Nemrégiben e sorok írója egyik publicisztikájában hosszasan idézett az egyetemes zenetörténet egyik zsenijének, Liszt Ferencnek a zsidókról megfogalmazott kijelentéseiből, ezúttal 19. századi történelmünk másik két meghatározó alakjának, egy politikusnak, illetve egy szépírónak a kérdésben alkotott álláspontját, néhány gondolatát teszi közkinccsé. Miután a jelenkori hivatalosság képviselői előszeretettel hivatkoznak Kossuth zsidóbarát megnyilvánulásaira, ellenpéldaként mazsolázgassunk Kossuth Lajos antiszemita kijelentéseinek gazdag tárházából. 1828-as Értekezés az éhínségek okairól című művében efféle istenkísértően eretnek, kirekesztő-gyűlölködő kirohanásokra ragadtatja magát a Konrád-Kertész neve által fémjelzett – a magyar moslék lápvilágával antagonisztikus ellentmondásban lévő – héber génbólét ab ovo magában hordozó, választott nép fiaival szemben:

„A megyénkben (ti. Zemplén vármegyéről van szó – L.Zs.) tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egyben köttetett erkölcsiségnek valóságos métellye, úgy a földmívelő népnek, amellyel legszorosabb egybenköttetésben él, súlyos ostora, bővölködésének telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája. Ezen népcsoport, kit vallásának különössége, nyelvének minden mások előtt érthetetlen volta, az elnyomattatás érzéséből származó oldozhatatlan szoros együttartás századok olta megtartott anélkül, hogy azon nemzetekkel, kiknek közepette, mint a növény tápláló nedveit elszívó gomba él, egybenolvadott, vagy a nationalismushoz csak egy gondolattal is közelített volna, ezen boldogtalan nép, mely Istenünknek szép teremtett világán egy talpalatnyi földet hazájának nem nevezhet, s kitörülve a nemzetek sorábul egy irtódzást gerjesztő bélpoklosként, utáltatva tévelyeg a föld lakosi között, kit 1647-iki országgyűlésünk 91-ik törvénycikkelye lélekesméret nélkül szűkölködő gazembereknek kiált ki (az említett törvény arról rendelkezik, hogy a zsidókat a vámok bérlésétől mielőbb el kell tiltani (vajon miért is? – L.Zs.), kit polgári törvényeink az emberiség s társaságos élet szebb jussaitól megfosztottak, s előtte a becsület s tisztelet ösvényét örökre elzárva, már bölcsőjében a többnyire csalárd, ritkán becsületes fortélyokbul leendő alacsony élelemre kárhoztatták, ezen szerencsétlen nép, midőn lételének fenttartozását csak a mások megrontásán gondolja építhetni, s ön gondtalanságunk s haszonkeresésünk által megerősített bódult tévelygését anyjának tápláló tejével szívja bé, keserves bosszút áll becstelen sorsáért.

Egész helységeket tudok, hol a szegény földmívelő nem magának, de a korcsmáros zsidónak szánt, vet és arat, – hiába igyekszik iszákosságra hajlandó természetét szegénységével zabolázni, s a korcsmák ajtaji előtt leskelődő zsidó bisztatgatással, creditum (azaz hitel, mennyire ismerős, olvasóinknak déja vu érzése támadhat – L.Zs.) ígéretével bé tudja csalni küszöbén (nem mellesleg a korabeli Zemplén vármegyei jegyzőkönyvek, hivatalos iratok tele vannak panasszal, hogy a zsidó kereskedők hamisítják a bort – L.Zs.), s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van, a kettőztetett pohár közt felejti gondjait, s ha holnap terhesebben érkeznek vissza, orvosságát kettőzteti. Az iszákosság firul fira természetté változik, s jövendő aratását a tavasz nyíltával, jövendő szüretjét aratáskor régen megitta (vagyis a héber hitelező uzsorakamatra adta az „ajándékot” – L.Zs.). Pedig magyar becsületemre esküszöm, festésem nagyítást nem esmér. Tudok közelébb egy derék helységet megyénkben, melynek lakosai még ezelőtt 20 esztendőkkel 30 quadrat mértföldnyi kerületen a legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmasabb közönséget tették, s ma már, amióta a compossessoralis (közbirtokosi, azaz nemesi – L.Zs.) haszonkeresés minden negyedik házhoz egy korcsmát állított, a legerkölcstelenebb, a legtunyább, a legravaszabb emberekké változtak, s naprul napra szegényedve, végpusztulásokat várhatni. Megilletődve hallottam a helybeli lelkipásztort népének erkölcstelensége felett könnyes szemmel panaszkodni, s panasza valóságát, így annak indító okát is igaznak lenni magam tapasztaltam.

Igaz, ezen nemes megyének mindenkor atyáskodó gondossága bölcs s célirányos határozatai által a lehetségig igyekezett e veszedelmes mételyt gátlani. De a törvények sikerét vizsgáló tapasztalás e bölcs határozatokat elégteleneknek lenni találja. Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidók kijátszani ne tudnák, valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna, s ha e veszedelmes népnek civilisatioját vallása szokásai, természete továbbá is lehetetlenné teszik, ha a jelen való karban még soká fog köztünk fetrengeni, a földmívelő népnek végpusztulását kikerülni lehetetlen lész.”

Minő véletlen, hogy a fentiekkel egyidejűleg két vármegyével odébb, ugyancsak hasonló jellegű, vészjósló társadalmi anomáliákra figyelt fel nemzeti imánk szerzője is. Kölcsey Ferenc 1830-ban kiadott, A szatmári adózó nép állapotáról című könyvében olyan kijelentéseket tesz, amelyeket a mai polkorrektek rögvest „fasisztának”, „Auschwitz egyik előkészítőjének” és hasonlóknak nyilvánítanának. Nézzünk néhányat eme égetnivaló megnyilvánulásokból is:

„A pálinkafőzést pedig úgy kell tekintenünk, mint egyedül a zsidók élelme módját, akik amennyit a közteherből magokon viselnek, két annyit terhelnek vissza a föld lakóira (mai utódaikhoz képest még horatiusi mértékletességet tanúsítóknak is tekinthetjük őket ; hiába, változnak és tökéletesednek az idők – L.Zs.). S hogy a kereset ezen ága nagyon csekély, mutatja azon 313-ból álló kevés szám, amennyire az adózó nép pálinkafazékai az idei dicális öszveírásban (tizedjegyzék, azaz a földesúri kilenced-adóterheket rögzítő dokumentum – L.Zs.) feltétettek. Mert ha ezen számot háromszorosan vesszük is, mégis az adózó nép csak mintegy huszonnegyed részének adna jövedelmet. Ide nem értvén azt, hogy a zsidókon kívül lévő fazékbirtokosok legfeljebb is csak három esztendőben egyszer teremni szokott kevés szilvájokat főzik ki parányi edényeiken; következőleg azokat mint kereset módját nem használják. (…) A marhával kereskedés tulajdonképpen (ha az egy-két kupecet, kik időről időre néhány kevés számú marhát ez ez vagy amaz kis vásárra hajtogatnak, kivesszük) a mészárszékeket árendáló zsidók kezében van: s ezek kezén forognak a mi többnyire igen nyomorúlt korcsmáink is, melyeknek körében határoztatik egész borral és pálinkával való kereskedésünk.”

„Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Az 1804-diki populáris öszveírás 2290 zsidó férjfiat számlál, az 1826-dikiban pedig 2872 találtatott ezen nemes megye kebelében; következőleg a zsidó népesség 582 férjfival, s ha az asszonyokat is ide számláljuk, legalább is 1164 lélekkel szaporodott, még pedig azon időben, mely alatt (ha ugyan az említett öszveírásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesedett meg. Senki sincs a Tekintetes Vármegye itt ülőtagjai közül, akinek a zsidók ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. Távol vagyok attól, hogy azon rémítésekre menjek vissza, melyeket Eisenmengernek s a hasonlóknak tudósításai terjesztettek el. De bátran említem azt az iszonyú rajzolatot, melyet Pr. Schulze Galiciának az Izrael fiai által történt lesüllyedéséről, az egész ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. S maga az a nevezetlen ugyan, de köztiszteletben álló politikus, aki a zsidókat Franciaországba visszahívatni tanácslá, világosan megintette a hozzánk hasonlókat, mondván: nem kicsiny és szegény státusba (itt állam a jelentése – L.Zs.) való a zsidó, hanem nagyba és gazdagba. Itt segíti az industriát, ott megöli.”