikájára, hanem a történelmet egész bonyolultságában igyekszik felfogni.” (Szocializmus, 1935. január 1.) „Az Új Szellemi Front (a népi írók szerveződése - a szerk.) nem tekinthető speciálisan magyar jelenségnek, hanem egy, a fasiszta ellenforradalom és a demokratikus erők küzdelmének késői szakaszán fellépő világtünet.” (Haladás, 1946. október 24.) Ugyanebben a cikkben: „Ki állítaná, hogy a rasszizmussal elegyített marxizmusnak (itt alighanem Veres Péterre céloz - a szerk.) vagy egyes »népiek« jobboldali kacérkodásának köszönhetjük a földreformot, nem pedig a Vörös Hadsereg győzelmének, s nem a munkáspártok határozott szándékának és erejének?” Mindezek mellett a történelmi leckék írója gyakran hangsúlyozza interjúiban, hogy a „száműzetés” évtizedeiben nem kívánt az elnyomott Magyarországra látogatni. Való igaz, hosszú idő után csak Nagy Imre temetésére érkezett vissza Budapestre. Csakhogy a megszállt ország sajtótermékeivel kapcsolatosan Fejtő már korántsem volt ennyire finnyás: a háború után, amíg tehette, publikált a hazai baloldali lapokban. A Sragner Márta könyvtáros által összeállított, Fejtő Ferenc magyar nyelven megjelent írásainak válogatott bibliográfiája című munka akár perdöntőnek is tekinthető. 1945-ben a Szocializmus című folyóiratba küldött két cikket Párizsból, egy évvel később hármat ide, egyet a Haladásba. 1947-ben hat írása jelent meg, ezenkívül Heinéről írt könyvet a Népszava kiadónál, egy évre rá a százéves Kommunista kiáltványt üdvözölte a Szocializmusban. Cikkei tanúsága szerint ekkoriban a francia munkásosztály helyzete, Marx és Heine kapcsolata, a szocializmus térhódítása foglalkoztatta leginkább. Sokatmondó tény, hogy 1948 és 1955 között nem találunk magyar nyelvű publikációt, csak a forradalom előestéjén fordult ismét anyanyelve felé. Fejtő magyartudásával kapcsolatosan figyelemre méltó Illyés Gyula 1978-as párizsi utazásáról írott, március 15-i naplójegyzete: „Este 8-kor Neuillyben (49 Bd. Victor Hugo) Veronikával Fejtőéknél vacsorán. Kende Péterék jönnek még oda. A világhelyzetről - ugyancsak pesszimisták. Fejtő - negyvenévi ittlét után - már akkor is franciául fogalmaz, ha magyarok számára ír, mással fordíttatja le.”

Fejtő Ferenc mítosza elválaszthatatlan a József Attilához fűződő barátságától. Megszámlálhatatlan alkalommal beszélt a költőről, elemzéseinek, tanulmányainak se szeri, se száma. Fejtő rendszerint a József Attilához legközelebb álló személynek ábrázolja magát, és ebben mindenki máson, beleértve Major Tamást, Kádár Jánost, valamint az egykori földalatti és földfeletti kommunistákat, túltesz. Az az érzésünk támad, mintha Fejtő egy pillanatra sem tévesztette volna szem elől József Attilát. Mindig a közelében volt, mindenről értesült, maga a költő is az ő társaságában érezte magát a legjobban. Legjelentősebb versei szinte a szeme láttára születtek, már-már a barátságnál is többet jelentett számára a tragikusan elhunyt zseni. Annak ellenére, hogy József Attilának köztudomásúlag úgy kellett a dicséret, mint egy falat kenyér, Fejtő néha nem volt tekintettel erre: „Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. - Igen - mondtam -, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. - Engem minek tartasz? - kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. - Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy - feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel.”


József Attila legjobb barátja?

Annak ellenére, hogy Fejtő a legjobb barátjaként ábrázolja József Attilát, a tragédia előtt megmakacsolta magát, és nem segített a zaklatott, beteg költőnek. Talán a rossz lelkiismeret teszi, de Fejtő ma is jól emlékszik a történtekre. Az Indexnek ez év április 11-én adott interjúban elmondta, hogy egy nappal az öngyilkosság előtt barátaival Balatonszárszón meglátogatta József Attilát: „Könyörgött, hogy vigyük vissza Pestre, nem akart ott maradni a nővéreivel. De nagyon kicsi volt a kocsi, és ráadásul öten ültünk benne. Viszont megígértük, hogy jövő vasárnap érte jövünk, nem öten, hanem csak hárman, és akkor felvisszük. Azt sosem felejtem el, ahogy beültünk az autóba, intettünk neki, ő pedig ott állt a ház kapujában, teljesen lelombozódva, lehajtott fejjel búcsúzott tőlünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlhaladott az állapota, volt már ő korábban is letört.” Fejtő személyes emlékeit, József Attilához fűződő kapcsolatát kétségkívül megszépíti az idő. Nem megbízható adatközlő, gyakran különböző változatokat ad elő. Eleinte például azt állította, hogy a költőt kizárták a kommunista pártból, később módosította a véleményét, és ma már azt mondja, hogy ő maga lépett ki (Mórocz Zsolt: A legenda oda - Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról). A költő mellett játszott saját szerepét viszont gondosan kidomborítja, nem csoda, hogy a HVG (Szép szópárbaj, 2005. január 12.) cikke egyenesen azt állítja, nélküle nem születtek volna meg József Attila gondolati versei: „A mind gyakrabban letargiába eső s a szoros leadási határidőkre fittyet hányó költőből újra és újra olyan programverseket préselt ki, mint az 1936-os A Dunánál vagy a következő évi könyvnapi számba rendelt Hazám.” Ha valaki József Attila életében vagy utóéletében ellenfélnek tűnik, azzal kíméletlenül elbánik. Különösen a költő mellett felbukkanó nőket nézi rossz szemmel, nem érzi József Attilához méltónak például Szántó Juditot („már régen úgy éreztem, hogy Attilának nem ilyen asszony kell, és Juditra más okokból is haragudtam”). Az ügy utóéletéhez tartozik, hogy Szántó Judit szentül meg volt győződve arról, hogy Fejtő veszi fel József Attila szerkesztői fizetését. Ez a motívum megjelenik József Jolánnak a Cserépfalvi Kiadónál 1940-ben közreadott életrajzában is.

Fejtő ma is rendkívül érzékenyen reagál, ha valaki megkérdőjelezi József Attilához fűződő kapcsolatának kizárólagosságát. Az idén januárban perrel fenyegette meg a Duna Televíziót, miután egy József Attiláról szóló dokumentumfilmben Cserépfalvi Katalin úgy emlékezett, Fejtő nem ment el a szárszói temetésre. Az ártalmatlan mellékmondatból hatalmas botrány kerekedett, végül maga Szekeres László, a Duna TV alelnöke követte meg írásban a párizsi emigránst. Fejtő ezúttal sem hazudtolta meg magát, és „jobboldali összeesküvést” sejtett az ügy mögött: „Durván számolva két számottevő politikai erő van ma Magyarországon. Pontosabban négy: a jobboldali, a szélsőjobboldali, a szocialista és a liberális. Én csak a jobboldalnak tudok tulajdonítani egy ilyen kezdeményezést. Érdemes lenne utánanézni, kitől és milyen szubvenciókat kapott ez a 2001 és 2004 között készült film… A lényeg az, hogy ha tőlem eltávolítják József Attilát, akkor ő kicsit messzebb kerül a baloldaltól. Ki akarják maguknak sajátítani József Attilát.”


Fehérterrortól tartott

Fejtő persze nem mindig volt a forradalom és a társadalmi progresszió elkötelezett harcosa. Pontosabban kétféle módon mérte az igazságot. Amíg a nemzetközi változások felett őrködött, Magyarország sorsa hidegen hagyta, sőt még 1955-ben is a magyarok antiszemitizmusával riogatta a francia közvéleményt. Részlet Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza 1945- 1985 című könyvéből: „(Az előzőekben említett programnál) még negatívabb visszhangot váltott ki az e csoporthoz közel álló Fejtő Ferenc egy nyilatkozata a Le Monde című tekintélyes párizsi napilapban. Ausztria szuverenitásának visszanyerésével és semlegességével kapcsolatban 1955 tavaszán sok helyütt elhangzott az a követelés, hogy az oroszok ürítsék ki Magyarországot is. Fejtő arról elmélkedett, mi történnék Magyarországon az oroszok kivonulása esetén (ami teljesen elméleti feltételezés volt). »Az összes információk megegyeznek abban - írta Fejtő -, hogy a nép mai hangulatában a bosszúállás és a gyűlölet érzései uralkodnak, az antikommunistaság antiszemita hangsúlyt kap, ekként a kiürítés alkalmat adhatna igen súlyos rendzavarásokra, pogromokra és fasiszta jellegű államcsínyekre.« A cikk érthető megütközést keltett majd mindenütt, mert általános megítélés szerint súlyosan ártott a magyar érdekeknek, másfelől semmilyen adat nem igazolta, hogy a magyar nép a szovjet megszállástól felszabadulva a fehérterrorhoz folyamodnék.” Ha valaki őszintén kívánja hazája szabadságát, kiteljesedését, soha nem ad efféle nyilatkozatot. Sem otthon, sem menekülés közben, sem számkivetetten. A nagy magyar emigránsok Mikes Kelementől Márai Sándorig szerették hazájukat, és féltő aggodalommal figyelték az otthonról csordogáló híreket, eseményeket. A jelek szerint azonban akadnak olyanok is, akik önmagukból indulnak ki, és oda is találnak vissza. Fejtő Ferenc ezek sorába tartozik, és a legkevesebb, amit tehetünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk történelmi leckéit.