Izrael – és talán a zsidó nép egészének – globális megítélésében mélyreható változás van folyamatban. Az európai zsidók a második világháború alatt Hitlertől elszenvedett katasztrófa után világszerte széles körű szánalmat, együttérzést és őszinte szimpátiát váltottak ki. Ez az erkölcsi tőke megkönnyítette Izrael állam létrehozását. A holokauszt vagy a soá – amely a zsidók által elszenvedett borzalmakat és üldöztetéseket jelenti – szolgált az egyetemes konszenzus alapjául: ilyen szenvedések után a zsidó nép kétségtelenül megérdemli saját államát. A holokausztnak ez a szentesített státusza a zsidó identitás és erkölcsi tőke sarokkövévé vált.

A frankfurti iskola filozófusai azt hirdették: ezentúl „Auschwitzból kiindulva” kell gondolkodni. Ez azt jelentette, hogy a filozófiának, a politikának és az erkölcsnek figyelembe kell vennie az európaiak (elsősorban a németek) által a zsidók ellen elkövetett bűnök mértékét. A nyugati civilizáció és az egész emberiség mostantól bűnbánatra volt hivatott.

Ez a keret a zsidók áldozatként való ábrázolásán alapult, és a szent nép státuszába emelte őket. Másokat arra szólítottak fel, hogy tartsanak bűnbánatot, és soha ne felejtsék el a bűnösségüket. Az antiszemitizmus bármilyen jelét, nem is beszélve a zsidók szent státuszának vagy a holokauszt metafizikai megközelítésének felülvizsgálatára tett kísérletekről, jogi következményekkel járt.

Izrael egyre keményebb politikája a palesztinokkal és a szomszédos muszlim lakossággal szemben azonban fokozatosan erodálta ezt a képet – legalábbis a közel-keleti népek szemében, akik, meg kell jegyezni, nem viseltek felelősséget az európai nácik által elkövetett bűnökért. Ellenkezőleg, a cionisták elutasító magatartása a helyi lakossággal szemben közvetlen tiltakozásokat és végül az anticionista intifádát idézte elő.

Az izraeliek és a diaszpórában élő zsidók önértékelése is kezdett megváltozni. Egyre inkább megjelent az erő, a hatalom és a „Nagy-Izrael” létrehozására irányuló törekvés. Ezzel párhuzamosan felerősödtek a messianisztikus motívumok: a Messiás (Moszijách) közelgő érkezésének várása, a Harmadik Templom újjáépítésének tervei (ami a muszlim szent hely, az al-Aksza mecset lerombolásával járna), Izrael területeinek „tengertől tengerig” való kiterjesztése, és a palesztinkérdés végső megoldása (beleértve a palesztinok deportálására és kiirtására való felhívásokat is). Ezek az elképzelések olyan személyiségek, mint Benjamin Netanjahu és olyan miniszterek, mint Itamar Ben-Gvir és Becalel Szmotrics támogatására találtak. Nyíltan megfogalmazták őket olyan művekben, mint Jicák Shapira: A király Tórája, és olyan rabbik prédikációiban, mint Kook, Meir Kahane és Dov Lior. Stratégiai szempontból már az 1980-as években felvázolták őket Ariel Sharon tanácsadójának, Oded Yinon tábornoknak egy cikkében. Yinon terve az összes fennálló arab rezsim megdöntését javasolta nacionalista baaszista ideológiával, az arab világ véres káoszba taszítását és Nagy-Izrael létrehozását.

Az arab tavasz egy évtizedét követően, és különösen a Hamász 2023 októberében Izrael ellen elkövetett terrortámadása után úgy tűnik, hogy ezek a tervek felgyorsult ütemben valósulnak meg.

Netanjahu a földdel tette egyenlővé Gázát, kíméletlenül megölve több százezer civilt. Ezt követte a Libanon elleni támadás és a Hezbollah vezetésének likvidálása. Ezután következtek a rakétacsapás-váltások Iránnal és a háború aktív előkészületei, beleértve az iráni nukleáris létesítmények elleni támadásokat. Ezt követően került sor a megmaradt Golán-fennsík megszállására és Szíria elleni csapásokra. Egy hónappal korábban Becalel Szmotrics kijelentette, hogy Damaszkusz Izrael részévé válik, Ben-Gvir pedig nyíltan utalt az al-Aksza lerombolására. Bassár al-Aszad bukásával az utolsó baaszista rezsim is összeomlott, káoszba taszítva az arab világot.

Nagy-Izrael és a palesztinok kiirtása a szemünk előtt válik valósággá.

A következő a kritikus pont: a jobboldali cionisták politikája gyakorlatilag a holokauszt lapjait fordítja át. Az áldozattá válás erkölcsi tőkéje teljes mértékben elfogyott. Izrael ezt használta arra, hogy táplálja hatalomra jutását – jelenlegi félelmetes és kegyetlen nagyságát, amely az ószövetségi nagysághoz hasonlít. A zsidókat már nem sajnálják; ehelyett vagy félnek tőlük, vagy gyűlölik őket, vagy neheztelnek rájuk, vagy csodálják őket – de mindenesetre félelmetes és kegyetlen erőnek ismerik el őket.

A zsidó identitás átalakult.

A zsidók már nem a megaláztatás és a szenvedés szimbólumai, hanem a dominancia és a diadalmas győzelem példaképei.

Az „Auschwitzból” való gondolkodásra már nincs szükség. Most már „Gázából” kell gondolkodni.

A zsidó hagyomány két messiásról tartalmaz próféciákat: a szenvedő (József fiának messiása) és a diadalmas (Dávid fiának messiása) messiásról. Az európai holokauszt után a szenvedő, áldozatként feláldozott messiást hangsúlyozták. Most ez az alapgesztus eltolódik, és a diadalmas, támadó és győztes messiás kerül a középpontba.

Ez az eltolódás magában Izraelben a legkifejezettebb. De nyilvánvalóan nem csak Izraelre korlátozódik. A messiási archetípus világszerte változik a zsidók körében.

Ebben az összefüggésben Donald Trump – a “jobboldali” cionizmus elkötelezett támogatója és Netanjahu szoros szövetségese – kerül hatalomra az Egyesült Államokban. Kormányának nagy része keresztény cionistákból áll, akik készek arra, hogy megingathatatlan támogatást nyújtsanak Izraelnek. Az együttérzés fővárosa ismét az agresszió fővárosává változott.

Ez rendkívül jelentőségteljes – és ez csak fokozódni fog.

Tartózkodni kell azonban az elhamarkodott következtetésektől, reakcióktól és ítéletektől. Az első feladat ennek a helyzetnek a megértése, a számtalan tény, esemény és történés koherens és ellentmondásmentes elbeszéléssé szövése.