Pénteken jelenik meg Imre Kertesz legújabb könyve, aki 83 éves, átélte a koncentrációs tábort, irodalmi Nobel-díjas, hogy ha valaki csak a legfontosabb dolgokat szeretné említeni az életéből. Az elmúlt 12 évben Berlinben élt Magda nevű feleségével, de a súlyos Parkinson-kórban szenvedő Kertesz a múlt év végén úgy döntött, visszatér Magyarországra. Abba az országba, ahol született, de amit soha, még álmában sem jutna eszében hazájának hívni.

- A betegségem a felelős érte. Én nem tudok két lakást, két országban két háztartást fenntartani. Ez nem megy. Már utazni sem tudok, és Magdának családja van itt Budapesten, unoka.

- Nem, soha. Ezek tulajdonképpen nem is naplójegyzetek, hanem csak dolgok, amiket leírtam az évek során, nehogy elfelejtsem őket. Ötletek, gondolatok, amiket meg akartam őrizni egy regény számára, de ha nem írom le, természetesen elfelejtem őket. Sokszor este, éjszaka írtam egy sort egy füzetbe, aztán beraktam egy fiókba. A munkatársam találta meg egyszer, és úgy gondolta, hogy ez mégiscsak egy érdekes irodalmi anyag. Ő hozta az egyik feljegyzést a másik után, és végül egy elég tetemes mennyiségű papír jött össze. Most én ezt nyilvánosságra hozom, mert jó anyag.

- Engem az önéletrajzi könyvemben a saját fiaskóim érdekeltek a legjobban. Miért nem megy valami. Miért gubbasztok itt, miért nem jutok előbbre, és így tovább, és így tovább. Ez nem úgy van, mint Thomas Mann naplóival. Az más. Ő egy reprezentatív író, aki fontosnak tartja, hogy mi történik vele, hogyan borotválkozik… Én minden cél nélkül írtam.

- Dehogyis, nem. Az én szüleim kispolgárok voltak. Apám korán meghalt. Nekem sokkal nehezebb lett volna, ha életben maradt volna. Elképzelhető, hogy sokkal nehezebben lehettem volna író. Anyámtól pedig korán elmenekültem. Soha nem értett meg. Thomas Mann vitt az íráshoz.

- Fiatalemberként egyszer szabad jegyet kaptam az Operába. Ez 1949-ben lehetett, a Walkűrt adták Wagnertől. Fogalmam sem volt, miről szól, kik ezek a figurák, én csak a zenét éltem át. Aztán egyszer egy barátomnál voltam, és ott láttam egy kis könyvet Thomas Manntól, a Wälsugenblutot, magyarul. Én ezt rögtön elloptam. Főképp azért, mert tudtam, hogy a könyv témája a vendéglátót biztosan nem érdekli. Ennek a könyvnek nagy hatása volt rám. Ez a Thomas Mann-könyv volt egyébként az első irodalmi élményem.

- Én ezt akkoriban egyáltalában nem úgy láttam, és ma sem látom úgy. Engem a nyelvezete fogott meg, hogy ilyen szabadon lehet írni, hogy közben az ember teljesen szabad. Egymás után olvastam Mann további műveit, először Esszéket, utána a Halál Velencébent. Ez a könyv nagyon felkavart. Képzeljen el egy fiatalembert, akinek idáig a legmagasabb irodalmi ideálja a Távol Moszkvától című könyv volt. Ez egy szörnyű elbeszélés szocreál stílusban.

- Pontosan. Az, hogy ilyesmi létezik. Egy ilyen stílus, egy ilyen vakmerőség. Az irodalom nem más, mint vakmerőség és szorgalom.

- Igen. Az olvasás által képeztem magam. Tudja, ez így történt: olvastam egy könyvet Thomas Manntól, Thomas Mann megemlíti Nietzschét, ezért elkezdtem Nietzschét olvasni. Nem volt egyszerű, mert természetesen Nietzschét akkoriban nem lehetett olvasni, cenzúrázva volt, de én ismertem egy antikváriumot, ahol dolgokat lehetett találni, és így tovább, és így tovább.

- Nem, én ezt kerültem. Egyszer egy fürdőben egy öregebb íróval beszélgettem, és ő megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Azt mondtam neki, hogy író vagyok. Ah, igen, látom, hogy belül ég a tűz. Soha nem beszéltem vele többet. Elkerültem őt.

- Biztos, hogy olvasta a Sorstalanság című művemet. De ő egyetlen szót sem értett abból, amit leírtam. Anyám egy karrierista volt. Számára Auschwitz után sem változott meg a világ. Azt gondolta, Auschwitz elmúlt, ő túlélte, ezért nem történt semmi. És ez a döntő: hogy valakinek van egy életre szóló megvilágosodási pillanata, vagy nincs. Én sok évvel Auschwitz után értettem meg, hogy valami nagy dolog történt velem. Az én anyámmal semmi nem történt. Semmi.

- Nem. Én nem tudom senki szemére vetni, hogy milyen. Ez csak egy megállapítás. Én csak tisztázni szerettem volna, hogy miért nem tudok az anyámmal együtt élni. Ő egy konformista életet él, a forradalom alatt a férjével Belgrádba ment. A férje ott kereskedelmi attasé volt. Ez az anyám számára a legnagyobb karrier volt, amit csak el tudott képzelni.

- Ezt én írtam?

- Pontosan.

- Igen, ez az a kérdés, amin az ember egész életén át elgondolkodik. Sokszor kérdezem magamat, miért foglalkozom olyan sokat Istennel. Azt írtam, ha Isten létezne, akkor én hívő lennék.

- Csak kérdések, semmi válasz, igen.

- Ez valójában ösztönös. Ilyen vagyok. Ebben nem volt semmi különleges elbeszélési mód, nem egy cél érdekében írtam, nem akartam egy modort kitalálni, hanem ilyen vagyok.

- Az ember egyébként egy fikció, soha nem azonosul önmagával, és soha nem tudja, ki ő valójában. Az ember mindig egy másikat lát magában. Ha fájdalmat érzek és remeg a lábam, mint most – ez én vagyok, vagy nem is én vagyok. Ezek nehéz kérdések, az élet kérdései, és ha az ember egyszer ezekkel a kérdésekkel elkezd foglalkozni, akkor nem tud felhagyni vele. Ha 20 évvel fiatalabb lennék, akkor naplót vezetnék a Parkinsonomról, mindent leírnék, tüneteket, érzéseket...Ezek a legérdekesebb kérdések: ki az ember, ha fájdalma van?

- Disznóság! Baj, mint ahogy Goethe mondhatta volna. Baj.

- Hogyha én saját magamtól, a fájdalmamtól eltávolodok, akkor az az érzésem, hogy gyönyörű életem volt. A világot megéltem, és megértettem, és éppen ezért nem sajnálok semmit sem. Én természetesen arra gondolok, hogy mindent a saját módomon értettem meg, éltem meg a világot, és mégis benne foglaltatik az egész mindenség. Mi lennék én Auschwitz nélkül? Hogyha már az ember ilyen dolgokról beszél. Semmi és senki. Egy átlagember. Az ember átél valamit, ami később teljesedik ki, ami egy nagy és gyönyörű dolog.

- Igen.

Tényleg. Ott lettem azzá, aki vagyok. Auschwitz nélkül mit élhettem volna át? Azt, amit mindenki más átél. Az ember beszélhet sokat a tehetségről – de mi is a tehetség? Ez egy készség. Sok író van, akik állandóan írnak, nem is rossz könyveket, de számomra egy harc volt a nyelvet megtalálni. A tehetség fogalma nekem semmit nem mond. Nem nekem volt tehetségem, hanem a velem történtek meglátásához kellett tehetség. Ez volt a feladat. A tehetséget magamhoz kellett rángatnom, hogy az a kivételeset, ami velem megtörtént, megformázhassam.

- És most még mindig itt vagyok (nevet).

- Az embernek mindig unalmasabbá válik az élet. Egy székhez vagyok kötve. Barátok nagyon ritkán jönnek, de akkor jól érzem magam. De egyébként...

- Dolgozom. További naplókat kell átnéznem, mindent, ami még nem került a nyilvánosság elé. A munkatársam állandóan új papírokkal jön. Ő felolvassa, aztán dolgozunk rajta.

Nem. Az én művem már le van zárva, de ha valami eszembe jut, azt szeretném leírni. Valami újat csak akkor tudnék írni, ha a régit folytathatnám, de a régi tulajdonképpen már le van zárva. Tulajdonképpen. De ezt a kiadónak nem szabad elmondani, különben nem kapok előleget (nevet). Nehéz elképzelni, hogy minden, amit eddig írtam az Hänsel und Gretel (gyermekkönyv – a ford.) stílusban íródott szerelmes könyvek. De egyébként szép volna újra írni.

- Inkább zenét hallgatok. Szeretem a zenét. Rengeteg CD-m van még Berlinből, amiket még ki sem pakoltam. Nézze csak, az egész doboz tele… De hogy ez meddig megy, azt én nem tudom. Én azt szeretném tulajdonképpen…ez már nem élet.

- Bejön akkor is, ha én nem akarom. Itt vannak a barátaim, öreg barátaim… Politikával már nem foglalkozom. Valaki megkérdezte tőlem, hogyan lehetséges az, hogy a jó életre olyan nyitott voltam. Életem során jól éreztem magam, én nem gondoltam, hogy nekem kötelességem lenne öngyilkosságot elkövetnem, mert Primo Levi ezt megtette.

- Nem, nem azért, mert én nem ebbe a sorba szeretnék tartozni, hanem azért, mert egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Most már volna hozzá kedvem (nevet), de most már a balkonra se tudok kimenni, és onnan leugrani.

- Hát igen, a második emeleten lakom, túl nagy feladat a számomra a rácsig eljutni. Ez nekem teljesen lehetetlen.

(Nevet, és a kezét nyújtja) - Megegyeztünk.

Az interjút készítette: Adorján Johanna

Frankfurter Allgemeine Sonntagsszeitung, 2013. szept. 15.

Fordította: Brezsnyánszki Zoltán

Lektorálta: SZ. I.

(Kuruc.info)

Egy holokauszt-bohóc voltam címmel jelent meg interjú Kertész Imrével a Die Zeit című hetilap egyik szeptemberi számában abból az alkalomból, hogy hamarosan megjelenik új német nyelvű kötete.

A Letzte Einkehr (Az utolsó kocsma) című firkálmány a tehetségtelen zsidó egy regénytöredékéből és a 2001-2009-es időszakban keletkezett naplóbejegyzéseiből készített válogatásból áll össze. A naplóból kiderül, hogy a Kertész által irodalmi főnyereménynek nevezett Nobel-díj valójában megsemmisítő hatást gyakorolt rá, a kitüntetés után többé nem tudott a tükörbe nézni, és egy színésznek tartotta magát, aki Kertész Imre írót alakítja inkább rosszul, mint jól - derül ki a Die Zeit munkatársának megjegyzéséből.

"Egy részvénytársaság lettem, egy márka. A Kertész márka" - mondta Kertész Imre az interjúban. Az interjú készítője szerint az író az utóbbi két évtizedben a német emlékezetkultúra hőse, keresett ünnepi szónok és ünnepelt Auschwitz-túlélő volt, most viszont az egész világ megtudhatja a naplójából, hogy végig "holokauszt-bóhócnak" érezte magát. Arra a kérdésre, hogy nem vált-e "egy kicsit holokauszt-iparrá" az emlékezet kultúrája Németországban, azt válaszolta: "nem egy kicsit, hanem teljesen".

Kifejtette: az irodalmi Nobel-díjat azért kapta meg, mert dicsőíteni akarták "a tanúság irodalmát", előtte pedig meghívták Stockholmba, hogy tartson egy beszédet, de valójában azt akarták megtudni, hogy "jó benyomást keltek-e, vagy hogy kézzel eszem-e a rántottát".

Mindennel együtt "csodálatos életem volt. Auschwitzi fogoly voltam, aztán megkaptam a legmagasabb német polgári kitüntetéseket, ami mulatságos és megmagyarázhatatlan. De lehetek nagyon egyenes és őszinte? Elég volt. Mindent megkaptam, amit akartam. Azt hiszem, írni sem akarok már" - mondta. Azzal kapcsolatban, hogy Berlinből Budapestre költözött, elmondta: rosszul érzi magát hazájában. "Parkinsonom van, különben soha nem jöttem volna vissza" - tette hozzá. Arra a kérdésre, miként lehetséges, hogy az egykori birodalmi főváros a vágyai városa, azt mondta: "sokkal elcsodálkoztatóbb, hogy azelőtt miként tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem meg a náci időket, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam a gettóban, itt fogtak el a magyar csendőrök" - mondta Kertész Imre.

(MTI - Index nyomán)