Évekkel ezelőtt, halála előtt 10 hónappal találkozni akart velem egy volt állambiztonsági tábornok. Meglepett, de nem mondtam ellent. A BM III. Főcsoportfőnökségének egyik csoportfőnökségén szolgált, de nem a III/III - nál, a volt belső reakció és szabotázselhárító csoportfőnökségen (nem ügyosztály!), amelyet a köznyelv politikai rendőrségnek hívott.

Úgy emlékszem, korábban csak egyszer találkoztunk, 1990-ben az Országházban. Most alig ismertem meg. Megviselték, elnyűtték, megalázóan leépítették a hatalom nélküli évek, testileg, lelkileg, szellemileg. Súlyos lelkiismereti kérdések gyötörték, családja felbomlott, korlátozta az arasznyi lét, többet volt kórházban, mint otthon, barátai meghaltak vagy elmaradoztak. Eltemette a szüleit is, két nagy gyermeke külföldre költözött, megtakarításait elemésztette az infláció, már főzni sem volt kedve, heteken át disznósajtot evett hagymával, márkás horgászbotját eladta.

Minden csak múlt idő volt körülötte, a korábbi hatalomtól kapott fényes évek emléke. Akkor, háta mögött a politikai rendszerrel erőt mutathatott, évtizedekig tapsoltak neki, állami kitüntetéseket tűztek az egyenruhájára, most jelentéktelen senki, akit elfelejtettek, akit észre se vesznek, nem ismerik meg az utcán, a fiatalok arrébb lökik a villamoson, de nem adják át a helyüket.

Hallgattam órákon keresztül, megkönnyebbült, hogy elmondhatta. A saját történetét megtoldotta másokéival is, néhány máig meg nem írt rejtélyes ügy szereplőinek valós titkaival, melyeket ő tárt fel, de köteles volt hallgatni róluk. Úgy váltunk el egymástól, hogy neki nem sok van vissza, de hadd hívjon fel néha telefonon, beszélnie kell valakivel, aki a Cég múltját kutatja, s meg is bízik benne. Így is történt. És tíz hónap múlva meghalt.

Most mégsem róla akarok írni. Csupán Ő jutott eszembe először, amikor jeles kutató társam nemrég meglepett egy furcsa verseskötettel, amely egy másik állambiztonsági tábornok neve alatt jelent meg. Évszám nélkül, saját szerzői kiadásban. „Szigorúan bizalmas! Különösen fontos!” jelzéssel, ami egykor az állambiztonsági belső jelentések jobb felső sarkában volt olvasható. A borítón a szerző és a cím:

A szerző: Dr. Horváth József (1931. október 10, Balatonkiliti, Holicska Anna – 2001. március 24, Budapest) ny. rendőr vezérőrnagy, a BM III/III Csoportfőnökség volt vezetője (1985. január 1 – 1990. január 15).

Négy testvére volt, hat elemit végzett. 1942-ben kezdett dolgozni egy üveggyárban, a Csepel Vasműveknél folytatta (1946-1947), majd asztalos tanonc 1949-ig. Akkor kerül az ÁVH-hoz, a karhatalomhoz, egyidejűleg belép az MDP-be. Kiképző- és politikai tiszt, 1955-ben főhadnagy. 1956 október 23-tól 29-ig a belső karhatalom I. Karhatalmi Zászlóalj 3. századának parancsnoka, 6 esetben vett részt bevetésen a felkelők ellen a főváros különböző pontjain. Október 30-tól a rokonainál bujkált, de november 3-án elfogták a felkelők és a Budapesti Országos Börtönbe szállították. November 7-től az I. Forradalmi Karhatalmi Ezredben teljesített szolgálatot. Decembertől a BM Kormányőrség Politikai Nyomozó Osztályának operatív beosztottja. 1958-ban r. százados.

1959-ben szerzett jogi diplomát, ezután nevezték ki a BM II. (Politikai Nyomozó) Főosztály 5. osztályára (belső reakció elhárítás) operatív beosztottnak, 1963-ban r. őrnagy. 1964-ben megbízott csoportvezető a BM III/III-4-a alosztályon, 1966-ban alosztályvezető a BM III/III-4-b alosztályon. 1965-ben elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, 1968-ban r. alezredes, majd Moszkvába küldték, ahol az SZKP KB Politikai Főiskoláján tanult 1970 és 1973 között.

Hazatérése után a BM III/III-2 Osztály vezetője lett, az ifjúság körében végzett elhárító munkát irányította. Egy évvel később, 1974-ben átvette a kulturális terület elhárítását végző BM III/III-4 Osztály vezetését és kinevezték a BM III/III Csoportfőnökség helyettes vezetőjének, 1975-ben r. ezredes. 1979-ben az MSZMP Politikai Főiskolájának tízhetes vezetőképző tanfolyamának hallgatója.

Ez az az időszak, amikor felettesei egyre hangsúlyosabb elismeréssel értékelik a párt politikájának hatásos végrehajtását állambiztonsági munkájában, - ahogy írják - szervezetten és határozottan fellép a nyugati fellazító politika megnyilvánulásai, a nacionalista, antiszemita cselekmények, a szovjetellenes izgatás, az emlékműrongálások, az utcai garázdaság, az ellenséges röplapterjesztés és a falfirkálás ellen. A csoportfőnökség pártbizottságának tagjaként kellően aktív és kezdeményező, okkal érdemli ki a BM „héjája” jelzőt a munkás-paraszt hatalom büntetőpolitikáját következetesen képviselő osztályharcos állásfoglalásaival. 1981-től a BM III/III Csoportfőnökség vezetőjének függetlenített helyettese, 1984 –től első helyettese.

1985 januárjában nevezte ki a belügyminiszter a BM III/III Csoportfőnökség vezetőjének, októberben pedig vezérőrnaggyá léptette elő. Ha csak a tényeket nézzük, nincs mit tagadni: rendszerszintű változtatásokat hajtott végre az állambiztonsági operatív munka jobb szervezettsége, összehangolása és végrehajtása érdekében, információs és nyilvántartási rendszerét frissítette, számos intézkedésével bővítette, korszerűsítette a napi munka módszereit és eljárásait, az értékelést és az elemzést.

1986-ban, amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, szolgálati érdekből visszatartották. Részt vett a rendszerváltoztatást megelőző átmeneti időszak jogalkotási folyamatában, több forgatókönyv kidolgozásában, néhány leendő intézmény (pl. Nemzetbiztonsági Hivatal, Információs Hivatal) működésének megtervezésében. 1988-ban a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntették ki. A párt továbbra is a „munkáspolitika” erőskezű hívét értékelte személyében. (Szolgálati ideje alatt két fegyelmi ügye is akadt: szóbeli figyelmeztetést kapott éberség elmulasztása miatt 1961-ben, s megrovást az operatív munkában elkövetett hibáért 1965-ben.)

1990 januárjában azonban a Duna-gate botrány kirobbanása után, 15.-i dátummal levélben kérte felmentését Horváth István belügyminisztertől. Megkapta. Január 18-án a belügyminiszter parancsára jogutód nélkül megszűnik a BM III/III Csoportfőnökség.

A radikális társadalmi átalakulás, a változó világ új kihívásai új politikai elvárásokat fogalmaztak meg az állambiztonsági szervek tevékenységével szemben. A régi elhárító munka szellemisége, szervezettsége és módszertana egyre kevésbé volt alkalmas az ellenzéki erők elleni fellépésre, amelyek közül némelyekkel együtt kellett volna működni a békés átmenet és a társadalmi nyugalom megőrzése érdekében. A folyamat helyes irányba terelése és tartása céljából a különbözőségek ellenére alig keresték a követhető azonosság elemeit, miközben az állandó súlypont változások és eltolódások miatt gyakran még mindig a távolságtartás dominált ott is, ahol már kölcsönösen együtt kellett volna működni a társadalmi intézményrendszer kibontakozó reformjával.

Az új helyzetben némi bizonytalansággal, helyenként és időnként tanácstalanul és kilátástalanul keresték helyüket a titkosszolgálatok, a működési zavarok pedig hol tehetetlenséghez, hol teljes káoszhoz vezettek. Ezt tükrözte Horváth József magatartása és több megnyilatkozása is. Múltját meg nem tagadva abban reménykedett, hogy az MSZMP vezetése alatt álló olyan koalíciós kormány alakul (MSZMP-MDF), amely a választások után működőképes lesz hatalmi vákuum nélkül, s ami konszolidálhatja az alkotmányos alapokra helyezett állambiztonsági munkát is.

Az új feltételekhez való alkalmazkodás legjobb szándékát és törekvéseit is keresztülhúzta azonban a társadalom ellentmondásos politikai állapotának megannyi kiszámíthatatlan fordulata, különösen akkor, amikor az egymás után alakuló pártok az emberek feje felett kötöttek olyan nem várt alkukat, amelyek lehangolóan cáfoltak minden demokratikus reálpolitikai várakozást, jogállami alkalmazkodást és kapcsolódási lehetőséget a konstruktív kibontakozást hirdető erőkhöz.

Horváth Józsefnek csalódnia kellett, nem lett MSZMP-MDF kormány, ellenben 1990 februárjában Pallagi Ferenc r. vezérőrnaggyal, az utolsó állambiztonsági főcsoportfőnökkel együtt vádemelés nélküli ügyészi megrovásban részesítették a Duna-gate ügy kapcsán államtitoksértés és kötelességszegés ügyében. Amikor a legfőbb ügyész mégis vádemelésre adott utasítást, másodfokon hozott ítéletében a katonai bíróság 1991 májusában jogerősen is megrótta Pallagi Ferencet és Horváth Józsefet államtitok és szolgálati titok megsértése miatt.

Horváth József részben már ezelőtt, részben ezután írta meg könyveit, melyek közül ismertek: „A tábornok vallomása. Meztelenül a Duna-gate ügyben”, 1990; „A lehallgatástól a kihallgatásig. Tábornok vád alatt.”, 1991; „A kísértet fogságában”, 1991; „A III/III főnöke voltam, avagy a „Cég” együtt bukott a rendszerrel”, 1998.

Az első szabadon választott magyar országgyűlés megalakulása után, 1990. május 3-tól a frissen megválasztott Nemzetbiztonsági Bizottság egymás után idézte meghallgatásra a BM volt állambiztonsági vezetőit. Köztük volt Harangozó Szilveszter altábornagy, állambiztonsági miniszterhelyettes, a legismertebb BM III. főcsoportfőnök (1985-1989), a helyére kinevezett Pallagi Ferenc r. vezérőrnagy, aki 1989. május 1-től a legrövidebb ideig látta el az utolsó főcsoportfőnök feladatait, s Dr. Horváth József r. vezérőrnagy, BM III/III Csoportfőnökség utolsó vezetője.

Első üléseinek egyikén eljárási kérdésként úgy döntött a 13 tagú Nemzetbiztonsági Bizottság, hogy a meghallgatásra idézettek mellettem, a jobbomon foglaljanak helyet. (A vendég után már az elnöki asztal következett.) Miért volt ez számomra szerencsés? Azért, mert noha az említett vezetők egyikét sem ismertem személyesen, itt találkoztam velük először, testközelben nekem nyílt a legtöbb lehetőségem arra, hogy több órás jelenlétük alatt halkan beszélgessünk egymással. Akár a kávészünetekben, akár a bizottsági tagok csendesen hömpölygő, időnként unalmas felszólalásai alatt, netán akkor, amikor épp egyszerre mentünk ki a mosdóba.

Amikor Horváth tábornok november 22-én megérkezett a meghallgatására, s benyitott az előszobába, csaknem belém ütközött, a télikabátomat vettem le. Derűsen „Erőt, egészséget!” köszöntéssel fogadtam és bemutatkoztam Mire Ő: „Nem kell bemutatkoznia, ismerem a tévéből.” „Én viszont csak hírből ismerem…” „Jó vagy rossz hírből?” „Ilyet is, meg olyat is olvastam.” „Milyen újságot olvas?” „A Magyar Nemzetet.” „No, abban sok jót nem olvashatott rólam.”

Így kezdődött. Aztán azzal folytatta már szomszédomként, hogy panaszkodott: félóráig keringett a parlament körül, míg végre beengedték. Ilyen régen nem fordult elő vele. Ha ő be akart menni valahova, oda be is ment. De ide nem ő akart jönni, ide mások hívták. Figyel itt valaki valamire? (Halkan beszélt, de kritikus szavai mögött éreztem még megmaradt belső tartását, dacos mormogással azt üzente: nehogy azt higgyétek, hogy most már a bolondját járathatjátok velem, ti még nem írhattok le engem.)

Ezt az első elégedetlenkedő mondatát egyébként benne hagytam abban a tanulmányomban, amelyet 11 évvel ezelőtt írtam ezen a hasábokon: „Állambiztonsági jegyzetek 1990-ből – A BM III Főcsoportfőnökség vezetői a Nemzetbiztonsági Bizottság zárt ülésein.” Itt olvasható: /r/9/59364/

2., Pontosan tudta, hogy beosztottai mit követtek el az általam létrehozott és vezetett televíziós MDF szervezet ellen az MTV-ben, s milyen módszereket vetettek be személy szerint ellenem. Finoman hozta tudomásomra, ügyesen elejtett félmondatokkal vezetett rá a megfejtésre, amit fanyar, visszafogott humorral érzékeltetett. Egyszerűen csak le kellett vonnom az adott következtetéseket. Anélkül, hogy bármit is állított volna, amit nagydobra verhetnék másnap. Aki így volt képes az árnyalt fogalmazásra, mondat szerkesztésre, társalgási stílus bravúrokra, attól nem meglepő, hogy később versírásra adta a fejét. Mindennek a valóságos alapjáról dokumentált történeti hűséggel számoltam be tavaly „Az első 3 év a 32-ből: 1988 – 1990, - Lakitelek, Magyar Televízió, MDF” című tanulmányomban, amely itt olvasható: /r/9/208826/

Térjünk vissza Horváth József verseskötetéhez. Tehát a szerző saját kiadása, évszám nélkül, 74 oldal terjedelemben. Lektorálta és szerkesztette: Tóth László. A hátsó borítón Horváth József egy külföldi orgánum kérdésére adott válaszával hirdeti a kötetet:

„A történelem és a személyes élet körülményei kiszámíthatatlan környezetbe sodorhatnak mindenkit. Gondoljon csak Napóleonra, Görgey tábornokra vagy Eisenhower tábornokra. Tábornokként nagy hírt és magas tisztséget töltöttek be. Görgey tábornokra pedig még azt a nem éppen dicső jelzőt is hozzáragasztották, hogy a szabadságharc árulója volt. Éppen az az ember, aki a harctereken vezette csapatait a szabadságharc elleni hadseregekkel szemben. Ott harcolt, ahol lőttek. Azok hirdették árulását, akik biztos irodákban és kaszinókban hoztak politikai döntéseket, vagy éppen mulasztottak el. Az élet néha hamis rendező. Azt hiszem, velem is csúfot tett.”

Ezek a kissé csikorgó és nehezen illeszkedő mondatok aztán folytatódnak egy ismeretlen monogramú (D.T.) tollforgató „Utószó” című eléggé közhelyszerű ajánló soraival. Egyebek között így:

„Furcsa kötetet tart kezében az Olvasó! Egy tábornok lelkének rezdüléseit, gondolatainak csapongását. Érzelmi életének mélységeit… A sokat megélt, magasságokat és mélységeket megmászó (sic!), rejtett gondolatait feltáró ember! Talán nem is „író”, nem is „költő”, nem is történész. Ám hogy mélyen érző és gondolkodó ember, hogy az utat (a társadalom egészét foglalkoztató kérdéseket kutató, vallató) a jövőnkét felelősen cselekedni akaró ember: az biztos! Magányos, mint a történelem igazi gondolkodói (Jeremiás, Platón, Diderot). A valamit akaró, de gúzsba kötve élő, a társadalom és az erkölcs, a gazdaság valamint a politika csatájának senki földjén kóborló, öldökléseinek kitett (sic!) ÁLDOZAT!” (Így, nagybetűvel.)

Nem éppen vonzók ezek a rosszul fércelt sablonok a kötethez, amely – a találgatás szintjén – 1998 és 2001 között születhetett. (Az ÁBTL – ben nem található.)

Egyik első versében az „Örökséged”- ben megállapítja a szerző:

Az „Utam” című vers azt jelzi, hogy noha hegyek zúdultak rá, leroskadt, fordult a világ, elsodorta az ár, mégis, bilincsbe verve, szívében késsel, vérezve, - nem hátrál:

Sárdobáló új hősök kezében a hatalom, fázva ingázik parttól partig, de vajon örök üldözött lesz? „Örök üldözött”:

„Hulljon hát rám a sár, mit önnevezett hősök dobálnak,

 

 

A „Miért?” – ben úgy véli: egy ország hiszi bűnösnek, de ő nem fél a végzettől, bevárja a halált:

 

 

Az „Embernek maradni” akkor született, amikor már csak illúziója maradt a jobb rendről, bár mindig készen állt csatázni az igazságért:

 

Elhagyta a családja, a válásba beleegyezett, de őriz magában mindent, mi érték. „A válás kimondatott”:

 

 

A „Sorsom” –ban beismeri: ordasok közt élte életét, csak a remény vigyázott rá:

 

A „Politikatermék” az egyik legkifejezőbb tömör beismerése a szerzőnek: „Ott könnyeztem többször, hol nem láttak.”

 

 

Félig bénán, tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, a közeledő elmúlás nyomasztja. „Rosszakaróimnak”:

 

Lehet-e így élni, vagy vessen véget az életének? - erre a kérdésre válaszolt a „Nincs értelme” című versében:

 

 

 

 

 

Hetvenéves korában, 2001. március 24-én halt meg Budapesten. Pályájának tényszerű bűneit sokan ismerik, versbe foglalt gyötrő lelkiismereti vívódásait alig néhányan. Sok mindent parancsra tett, de verset írni utasításra nem lehet. Ítéletet saját magáról saját elhatározásából, saját soraival hozott. Hatalom nélkül.

Kapcsolódó: Besúgók, titkosügynökök, ÁVH-sok, kémek, hírszerzők, szt-tisztek szigorúan titkos dokumentumai